Szent Ignác lelkigyakorlatai eredetileg arra vannak kitalálva, hogy segítsenek a helyes döntések meghozásában. Mindannyian voltunk már döntéshelyzetben – olykor nehezekben is. Ez végső soron elkerülhetetlen, különösen, mivel ha nem döntünk, olykor az is „döntést” jelent… A komoly döntéseket kívánó élethelyzetek gyakoriságához képest elég ritkán adatik meg, hogy nyugodt körülmények között nézhessünk szembe a helyzettel. A dolgokat átgondolni azonban talán így sem haszontalan.

Ha jól akarsz dönteni, szerintem van mit tanulni Loyolai Szent Ignáctól. Mindenekelőtt azt klasszikus jezsuita módszert ajánlom, ami az ő tanácsaiból levezethető (vö. Lelkigyakorlatok 169-188) és ami számtalan jó gyümölcsöt hozott már a történelemben. Ez a következőkből áll: Végy egy papírlapot, csinálja rajta két oszlopot. Különböztesd meg, hogy mik az alternatívák (legalább kettőt!), aztán oszd további kétfelé az oszlopokat (így összesen már négy lesz belőlük). Egy konkrét példa talán segít megérteni a dolgot. Én egy évet dolgoztam a Vatikáni Rádiónál. Életem egyik legnehezebb éve volt – talán kitaláljátok, miért: nem vagyok újságíró… Napról napra fokozatosan egyre világosabb lett, hogy ha folytatom ezt a munkát, itt a reggeltől-estig tartó tömény kudarcélménytől és frusztrációtól rövid úton tönkre fogok menni. A teljes kiégés előtt – gondoltam – jó lesz szólni az elöljáróknak. Én ugyan szívesen tönkremegyek a szerzetesi engedelmességből Krisztus iránti szeretetből, de akkor csak vállalják érte a felelősséget azok, akik ideküldtek… Hogy teljes bizonyosságot nyerjek a dologgal kapcsolatban, azért végigvettem a döntés klasszikus lépésein. Az alternatíva (amik között ti. döntenem kellett) elég világos volt: „Kérjem, hogy elhelyezzenek”; „Ne kérjem, hogy elhelyezzenek.” Nyilvánvalóan mindkét döntésnek vannak „előnyei” és „hátrányai” – ezzel már meg is volt a négy oszlop. Körülbelül egy intenzív másfél-két órát szántam az oszlopok kitöltésére; aztán még napokig vissza-visszatértem rájuk, valahányszor további új szempontok jutottak eszembe. Naplót is kezdtem vezetni, hogy lássam, hogyan változnak bennem a helyzettel kapcsolatos érzelmek. Alaposan igyekeztem tájékozódni, információkat szerezni a következményekről; vizsgáltam azt is, vajon mennyire vagyok szabad ebben a helyzetben. Emellett komolyan imádkoztam, hogy a döntés Isten akarata szerint történjék. (Egy kedves apáca nagy-nagy empátiával oda is jött egyszer, miután látta, hogy mennyit ülök naponta boldogtalan arccal a rendház kápolnájában, hogy nem akarom-e elmondani neki… De nem akartam – túl hosszú lett volna. :) Kozmikus magányba burkolózva – egy pár ilyen hónap biztosan felér néhány év pszichoterápiával! – azt is vizsgáltam, melyik alternatíva állna nagyobb összhangban az életcélommal (tudniillik, hogy Jézust minél radikálisabban kövessem). Végül pedig azt tettem mérlegre, hogy mikorra érdemes időzíteni a döntést. Mire eljött az általam kitűzött határidő, meghoztam és ki is mondtam önmagam számára, hogy mire jutottam. Ezután még elmentem azért egy ismerős páterhez, akihez teljes bizalmam volt, és az egész hosszú megkülönböztetési folyamat eredményét elmondtam neki is. Meghallgatott, és adott is még pár szempontot – de a kocka akkor már el volt vetve bennem, és készen álltam vállalni az összes következményeket. Csendes befelé figyeléssel vártam még körülbelül egy hetet, tudván-tudva, hogy az Isten a jó döntéseket visszaigazolja. Úgy is lett: a rákövetkező napokban nyugalmat és némi belső felszabadultságot éreztem. Erre megírtam a felmentést kérő levelet, feltárva az érveimet az elöljárónak. Izgalmas, várakozásteli napok következtek. Mit részletezzem: a feladat alól felmentettek (szóval, a jezsuiták nem vállalták a felelősséget a tönkremenetelemért :) – amiért egyébként máig hálás vagyok nekik. :)

Tehát a lépések még egyszer, röviden összefoglalva: 1. a világos alternatívák megkülönböztetése; 2. írásbeli megfontolás (előnyök-hátrányok); 3. naplóvezetés; 4. körültekintő információszerzés; 5. a szabadsági fok vizsgálata; 6. hosszú ima és böjt a világosságért; 7. az életcéllal való összevetés; 8. időzítés; 9. mérlegelés; 10. döntés; 11. megosztás; 12. visszaigazolás. A lista persze tetszés szerint tovább bővíthető!

A fenti a döntés meghozatala nagyrészt racionális szinten történt. A módszert nagyon hasznosnak tartom; sok világosság jöhet belőle, de – őszintén szólva – minden előnye mellett az így meghozott döntések eredményét én némiképp relatívnak látom. Volt egy lelkivezetettem például, aki gyönyörűen kihozta ezen a módon, hogy szerzetesnő akar lenni – aztán alig egy évre rá én eskettem őket… (Hál’ Istennek igen jó házasság lett… :)
Van azonban olyan módszer is, ami ennél mélyebbre megy. Abban különbözik az előzőtől, hogy ha lehet, még tudatosabban hangsúlyt helyez az érzelmekre. Hadd konkretizáljam a dolgot. Majd egy évtizeden át voltam papnövendékek lelki vezetője. Itt aztán eleget láttam olyan döntési helyzeteket, amikor valaki a hivatását mérlegelte. Mondjuk így: „tetszik a papság is” de azért „házasságban élni sem lenne rossz…” Hát, ez elég emberi dolog – képzelhetitek! Ez eddig teljesen rendben is volna, csak az a baj, hogy – feltéve, ha nem görög katolikusnak kereszteltek – a kettő ugyebár nem megy együtt… Tetszik, nem tetszik: választani kell. De hogyan?! Én a magam részéről a helyzet tisztázása érdekében általában meghívtam az illetőt egy megkülönböztetési folyamatra. Valahogy így: „Rendben van, bizonytalan vagy. Tegyünk egy próbát. Mostantól kezdve élj úgy a szemináriumban egy teljes hónapon át (de legalább egy hétig), mintha házasságra készülnél! Persze végezd közben becsülettel a napi feladataidat, légy ott a programokon, és általában is csinálj mindent előírás szerint, de belül egészen tudatosan készülj a házasságra. (Nota bene: én lelki vezetőként nem külső/fegyelmi, hanem ún. „belső fórumon” dolgoztam, ami a kapcsolatban utánozhatatlan belső szabadságot ad!) Kifelé udvarolni persze nem ér! – a kétkulacsos életforma méltatlan lenne –, de közben a szíved mélyén komolyan fontolgathatod a döntést. Viszont ebben az időszakban egészen világosan mondd magadnak: akkor most le kell mondanom mindarról, ami vonz és tetszik a papságban!” A hónap (hét) elteltével aztán kiértékelőt tartottunk. Utána azt javasoltam: „Most pedig, a következő hónap (hét) teljék azzal, hogy próbáld ki egészen becsületesen az ellenkezőjét. Mondd azt magadnak: most belülről teljes elkötelezettséggel a papságra készülök. Viszont most ezt éld át: ebben az esetben mindarról, ami tetszik és vonz a házasságban, tudatosan le kell mondanom!” Javasoltam, hogy az illető közben írjon lelki naplót, ami később segít neki visszatekinteni az egész folyamatra. Hiszen az érzések változnak mint az időjárás: hatnak rájuk események és találkozások, mások lehetnek nappal mint éjszaka, szünetben mint vizsgaidőszakban stb. Végül kértem, hogy egy kitűzött határidőre hozzon döntést – s ha úgy érezte, hogy ez is segíti, azt elmondhatta nekem is. A módszer azért volt hatékony, mert komolyan vette a szabadságot, és mély is, mert nagy hangsúlyt helyez az érzelmi rezdülésekre (motiones interni). Abból indulok ki, hogy ha a Szentlélek meghív egy útra, akkor nem a szomszédasszonynak, az anyukádnak, a legjobb barátodnak – de még csak nem is a lelkiatyádnak – fogja megmondani, hogy mi az, hanem beírja a szíved közepébe. Ő fog gondoskodni, hogy meghallhasd, ha valóban hallgatni akarsz rá. És a legboldogabb akkor leszel, ha erre a belső hangra odafigyelsz… A módszer korlátja viszont, hogy nem használható éles krízishelyzetekben, például ha az illető szerelmes, vagy más módon túlságosan erős érzelmei befolyásoltság alatt áll. Akkor működik jó, ha körülbelül egyensúlyban áll a mérleg nyelve, és az útkereső körülbelül mentes a pillanatnyi intenzív érzelmi kilengésektől. Az érzelmi szint, bár sokat mondhat, nem ad minden kétséget kizáró eligazítást. Olykor még mélyebbre kell menni.

Létezik egy minden eddiginél biztosabb megoldás. Ezt a döntéshozatal szemlélődő módjának nevezem. Ha valaki kontemplatív/szemlélődő lelkigyakorlatba jön valamilyen döntéshozatali problémával, lelkivezetőként az első kérdésem az, hogy van-e határideje a döntésének. Ha nincs, akkor arra kérem, hogy a lelkigyakorlat idejére mentesítse magát minden döntési kényszer alól: tegye félre a problémát. Az önmagában való vájkálás, a műkedvelő pszichoanalízis, a tépelődés, vagy az önmaga körüli meddő forgolódás helyett ilyenkor azt javaslom: az illető forduljon egyenesen Isten felé. Ennek megvannak a módszerei, amivel itt most nem foglalkozhatunk. Ám meg vagyok győződve arról – s sok tapasztalat is alátámasztja –, hogy aki a szemlélődő imában egészen mélyen lemegy magába, ott eljuthat arra a pontra, hogy „tévedhetetlen döntéseket” képes meghozni. Isten bennünk él, szívünkbe oltotta az önmaga utáni vágyakozást, s az ő sugallatainak meghallása a döntések teljes sikerének feltétele.

Csakugyan? És mi a helyzet a már meghozott életreszóló döntésekkel? Vajon azokat is át lehet értékelni? Meg lehet kérdőjelezni mondjuk egy megtörtént papszentelést vagy megkötött házasságot? Hiszen előfordul, hogy mondjuk egy házasságban a felek nem „összefejlődtek” a hosszú évtizedek alatt hanem – mondjuk így – „szétfejlődte”. Mindannyian ismerünk eseteket… Szóval, vajon megengedett egy döntési folyamatban életreszóló döntéseket is megkérdőjelezni, horribile dictu átértékelni?

Szent Ignác válasza meglehetősen egyszerű és egyértelmű lenne: NEM! Ha valaki klerikusi státuszban él, abban kell kitartania élete hátralevő részében (60-70 év mégiscsak nem nagy idő az örökkévalósághoz képest). Legyen bármilyen boldogtalan is benne az ember, nincs vissza út, mert az nem lehet az Isten akarata, hogy egy erre vonatkozó döntést megváltoztassunk. Azon kell inkább igyekeznie, hogy a lehető legjobbat hozza ki a végérvényes helyzetből. Mutatis mutandis, Ignác szerint ugyanez vonatkoznék a házasságra is (Lelkigyakorlatok 172.).

Hmm. Csakugyan lehet ilyet mondani? Na és a mai konkrét élet? Ignác még mert egészen kategorikus és egyértelmű lenni ezekben a kérdésekben, csakhogy számunkra ez – a pszichológia fejlődésével és egy posztmodern világ kontextusában – sokkal nehezebbnek tűnik. A hétköznapi életet nézve ugyanis, de facto, az életreszóló döntések nagyon is átértékelhetőnek látszanak…

Szent Ignácnak persze erre vonatkozóan is van néhány gyakorlati tanácsa, amik jól használhatók a jelen körülmények között is (vö. Lekigyakorlatok 185-187). Gyakran tapasztaltam, hogy segítenek. Az első ilyen – bár ő nem pont így mondta, de a ravasz jezsuiták belőle vezették le – egy egyszerű feladat: gondold át, mit tanácsolnál a legjobb barátodnak/barátnődnek, ha ő volna a te mostani helyzetedben. Hát, ő aztán igazán csak a jót akarja neked! Persze a legjobb barátok/barátnők értékrendje sem tökéletes – ahogy a miénk sem… Mégjobb tehát – s ez a második javaslat –, ha a halálos ágyadra képzeled magad, és megkérdezed önmagadat: melyik döntésemre lennék ott büszke? Vagy még tovább menve – s ez már betű szerint is Ignác –: ha az utolsó ítéleten állnék, mit szeretnék, ha hogyan döntöttem volna? Melyik alternatívát választanám sub specie aeternitatis – az örökkévalóság fényében?

Lehet ugyan az életutunk egy felületes szemlélő számára kanyargós, ám ha megadatik a kegyelem, hogy akár csak egy pillanatra is beletekinthetünk Isten gondviselő jóságának titkába, feltárulhat, hogy Isten egész életünkön át a legegyenesebb úton vezetett minket Önmaga felé. Félve mondom ki, de hiszem azért: ebből a látószögből minden helyzet, minden esemény és minden döntés – még a bűn is – értelmet nyer, a legteljesebb összefüggésben. A döntés innen nézve kihívás és próbatétel: arra szolgál, hogy mérlegre tétessek, tűzben próbáljanak ki, mint az aranyat, hogy a szenvedés kohója kiégessen belőlem mindent, ami értéktelen.

Valamit azonban fontosnak tartok itt megjegyezni. Azoknak, akik a szemlélődő imával próbálkoznak – azaz köznyelven „meditálnak” –, a legnagyobb kísértése, hogy úgy gondolják: „ugyan már, én már túl vagyok a lelki élet korábbi fokozatain!” A kísértés abban áll, hogy azt gondoljam, rám már nem vonatkoznak a 10 parancsolat előírásai… Végül is, aki már „megvilágosodott”, rég „túl van” már ezeken! Hadd szögezzem le: a szemlélődő ima útján járni előfeltételezi az erkölcsöt. Az etika nem megkerülhető – egyébként erről tesz tanúságot az összes nagy vallási hagyomány is. Ezért a 10 parancsolat ezen az úton E-LŐ VAN FEL-TÉ-TE-LEZ-VE. Hogy jól magyarul megmondjam…

Egy pap barátom mesélte – nagyon szent életet élő idős atya –, hogy egyszer, még plébános korában, egy alföldi városban beállított hozzá egy idős asszony. Sírva állt az ajtó előtt; kérdi tőle, mi baj van. „Plebános úr, a férjem már megint részegen fél éjszaka a nagykéssel a konyhaasztal körül kergetett.” „És akkor” – mesélte az öreg pap – „valami olyan csúszott ki a számon, amit rögtön megbántam, és azóta is szégyellek. Azt találtam mondani: ’Hát akkor miért nem hagyja ott?’ Mert akkor az asszony rám nézett és ezt mondta: ’Atya! Hát hogy hagyhatnám ott, amikor most van rám a legnagyobb szüksége?!’”
Az egyház nem szűnik meg beszélni a „keresztről”, a szenvedés misztériumáról… Természetesen az agressziónak meg kell tanulni gátat vetni. Ezt fontos hangsúlyozni, különben folyton-folyvást szembekerülünk a pszichológia és a józanész ellenvetéseivel. Jézus sem hagyta, hogy bármit megtegyenek vele: amikor a kihallgatása során egy templomszolga pofon ütötte, volt bátorsága rászólni: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be. Ha pedig nem, miért ütsz engem?” (Jn 18,22-23) Kereszténynek lenni NEM annyit jelent, hogy nem védekezhetek, hogy minden el kell tűrnöm, hogy hagynom kell, hogy a hátamon fát vágjanak. Szó sincs róla! Csakhogy ez a külső sík: a cselekvés síkja. A belső síkon ezzel szemben – ami a szemlélődés síkja – csak bízni, szeretni, és szenvedni lehet. Nemrég láttam, hogy a Terror Házának utolsó szobáiban az elkövetők arcképei vannak kiállítva. Nem épp’ keresztényi tárlatrendezés – gondoltam magamban –, mert egyáltalán nem hangol megbocsátásra. Mintha ez lenne az üzenete: ma is köztünk élnek. Ez, meglehet, igaz is. Legfeljebb csak az róható fel neki, hogy nem számol a spirituális felismeréssel: azok, akik a rossz oldalon állnak, valójában saját magukat teszik tönkre. Inkább szánni valók, mint bosszúra érdemesek. Keresztényként – Jézus Krisztus példájára – arra igyekszünk képessé válni, hogy azon a bizonyos belső síkon, szeretettel és megbocsátással elszenvedjük el azt, amit az élet elszenvedni felad.

Ezt képesít ugyanis arra, hogy fokozatosan Jézus Krisztussal egyesülve egészen „alter Christus”-szá, mintegy másik Krisztussá váljunk itt a földön. Ezért mondja Pál apostol: „testemben kiegészítem mindazt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből.” (Kol 1,24) Persze ugyanő máshol arról is beszél, hogy „ha testünkben hordozzuk Krisztus kínszenvedését, akkor az ő feltámadása is nyilvánvalóvá lesz a testünkben” (2Kor 4,1) – de ezt nem szeretem annyira hangsúlyozni, mert aki a jutalom – mondjuk a majdani „megdicsőülés” vagy „üdvösség” – reményében teszi a jót, annak még nem sok köze van az igazi vallásossághoz.

Ez a dimenzió tehát – a szenvedésé – szerintem nem hagyható ki a keresztény értelemben meghozott döntésekből. Minden egyetlen perspektívából nyer értelmet: ha radikálisan Isten felé fordulunk. Szent Ignác erre dolgozta ki a lelkigyakorlatokat: az Isten felé fordulás iskoláját. Szent Benedek semmivel sem kevésbé tanítja ugyanezt: ő az Isten jelenlétében való vándorlásról beszél. A kedvencem azonban ebből a szempontból Rodriguez Szent Alfonz, egy spanyol jezsuita. Egyszerű kapus testvérként élte le élete nagy részét. De bárki kopogtatott, csengetett is a rendház kapuján, úgy fogadta, mintha Jézus Krisztus érkezett volna el látogatóba. Ha nők vagy gyerekek jöttek, Máriát meg a Szent Családot látta bennük. Pedig voltak nehézségei, lelki sötétségei is a belső úton. Tőle maradt fenn a mondás: „Uram, én elveszíthetem a hitet. Elveszíthetem a reményt. És elveszíthetem a szeretetet is. De Te, Uram, nem veszíthetsz el engem sohasem.” A lelki sötétség megtisztító szenvedése, az egyfajta „hiten túli hit” kegyelmi ajándéka talán a legalkalmasabb terep az Isten melletti feltétlen döntésekhez – és az azokban való kitartáshoz is. Hát, talán most ennyit egyszuszra a helyes döntés témájához. Na, szerbusztok!