Az, amit hagyományosan „lelki vezetésnek” mondanak, szép, ám kényes része a legtöbb szerzetes mindennapi elfoglaltságának. Számomra legalább három dolog miatt tűnik kényesnek ez a terület. Egyrészt, mert a beszélgetések – a dolog természeténél fogva – szigorúan bizalmas dolgokról szólnak; másrészt négyszemközt zajlanak, végül pedig, mert gyakran férfi és nő közötti kommunikációról van szó. Remélem, nektek is vannak tapasztalataitok erről a témáról! :)

1. Hadd kezdjem azzal, hogy – sok kollégámmal ellentétben – én szeretek lelkivezetni. A személyes találkozások életadóak. Sokszor érzem megajándékozva magam mások bizalmától, és ez lelkileg hihetetlenül felfrissítő, gazdagító hatású. Persze tudom, hogy nem mindenki van így vele. Ismerek papokat, akik – mi tagadás – unják kicsit az ilyen „lelkizést.” És tényleg: néhány év „szakmai tapasztalat” birtokában néha már jó előre „borítékolni lehet” a főbb témákat: tiniknél a szerelem és a szülőkkel való átrendeződő viszonyokról fog szó esni; fiatal felnőtteknél túlterheltségről és párkapcsolati/házassági problémákról (esetleg anyósproblémával megspékelve); az életút felén túl járóknál pedig olykor már valódi spirituális kérdések is felmerülnek… :) Engem azonban mindez távolról sem untat. Inkább az a tapasztalatom, hogy ha tényleg képes vagyok odafigyelni, személyes szinten közel engedni magamhoz a hallottakat, akkor olyan, mintha mindent most hallanék először. Mert nincs két egyforma élet! Ha jelen vagyok (valódi „lélekjelenléttel”), a dolog soha nem lesz rutinná. Legfeljebb ha kimerültnek érzem magam, s leragad a szemem, akkor nehéz; ám időközben megtanultam: ilyenkor érdemes – akármilyen ciki – nyíltan beismerni, hogy most jobb lenne, ha új időpontot keresnénk, és később találkoznánk újra…

Micsodaaa?! Szerelem, meg párkapcsolat? Hogyan?! Hát ilyen dolgok is szóba kerülhetnek egy gyónás vagy lelkivezetés alkalmával? – kérdezheti egy laikus… Hát, bizony – mi tagadás – az életünk nem határolódik le az Istenkapcsolatra; s a különböző területeket elválasztó határok is gyakran összemosódnak. A „hivatalos” meghatározás szerint a lelkivezetés témája persze a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat, ez azonban nem zárja ki (sőt feltételezi), hogy akár olyan hétköznapi események is szóba kerüljenek, mint egy fejfájás, egy sikeres vagy kurdarcos vizsga, a munkahelyi kapcsolatokról; a bennünket legmélyebben érintő személyes viszonyokról nem is beszélve… Hiszen vagy minden lelki élet, vagy semmi sem az! S ahhoz, hogy valakit valóban megértsek, gyakran az egész életéről is kell hogy legyen némi fogalmam. Szóval, a lelkivezetésben kicsit „minden jöhet.” És persze jön is…

2. Talán ennyit a témákról, előzetesben. Most pedig evezzünk egy kicsit mélyebb vizekre. Mert hogyan is zajlik a különböző neműek közötti lelkivezetői kapcsolat, és mik a főbb buktatói? Hadd kezdjem messzebbről: a férfi és női kapcsolat működésével, úgy általában. (Itt vagytok még? Figyeltek?! ;)

Közhely, hogy a férfiak és a nők másként működnek, más igényeik vannak a személyes kapcsolatokban. Lehet botránkozni (és most biztos nekem jöttök, hogy ilyesmit hangoztatok), de nekem az a benyomásom, hogy az ideális kapcsolatnak, amit egy nő elképzel magának, két fő jellemzője van: 1. egy férfira irányul; 2. maximális intimitás valósul meg benne. Hadd fejtsem ezt ki jobban. Sokszor elcsodálkoztam már azon az – alighanem genetikailag kódolt – érzéken, amivel egy feleség meg bírja hallgatni a férjét. Az empatikus meghallgatásával s a belé vetett hitével egyenesen szárnyakat képes adni egy férfinak! Néha azt gondoltam, egy nő másra sem vágyik inkább, mint hogy legyen egy kapcsolata, amelyben valaki csak neki mond el mindent, csak vele osztja meg a legmélyebb titkait is, amelyben pontosan tudja, mi történik az illető férfival (körülötte és benne). Ezért a nők született lelkivezetők! Legfeljebb az nehezíti a dolgukat, hogy ugyanilyen „beprogramozott igényt” gyanítok aziránt is, hogy egy kapcsolatokban „én legyek a számára az egyetlen ilyen bizalmas!” Ami a testi intimitást illeti, nos, ott ez a „behuzalozott vágy” arra irányul, hogy az illető „legyen nagyon figyelmes az igényeimre, soha ne siessen, minden csak abban az ütemben (és mértékig) történjen, amíg nekem tetszik, és jól esik.” Persze mondanom sem kell, hogy egy párkapcsolatban ez csak nagyon ritkán (avagy szinte soha) nem valósul meg ebben az ideális formában. Miért? Mert a férfi szexet akar.
Tudom, hogy most végem van: felháborodtatok, és rövid úton kikészítetek a kommentekben! :) Sietek leszögezni, hogy az utóbbi kijelentés óriási leegyszerűsítés, legalább két okból. Egyrészt, mert egy egészséges férfinak is – természetesen – szüksége van az intimitásra; másrészt, mert egy nő – gondolom –, ha egészséges, szintén igényli a szexet. A sztereotípia azonban mégis igaz egy kicsit – mármint hogy én (a magam kényelmes kibic helyzetéből) így látom a dolgokat…

Miért népszerű tehát az ellenkező neműek közti lelki beszélgetés? Mert a helyzet egy nő számára ideális: legalapvetőbb igényeinek kielégítését ígéri; ráadásul „biztonságos” körülmények között. Joggal gondolhatja ugyanis: itt végre egy pappal állok szemben, aki nem fogja a testiségre terelni a dolgot („mint a férfiak általában”), viszont meg fog érteni („a férjemnél legalábbis biztosan jobban” – ami persze legtöbbször nem is nehéz feladat… :) Tehát röviden: védett körülmények között kapom meg azt, amire szükségem van – kielégítik az intimitásigényemet. Ez az okoskodás általában sok igazságot tartalmaz: hiszen egyrészt a papok általában érzékeny emberek, másrészt igyekeznek becsületesen élni. (Egy asszony két válás után kicsit elkeseredetten így fogalmazott: „Az a férfi, akinek lelke van, vagy homokos volt, vagy jezsuita!” :) A hibája csak abban áll, hogy nem számol (legalábbis tudatosan) néhány elhanyagolható ténnyel. Például azzal, hogy a pap is férfi…

3. Gyönyörű ideál az, hogy egy elzárt szobában, édes kettesben, egy férfi és egy nő lelki dolgokról beszélgetnek. De legyünk reálisak: ami – szerintem – egyedüli, feltétlen és teljes biztonságot képes nyújtani ebben a kényes helyzetben az: 1. ha két különálló kis fülkében ülnek, amit fa- vagy vasrács választ el egymástól (ez a gyóntatófülkében így szokott lenni – extra segítség, ha kint még hosszú sor is áll… :) 2. minimum 40 év korkülönbség. :)
Az a pap vagy szerzetes, aki cölibátusban akar élni, tudatosan vállalja, hogy lemond az intimitás bizonyos formáiról. Egy meghitt beszélgetés persze még nem esik az eleve a tiltott dolgok körébe (szóval, ennyi még igazán beleférhet – gondolhatnánk), de jobb, ha szem előtt tartjuk a figyelmeztetést: nagyon észnél kell lenni! Hiszen a dolgok bizonyos dinamika szerint működnek… Hogyha például egy rendszeres találkozásokkal járó kapcsolatban (s a lelkivezetés éppen ilyen) a hormonok is beindulnak, akkor – láttam eseteket! – bizony már csak elég bajosan lehet a part felé kormányozni a vízesés felé gyorsulva sodródó csónakot. A világos korlátok kijelölése tehát azt hiszem alapvető fontosságú aszketikus gyakorlat a papok és szerzetesek életében.

Ha még nem megy minden tökéletesen, legalább két mentségünk azért lehet. Egyrészt, hogy ezek a nehézségek nem tartoznak a papi/szerzetesi privilégiumok közé: minden vezető szerepben mások elé álló ember hivatása folytán ki van téve a kivetítéseknek: akarva-akaratlanul is archetipikus projekciós felületté válik. Egy vállalati vezető, tanár, jogász, politikus, előadóművész, pszichológus vagy orvos is átél kísértéseket és nehéz helyzeteket (az utóbbi helyzete különösen is kényes, hiszen otthonokba van bejárása és levetkőznek előtte az emberek).

Másrészt, hadd mentegessem még magunkat: ezt a dolgot nem lehet elég jól csinálni. Hiszen senki sem tekinthető célba érkezettnek a nemiség integrációjának útján! Még élesebben fogalmazva: hibázni is szabad (hiszen ez elkerülhetetlen is)! Ki tudja pontosan megbecsülni, hogy mennyi intimitást bír el egy konkrét helyzet/kapcsolat? Olykor meg is égethetjük kissé a szívünket (szerelem…); hiszen ettől csak a megkeményedés, az élettelenné válás árán volnánk megóvva. S talán a legfontosabb becsülettel elismerni: a szexualitás teljes mértékig nem kézben tartható, maradéktalanul nem kontrollálható energia. Túlságosan is nagy és túl atavisztikus erők működnek bennünk, ami nem csoda, hiszen ez tartotta fenn fajunkat az elmúlt 200 ezer évben! Az örömhír viszont az, hogy azért meg lehet velük tanulni békésen együtt élni.

A lényeget viszont a végére hagytam. Olyan üdítő dolog olyan nőkkel (nagyon gyakran éppen szerzetesnőkkel) találkozni, akiknek helyén van a szívük, akiknek integrált a szexualitásuk! Olyan nők ők, akik nagyon sokat tudnak segíteni egy klerikusnak. Általában vannak mély és bensőséges kapcsolataik (alkalmasint jó házasságban élnek) és nagyrészt elégedettek az életükkel. Megharcolták már a maguk harcait, megszelídítették a maguk démonait. Bár még az elégedettség és a beérkezettség sem nélkülözhetetlen kritériumok. Fontosabb az keresztény értékrend, az önismeret és az életszentségre való törekvés.
Hogy ez unalmas konklúzió? Meglehet. Persze fenntartom azért, hogy az érett és integrált szexualitást, a személyiség karbantartását és érését nem lehet megspórolni. Mindez egész életre feladja a leckét, folytonos tanulási folyamatra hív. Mi papok, akik állandóan dolgozunk az intimitással, legalábbis nem adhatjuk alább. Mondjak személyeset is? Nekem eleinte az segített, hogy – ha magamban nem is igen bízhattam (hisz ismertem magamat) –, abban azért biztos voltam, hogy nem akarok visszaélni a MÁSIK bizalmával. Hogy óvni akarom ŐT az egyházban való csalódástól. Már, ha értitek, mire gondolok… Azt hiszem, sok bűntől megmentett, hogy mindenekelőtt és elsősorban ŐT, a Másikat, az Ő érdekeit próbáltam nézni. Nem hiszem ugyanis, hogy valaki hite túlélheti, ha csalódik azokban, akik Istent és az ő becsületességét, megbízható szeretetét hivatottak reprezentálni. Az elmúlt évek pedig további változást is hoztak bennem. Nem akarom elkiabálni, de mintha azon kapnám magam, hogy kicsit könnyebben, egyértelműbben megy ez a cölibátus cucc… Hogy csak öregszem? Meglehet. De talán a Szentlélek is alakított kicsit időközben; folyamatosan és sok-sok fájdalom árán, nap mint nap igyekszik formálni, hogy (legalább valamelyest) alkalmasabbá váljak nők meghallgatására is. (Hogyha pedig – sajnos olykor még ma is – fájdalmasan tapasztalok valami keménységet, valami érzéketlenséget magamban, valami görcsös védekezési mechanizmust, amitől szívesen szabadulnék már, legfeljebb azzal mentem magam, hogy ezt az árat még érdemes megfizetni azért, hogy becsületes maradjak… De hátha van még tere a további fejlődésnek is. Nem mondjatok le rólam…)
Szívből kívánom, hogy az önmagunkkal szembeni becsületesség, az imaélet (istenkapcsolat) és a szupervízió (a gyónással összekötött lelkivezetés :) tovább vezessen bennünket az életszentség útján!

UTÓSZÓ. – Mielőtt azonban most azon nyomban megrohannátok (különös tekintettel egyedülálló hölgyekre! :), hogy „magánban” lelkivezetést kérjetek tőlem, talán még érdemes egy-két bekezdéssel tovább olvasni. Szeretném elmagyarázni, hogy szerintem kinek is való ez a műfaj. Az a benyomásom, hogy minden ember életében vannak/lehetnek olyan időszakok, amikor nagyon jót tesz, ha valaki szeretettel és jóindulattal meghallgat, ha ránéz az életünkre. Az átmeneti életszakaszokban és extrém nehézségekkel szembenézve óriási segítség, ha van kire támaszkodni. A szerzetesrendek ilyen alapon (jó okkal) elő is írják a növendékeiknek, hogy járjanak valakihez: ez része a sajátos lelki kultúrába való beavatásnak. A papnövendékeknek is ősidők óta (legalábbis az elmúlt 450 éve) hivatalból biztosítják egy gyóntatóatya, spirituális elérhető jelenlétét a képzés ideje alatt. Annak azonban, hogy minden keresztény lelkivezetésbe járjon, világos határt szab az a pragmatikus tény, hogy ehhez nincs elég lelkiatya, illetve lelkianya.

Ami engem illet – kicsit talán önvédelemből is – azt a rendszert vezettem be, hogy a tanév elején mérlegelem a lelkivezetői kapacitásomat. Szeretek továbbá kritériumokat is támasztani: minden találkozás előtt ülj csendben mondjuk egy órát a kápolnában (utána milyen más mélységből jönnek elő a szavak!); egy éven belül végezz minimum öt nap hosszan lelkigyakorlatot; vállalj rendszeres szociális munkát stb. Egyébként persze igyekszem készséges lenni, de ha nagyon összesűrűsödik az élet, csak hosszú idő múlva szoktam beszélgetési időpontot adni.

Az egész lelkivezetés-cuccról pedig összességében külön véleményem van. Hadd legyek szókimondó: azt hiszem, sokaknak és sok esetben egyáltalán nem is szükséges a lelki kísérés. Inkább imádkozni kellene helyette! Ha valaki egy lelkivezetői kapcsolatban mondjuk 2-3 év alatt sem jut el a napi rendszerességű kontemplatív imára, akkor bizony hiába vesztegettük az időt. Aki ellenben komolyan imádkozik, az egyedül is képes fejlődni. Sok kiváló pap fogad évtizedeken át 25-30 főt, éjjel-nappal velük beszélget, semmi ideje sem marad másra, s az eredmény nem tűnik arányosnak… Vezetettjeik még mindig ugyanúgy képtelenek önálló életvezetésre, még mindig ugyanazokkal a bűnökkel küzdenek – és főleg: még mindig nem imádkoznak. Talán keményen hangzik, de úgy látom, hogy Isten képes a maga módján hatékonyabban vezetni, mint mi papok a lelkivezetésben. Ráadásul a lelkiatyához/-anyához fűződő viszony könnyen válhat függőséggé, egészségtelen kötődéssé, ami a valódi belső növekedés nyilvánvaló akadálya. Jól működő házasságokban pedig a házastársak – ha szükség van rá – egymás lelki vezetői. Asszem, legalábbis… Szóval, csak egy esély van: szemléletbeli változás, „kopernikuszi fordulat” kell! Ez pedig abban áll, ha szakítunk a klerikalizmussal, és mi mindannyian válunk lelki vezetőkké. Érett és meghallgatni tudó, imádkozó emberekké. Olyanná, aki méltó a bizalomra, képes az intimitásra, és tud bánni a szexualitásával is. Na, szerbusztok!