Idén emlékezünk meg a 2. vatikáni zsinat megnyitásának 50. évfordulójáról. E zsinat nagy változást hozott a katolikus egyház életében, mégpedig azáltal, hogy a kereszténység lényegére helyezte a súlypontot, és minden mást ehhez a lényeghez viszonyítva fogalmazott meg. Ezt a lényeget a zsinat több okmánya is röviden összefoglalja (pl.az Isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúció 2.pontja, az Egyház missziós tevékenységéről szóló határozat 2-4.pontja, a Szent Liturgiáról szóló konstitúció 5-9. pontja stb.), de az egyik legszebb és legtömörebb összefoglalás az Egyháznak a mai világban című konstitúciójának 22. pontja, amelyet érdemes újra meg újra átolvasni és átelmélkedni.
 E pont az emberi hivatásáról szóló fejezetet zárja. Ebben arról van szó, hogy az ember Isten képmására teremtetett, testi és lelki élőlény, értelme révén meghaladja az anyagi világot, lelkiismerete mélyén visszhangzik benne belső törvényként az Isten szava, melyet az Isten és az embertárs szeretetével teljesít, belső szabadsággal rendelkezik, és bár halandó, a mindenható Isten föl fogja őt támasztani, hogy egész természetével kapcsolódjék Hozzá a romolhatatlan és örök isteni élet közösségében. Ezek után, befejezés és összefoglalásképpen a pont Krisztusról beszél, és ezeket mondja: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige (Jézus Krisztus) misztériumában világosodik meg igazán. Krisztus…teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását.”

Mindig hangoztatta az Egyház, hogy Jézus az Istent nyilatkoztatta ki az embereknek végérvényesen, de lám, most azt mondja a zsinat, hogy Jézus nemcsak az Istent, hanem az embert is kinyilatkoztatja nekünk. Vagyis, Jézust szemlélve ismerhetjük fel igazán, hogy milyen az Isten által teremtett és Istenhez viszonyuló ember. A zsinat ennek okát tovább magyarázza: „Isten Fia az emberi természetet vette föl, és ezért e természet bennünk is nagy méltóságra emeltetett. Isten Fia ugyanis megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült.”

Ez új gondolat, amit eddig ritkán mondtunk. Azt ugyan mondtuk, hogy a hit, a keresztség, a szeretet, a szentáldozás által mi emberek egyesülünk Krisztussal, de a zsinat azt állítja, hogy már az Isten Fia megtestesülésének ténye által Ő „valamiképpen” már minden emberrel egyesült. A „megtestesülést” itt nemcsak Jézus emberi létének első pillanatában történt eseményként kell értenünk, hanem Jézus egész emberi élete, tevékenysége, tanítása, csodái, megváltó szenvedése és csodálatos feltámadása is a „megtestesültés” eseményének kibontakozása. Ezáltal lett Jézus Krisztus az egész világtörténelem Ómegája (Jelenések könyve 22,13), aki magához vonz mindenkit (János evangéliuma 12,32).

Jézus művének következtében megkaptuk a Szentlelket, aki képessé tesz arra, hogy megtartsuk a szeretet új törvényét: szeresd Istent, szeresed felebarátodat, szeresd még ellenségedet is. A szeretetben élő embernek is harcolnia kell a rossz ellen és meg is kell halnia, „de a reménytől megerősödve tart a föltámadás felé.”
 Miután a zsinat ilyen reménytelien leírta az ember helyzetét, egy himnuszszerű mondattal zárja  magyarázatát: „Krisztus föltámadt, halálával lerontotta a halált, és életet ajándékozott nekünk, hogy – mint fiúk a Fiúban – kiálthassuk a Lélekben: Abba! Atyánk!” A gögög katolikusok e mondatban felismerik a húsvéti liturgiában szüntelenül ismételt szavakat, a teológia történetében járatosak pedig a „fiúk a Fiúban” szavakban felismerik a neves belga jezsuita teológus, Émile Mersch életművének összefoglalását, aki azt hangoztatta, hogy az üdvösség abban áll, hogy a megtestesült egyszülött Fiúval egyesülünk, és így leszünk valóban az Atyaisten fiai, gyermekei, és részesedünk örök életében és boldogságában.

A kereszténység lényegét ily módon összefoglaló magyarázatba a zsinat egy megdöbbentő bekezdést illeszt, amely mutatja, hogy a kereszténység nem valami ideológia. E bekezdés így szól: „Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy Isten által tudott módon csatlakozzék e pászka misztériumhoz (vagyis: Krisztus halála és feltámadása üdvözítő eseményéhez.)”  

Ideológiák követői sohasem mondanák, hogy legnagyobb kincsükben azok részesedhetnek, akik nem kapcsolódnak tudatosan csoportjukhoz. A kereszténység nem ideológia, mert valljuk, hogy Isten jóvoltából azok is részesedhetnek Krisztus istenfiúságában, akik sohasem hallottak róla. Csak az a fontos, hogy szívükben egyesüljenek az őket a szeretetre indító Szentlélek mozgató erejével. Tehát végeredményben igaz, amit egy szentéletű jezsuita pap, Orosz András mindig mondogatott: „Csak a szeretet számít.” Persze, olyan szeretetről van szó, amely a másokért élő és meghaló Jézus Krisztushoz tesz hasonlóvá minket.