A filozófiai hermeneutika egyik alapszövegét a hosszú életű német filozófus, Hans-Georg Gadamer (1900-2002) adta közre 1960-ban, Igazság és módszer címmel. A vaskos könyvben foglalt gondolatok jelentős nemzetközi vitát robbantottak ki akadémiai körökön belül és kívül egyaránt. A téma, bár első pillantásra elvontnak hat, valójában mindannyiunk életére hatással van. Az igazság kérdése forog kockán. Ha jobban megnézzük, már Gadamer kötetének címe is körvonalazza azt a problematikát, amely a szerző filozófiájának középpontjában áll. Kezdjük talán innen a mű sok szálból összefont gondolati szövetének felfejtését.

1. Gadamer néhány kritikusa szerint az Igazság és módszer címét úgy kell értelmezni, mint ami már önmagában is egy polemikus állítást tartalmaz. Mintha Gadamer azt fejezné ki: igazság egyáltalán nem csupán ott adódik számunkra, ahol egyúttal módszerről is szó van (tudniillik a pozitív, empirikus természettudományok esetében, amelyekben a kutatók mérnek, számolnak és kísérleteznek). Ha ugyanis az igazság – mint azt már egy korábbi bejegyzésben is fejtegettem – voltaképpen legalább annyira értelmezés (interpretáció) kérdése, mint a tények leírásáé – és ezért nem szabad (mert nem kielégítő) a külső világ adatainak passzív visszatükrözéseként, a világ „objektív” leírásaként felfogni –, akkor azt sem mondhatjuk, hogy az igazság valamennyi lehetséges tapasztalásformája csakis a pozitív tapasztalati tudományok módszere révén érhető el. 

A természettudományok képviselői azt vélelmezik, azt feltételezik és olykor nagy hangon hirdetik is, hogy a tudományos vizsgálódás során a természettudós személyiségét fel kell függeszteni, tekintve hogy az a tudományos eredmény szempontjából nemcsak hogy közömbös, de egyenesen zavaró, tehát káros is. Nyilvánvalóan van ebben valami: a fizikában, a biológiában vagy a kémiában a kísérletet végző tudós személyisége valóban nem sokat számít, nem szabad, hogy aktív szerepet játsszon. A természettudományos megismerés akkor valósul meg eszményi formában, ha művelője eltekint saját érdekeitől és egyéni elvárásaitól. Ez valóban így van – legalábbis bizonyos mértékig! Ugyanis valójában a pozitív tudományok művelője is, amennyiben „objektív” ismereteket kíván szerezni a világról, arra van utalva, hogy kísérleteket végezzen. Márpedig kísérletet végezni annyit tesz, mint kérdéseket tenni fel a világnak, abban a reményben, hogy válaszokat kapunk! Ezek a kérdések pedig már mindig is eleve kijelölik a kutatás irányát; ráadásul olyan komplex elméletek hordozói – amiként ezt egyre gyakrabban maguk a természettudományok művelői is hajlamosak elismerni –, amelyek minden tudományos vizsgálódást megelőzően, a-priori befolyásolják annak elvileg lehetséges eredményét is. A természettudományoknak egyáltalán nem dolguk tulajdon kutatási területük kijelölése; azokat úgymond „már készen kapják”, mint tudományterületük tárgyát. E tárgy megkérdőjelezése nem tarozik kompetenciájuk körébe: a fizika, biológia és kémia alapjára vonatkozó kérdés immár kívül esik e tudományok hatáskörén. Ebben az értelemben mondja Heideggerrel, hogy a „tudomány nem gondolkodik.” De mit is jelent ez közelebbről?

Az ember világról alkotott képe alapvetően történelmi képződmény. Ez alól nem kivétel a természettudományos világkép sem: azt, hogy mit tekintünk releváns kutatási témának, valamint, hogy milyen irányból és milyen kiinduló perspektívából szemléljük azt, elvileg nem lehet tárgya a (szigorú értelemben vett) természettudományos kutatásnak. Ezeket az adatokat a természettudósok már eleve „készen kapják” azáltal, hogy beleilleszkednek a tudományos közéletbe és annak intézményrendszerébe. A hagyomány s az általa közvetített „magától értetődő” szemléletmód szerepe e tekintetben nem alábecsülendő! A természettudomány művelőjének, mint szaktudósnak nem áll hatalmában saját kutatása „kiindulási feltételeinek” megváltoztatása; jobbára reflektálatlanul aláveti magát az azok által támasztott követelményeknek. Ez az ára ugyanis, hogy kollégái (a „céhen belüliek”) elfogadják és komolyan vegyék törekvéseit – s nemegyszer eredményeit is. Csakhogy nem árt tudatosítani: a kutatás kezdeténél jelen lévő, nagyon is történeti feltételek a-priori szelekciós hatást gyakorolnak, amennyiben a természettudós csak azt képes felfedezni, ami kutatói tekintetének irányába esik. Csakhogy maga a kutatói tekintet iránya, ami a már ismert határain túlra nyúlik, elvileg nem képezheti a természettudományos kutatás tárgyát (és nem is annak objektuma által határozódik meg, hiszen azt még nem ismerjük még, mivel nem ragadtuk meg). Az anyagot, amelyről a tudomány művelői vitatkoznak, nem önmaguk választják ki, hanem egy korábbi, minden kutatást megelőző „döntés” értelmében mintegy adottságként „készen kapják”, egy olyan hagyomány közvetítésével, amely minden tudományosságot megelőzően körülveszi és meghatározza az illet tudományág művelőjét. Hiába is várnánk tehát, hogy racionálisan számot adjon róla.

Megjegyzendő, hogy a kutatás eredménye sem igazolhatja utólag a kutatás kezdeti irányát, annak esetleges és történeti feltételektől függő kiválasztásának legitimitását. Az, amit felfedezünk, ugyanis sohasem képes kimerítő perspektívával szolgálni arról, amit a kutatási folyamat során elhanyagoltunk vagy amivel kapcsolatban tévedtünk. Egyetlen egyén és egyetlen történelmi kor sem képes egyszerre minden irányba elindulni, egyidőben mindent kutatás tárgyává tenni a világban. Minden felfedezés csak valaminek elhanyagolása révén lehetséges; minden állítást tagadásokat feltételez; minden győzelem tehát egyúttal vereség is. Csakis annyi áll hatalmunkban, hogy a kutatás során érzékeny lelkiismerettel újra és újra megkérdezzük magunktól: vajon eddig mit utasíthatunk vissza az általunk kívánt eredmény érdekében; s vajon nem túl nagy ár, végzetes veszteség-e ez a számunkra.

Röviden szólva tehát: a kísérleti tudományok olyan ismeretekre vezetnek, melyekről a filozófiai hermeneutika nagyjából egészében joggal állítja, hogy a világról szerzett emberi ismeretek. Nem másról van tehát szó, mint hogy a mindenkori kutató a saját elvárásait, kérdéseit, és eszközeit, nyelvét és sajátos egyéni előfeltevéseit viszi bele a saját kutatásaiba. (Előfeltevései persze, mint fentebb hangsúlyoztuk, nem abban az értelemben egyéniek, hogy ő maga mint individuum állna elő velük, hanem például abban az értelemben, hogy a tudományos közösség határozza meg őket.) A világ tehát egyszerűen azokra a kérdésekre válaszol, amelyeket kísérleteinkkel felteszünk neki. Általában véve tehát az igazság tapasztalata – s ez Gadamer első lényeges következtetése, szabad megfogalmazásban – nem korlátozható egyértelműen és kizárólag a pozitív tudományok leíró és objektív módszerével elért (szaktudományos) igazságokra, hiszen ez igazságtapasztalatunk forrásainak illetéktelen korlátozás volna. Gadamer (s a nevével fémjelzett filozófiai hermeneutika) arra figyelmeztet, hogy ebben az esetben is csak egy olyan módszerről van szó, amely a maga részéről történetileg feltételezett értelmezési elemektől terheltnek bizonyul, és ezektől elvileg nem is képes megszabadulni. 

2. Bár a természettudományok nagymértékben különböznek egymástól (és az újkor különböző időszakaiban részben más és más formát vettek fel), nagyjából a 17. század eleje óta mégis egy rugóra járnak: a világ alapvetően technikai megközelítését képviselik, amely az elmúlt évszázadokban elképesztően eredményesnek bizonyult és a világ (tudományos-technológiai, forradalmi) átalakulásához vezettek. Mint ismeretes, a természettudományok már Galilei által megfogalmazott alapvető közös premisszája így hangzik: a „természet a matematika nyelvén íródott.” Már ez a premissza is, amelyhez minden természettudós – ideális esetben – tartani igyekszik magát, azt feltételezi, hogy tudatosan eltekintsünk a valóság matematikai nyelvre nem lefordítható régióitól (illetve, hogy azokat matematizálni igyekezzünk). Nem is beszélve arról, hogy természettudós eltekint a tudományágát szükségszerű átható és jobbára egyáltalán nem reflektált elméletek „magától értetődő” hozadékainak sokaságától is (melyeket fentebb említettünk); vagy éppen azoktól a személyes mozzanatoktól, amelyek – szintén elkerülhetetlenül – befolyásolják a kutatását. Mert hiszen feltehetjük a kérdést: valóban olyan objektív és elfogulatlan a tudós „objektív” érdeklődése? Ember lévén róla is bízvást feltételezhetjük, hogy amikor belép a laboratóriumba – s elvileg kivetkőzik saját az érdekeiből, hogy átadja magát az objektív valóság iránti elfogulatlan érdeklődésnek –, bizonyos „műfajidegen” elemek továbbra is befolyásolni fogják a kutatását és eredményeit! Valóban csakis az „objektív igazság” érdekelné? Kizárólag azt akarná tudni, hogy hogyan is állnak a dolgok s minden mástól eltekint? Heidegger szerint erről szó sem lehet! Igyekezhet ugyan megszabadulni saját egyéni érdekeitől és az előítéleteitől, hogy képes legyen megismerni, hogyan is állnak a dolgok valójában, ám kutatását számtalan más motívum is befolyásolja. Például, hogy el akar érni valamit. Meglehet, éppen autót tervez – ez egy közvetlen cél, amit szintén számtalan ok motiválhat. Esetleg Nobel díjat akar kapni; pénzt keres a családjának; rátermettebbnek akar mutatkozni a szomszédjánál stb. Világban-való-létünk már mindig és elkerülhetetlenül „érdekelt”-lét. Benne vagyunk a világban, érdekeltek vagyunk benne, ami azt jelenti, hogy a magunk szempontjából tekintünk rá és céljaink elérése érdekében használjuk fel. 

A filozófiai hermeneutika fenti felfedezései számos következménnyel járnak. Ezek közül témánk szempontjából a legfontosabb, hogy ezennel megnyílik az út a humántudományok (szellemtudományok/Geisteswissenschaften) emancipációja irányába. Mitől is kell emancipálódniuk? A felvilágosodás óta a humántudományok képviselői kóros kisebbrendűségi komplexustól szenvednek: görcsösen azt igyekeznek bizonyítani, hogy őket is ugyanolyan előkelő hely illeti meg a tudományok panteonján belül, mint természettudós kollégáikat. Ennek érdekében – személyesen és intézményesen is – akár nagy áldozatokra is képesek voltak: maguk is igyekeztek átvenni a természettudós kollégák módszeres eljárásmódját, hogy bizonyítsák, tudományáguk semmivel sem alábbvaló azoknál. Csakhogy ezzel maguk is foglyai maradtak a természettudományok többé kevésbé hallgatólagos előfeltevésének: csakis a módszeres ismeret vezet igazságra. A humántudományok emancipációja ezzel szemben abban áll, hogy művelőjük immár felszabadulhat annak a feltételezésnek a terhe alól, miszerint a tudománya nem számít valódi („kemény”) tudománynak, pusztán azért, mert nem képes alkalmazni az egyetlen érvényesnek tekintett természettudományos leíró objektív módszert. Márpedig ha kimutatható, hogy maguk a leíró természettudományok is valamilyen módon értelmező (interpretatív) jellegűek – mivel mindig olyan premisszákat és előfeltételezéseket hordoznak, amelyek nem redukálhatók az egyszerű adatokra vagy „tényekre” – akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szellemtudományok (a történelem, a művészettörténet, az irodalom, vagy éppen a teológia és a filozófia) visszakövetelhetik maguknak a tudományosság státuszát (amelytől pedig meg volnának fosztva, ha a „valódi tudománnyal” szemben továbbra is joggal támaszthatnánk azt a követelményt, hogy annak képesnek kell lennie „kívülről” leírni tárgyát, mintegy elfogulatlan, semleges szemmel tekintve azt, hasonlóan ahhoz, ahogy a természettudósok a matematika objektív lencséjén keresztül nézik a világot). A történelmet azonban soha nem lehet „objektív szemmel” tekinteni, mivel már mindig is részei vagyunk! A történelemben való részesedésünk (elfogultságunk) könnyebben belátható, mint a természettudományos „elfogultság”: aki klerikusként a cölibátus történetét kutatja, bízvást feltételezhető, hogy nem csupán levéltárosi érdeklődés vezeti… De bármely téma esetén, legyen bár szó a legtávolabbi és látszólag legérdektelenebb kérdésfelvetésekről is, igaz a fenti megállapítás! Hiszen a reneszánsz kori Magyarország, vagy magyar-török háborúk története valamilyen szempontból ma is eleven: feltételezhetően hatással van egyes politikai állásfoglalásainkra és nézeteinkre (például Törökország európai-uniós csatlakozását illetően), még akkor is, ha ez a hatás egyeseknél elenyésző vagy épp ellenkező előjelű, mint másoknál. Történelmi lényekként szükségképpen közünk van a történelemhez, részünk van a benne; nem csupán benne élünk, de bizonyos szempontból „mi magunk vagyunk” a történelem (Heidegger). Hogyan is volna jogunk a történelem tudományosságáról beszélni, ha az egyetlen legitim tudományosság, amelyet elismerhetnénk, a tárgyak „kívülről” történő „objektív” visszatükrözése volna? A természettudományok mércéjétől való szabadulás a humántudományok számára felszabadító, önállósító hatású – ez Gadamer második lényeges hozadéka.

3. Fentebb nagyvonalakban számot vetettünk a filozófiai hermeneutika főbb eredményeivel a természettudományok és a humántudományok különbözőségével és hasonlóságával kapcsolatban. Olyan terület ez, ahol az utóbbi évtizedekben a magas-tudomány, az akadémia berkein belül lényeges szemléleti átalakulás zajlott le, amely azonban még nem érte el az „utca emberének” gondolkodását. A fenti átalakulások nem utolsó sorban annak köszönhetők, hogy – Heidegger és Gadamer filozófiai teljesítménye nyomán – alapvetően módosult magáról az igazságról alkotott fogalmunk. Fentebb láttuk, hogy a valóságtapasztalatunk lényegében interpetatív jellegű. Vajon közelebbről milyen következményekkel jár mindez magára az igazság-fogalmunkra nézve? 

Témánk szempontjából a legfontosabb következmény abban áll, hogy az igazságot dialogikus formában közelíthetjük meg: párbeszédben megvalósuló egyetértésre jutást jelent. Ez persze nem azt jelenti, hogy a beszélgetésben résztvevők önkényes véleményén múlna; a vélemények ütköztetésének referenciája éppenséggel rajtuk kívül áll: hiszen „magáról a dologról” kell egyetértésre jutni! Egyetérteni eszerint inkább olyan eseményt jelent, amely során az igazság mintegy érvényre jut és működésbe lép; éspedig akkor, és csakis akkor, ha a dialógus minden résztvevő fél számára kielégítő eredménnyel zárul és ilyeténképpen (legalábbis időleges) nyugvópontra jut. A korábbi, az igazságot külső, közömbös visszatükrözésként elképzelő igazság-fogalom – mint láttuk – a valóság számos területén nem kielégítő (egyebek között a történelem sem fogható fel objektív módon). A dialogikus modell azonban érvényesnek bizonyult olyan területeken is, ahol korábban nem vártuk volna. Amikor például a tudományos kísérletezést kérdések sorának feltételeként képzeltük el (amely során egy bizonyos nyelven kérdezzük a rajtunk kívüli álló, objektivizált természetet), akkor egy gyümölcsöző igazság-modell bontakozik ki. Ha számolok azzal, hogy ebben a természettel folytatott „beszélgetésben” természettudósként adott esetben a saját nyelvemet használom, akkor nehezen jutok arra a végkövetkeztetésre, hogy „végre sikerült úgy látnom a dolgokat, amiként azok valójában vannak”; sokkal inkább arra jutok, hogy „ilyen és ilyen válaszokat kaptam, a saját ilyen és ilyen kérdéseimre”; továbbá, hogy ezek alapján a válaszok alapján – alkalmasint új felfedezések esetében – arra kényszerülök, hogy újraszervezzem és újra felépítsem a világnézetemet. A dialogikus igazságfelfogásnak azonban további felmérhetetlen előnyei is vannak. Mindenekelőtt esélyem nyílik általa olyan valóságterületek megértésére is, amelyet a pozitivisztikus tudományos módszertan mindig is marginálisnak tekintett. Ilyen például a művészet tapasztalata.

Ha szigorú értelemben vett tudományos szempontok alapján tekintem a világot, vagyis ha úgy gondolkodom, hogy az igazság egyetlen érvényes tapasztalata csakis az lehet, amelyet a leíró metodikus természettudományok szolgáltatnak, hogyan is juthatnánk arra a gondolatra, hogy a művészet több annál, mint pillanatnyi érzelmek túláradása, valamiféle játék, azaz egyszerű és haszontalan időfecsérlés, egyszóval, legjobb esetben is csak szórakozás? Csakhogy más szempontból ennek ellentmondanak hétköznapi tapasztalataim. Amikor például végigolvasok egy nagyszabású regényt, ami lelkem legmélyebb rétegeit érinti; amikor zenedarabot hallgatok, ami valamilyen szempontból különös jelentőségre tesz szert; esetleg az ábrázoló művészet valamely lélegzetelállító darabjával találkozom, mondjuk egy műalkotással, amely mélyen megrendít – nos, ezekben a helyzetekben igazán nem mondhatom, hogy csupán a szokásos olcsó szórakozásról van szó! Hogyan is tudnék igazságot szolgáltatni ennek a tapasztalatnak, ha csupán a tudományok leíró objektív tudományfogalma állna rendelkezésemre?! Sokkal inkább helyesnek látszik magát az igazságfogalmat felülvizsgálni! Vagyis azt kell mondanom, hogy már akkor is az igazságról szerzek tapasztalatot, amikor olyasvalamivel találkozom, ami – a másik emberrel való személyes találkozáshoz hasonlóan – megváltoztat, más emberré tesz! Bármilyen formában találkozzak is vele – jövőbeli egzisztenciámra kiható személyes találkozások révén, az engem megszólító műalkotások vagy a világképemet megváltoztató tudományos kísérletek eredményeképpen –, az igazság feltárul, megnyilvánul és működésbe lép bennem: részemmé lesz, ahogy én is részévé válok. Eddigi világom ilyenkor, mintegy a dologgal való párbeszéd során (olykor nagyon is lényegi) változáson esik át és módosul. A filozófiai hermeneutikában ezért az igazság modellje a párbeszéd vagy dialógus tapasztalata. 

A fenti modellnek nem utolsó sorban etikai következményei is vannak. Hiszen párbeszédbe lépni valakivel egyúttal szükségképpen azt is jelenti, hogy lemondok vele kapcsolatban az erőszak alkalmazásáról. Ennyiben az igazság dialógusként felfogott tapasztalata egyúttal a gyakorlati erkölcs számára is tényleges útmutatóul szolgál. 

Röviden: a gadameri modell alapján tájékozódó gondolkodók esetében tehát az igazság a másokkal való beszélgetésben létezik, és a velük a dologról való megegyezésben bontakozik ki. Az igazság eszerint megegyezés: köztem és a tárgy között, amelyet értelmezek; köztem és a szöveg között, amelyet interpretálok; köztem és a szituáció között, amelyet tudományos kísérletnek vetek alá; valahogy úgy, ahogy egy termékeny párbeszéd során is megegyezés történik köztem és a másik ember között. Ebben áll az igazság dialogikus modellje. Többé nem arról van szó tehát, hogy objektíven vissza kellene tükröznöm, amit észlelek, amit mondanak nekem, vagy amit a természetben megfigyelek, hanem inkább először is meg kell próbálnom a jelenséget mintegy „önmaga által” megmutatkozni, majd megérteni és kielégítő módon interpretálni. Ez pedig annyit jelent: úgy, hogy azzal te is egyetérts, ha szóba elegyedünk. A cél tehát a szöveg, a másik ember, illetve a világ olyan mértékű megértése, hogy beszélgetőpartnerem azt mondhassa: „valóban ez az, amit ki akartam fejezni.” A találkozás során „világok” lépnek kapcsolatba: a szöveg vagy a beszélgetőtárs világa, látószöge a folyamat során egyesül az enyémmel; valami új jön létre s ez az, amit Gadamer az Igazság és módszer jelentős szöveghelyein horizontösszeolvadásnak (Horizontverschmelzung) nevez. 

Az alapvető változás tehát a filozófiai hermeneutika hatására az igazság ideáljának megváltozása terén történt. A visszatükrözésként elképzelt igazság-fogalomtól (ami valójában nem is tűnik olyan realisztikus gondolatnak: furcsa is volna elképzelni, hogy annak érdekében, hogy úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan vannak, el kellene tekintenünk önmagunktól) átmenet valósul meg az igazság egy dialogikus formában történő felfogása irányába. A dolgokat, ugyanúgy, mint a személyeket, csakis a velük való párbeszédben láthatjuk helyesen: a megismerés során csakis előzetes elképzeléseinkből, előítéleteinkből kiindulva, azokat minduntalan magával a dologgal összevetve és az új tapasztalatok fényében módosítva haladhatunk előre. Ezen az úton, a korábbi visszatükrözési elméletet elhagyva, tehát lényegileg új kapcsolatra jutunk a valósággal: nyelvi örökségünk révén, kölcsönös cserekapcsolatba kerülve a létezőkkel, azokat végső soron dialogikus kapcsolatban fedezzük fel. 

A címben foglalt alapkérdésre a válaszunk tehát így hangzik: igen, a humántudományok szolgálnak igazsággal; bár hiába is kérnénk rajtuk számon az „objektivitást”. Ám az objektivitás hiánya nem számít fogyatékosságnak vagy hiánynak a részükről – egyszerűen az általuk vizsgált valóság természetéhez tartozik. Jó hírem van tehát: van igazság a laboratóriumok falain kívül is – a világ kerekebb, mint gondoltuk! Szaktudós kollégák: tessék utánagondolni!