Eddig még nem jutott eszembe, hogy ez is a vízen járás egy formája. Április közepén Litvániában gyakorolhattuk ezt a sportot, hiszen, amíg itthon végre már kitört a tavasz, a balti országban még hó és jég borította a tájat, amikor gépünk földet ért. Jezsuita hivatásgondozók éves találkozójára igyekeztünk. A balti hideg mellett kellemetlenül érintett még a bécsi reptéren egy kis esemény, ugyanis elvették a svájci bicskámat. Sajnos nem jutott eszembe, hogy korábban kivegyem a zsebemből ezt a remek cuccot, így választanom kellett a kuka vagy a postázás között. Rövid fejszámolás után a kuka tűnt az ekonómikusabb megoldásnak. Morcos voltam, mert nagyon jó kis bicska volt. Szent Ignáccal is történt egykor valami hasonló, igaz nem a reptéren, hanem Jeruzsálemben adott túl a kisollóján, de cserébe legalább beléphetett egy szent helyre, na de végülis egy repülőjárat sem semmi.
Vilniusban egy hosszú hétvégét töltöttünk együtt tanácskozásokkal, munka tapasztalatok megosztásával és még kultúrára is jutott idő. A Litván rendtársaink pedig remek vendéglátásban részesítettek minket. Az út előtt nem sokat tudtam Litvániáról, de most közel került hozzám ez a még nálunk is kisebb ország, melynek múltja és jelene sok hasonló vonást mutat a mienkével. Régen elveszített önállóság után – sokáig lengyel, majd orosz uralom-, a két világháború között lettek csak önállóak. A szabadság sem tartott sokáig mert jött a hosszú szovjet megszállás. Megható volt ugyanakkor számomra a vilniusi várban az 1989-es ún „balti út" fényképeit látni, amikor a balti államok lakói élő láncot alkottak a három fővárost összekötendő. Két és fél millió ember állt kilométerek százain át kéz a kézben a szabadságért és önállóságért demonstrálva.

Ami a jezsuita jelenlétet illeti, 1570-ben érkeztek az első jezsuiták és alapítottak kollégiumot, nem sokkal később pedig egyetemet, ami az ország első ilyen jellegű intézménye volt. A litván és a magyar történelem egyik kapcsolódási pontja is ez, hiszen Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király volt az egyetem alapítója. Báthory elismertségét jelzi, hogy a jezsuita egyetemi templomban két helyen is megtalálható a festménye, ami még a rendalapító Szent Ignácnak sem sikerült! Nagyon érdekes volt a majd 450 éves falak között ma is működő egyetemet látni. Ugyanakkor ma az egyetem már nem jezsuita működtetésű. Még 1773-ban, a Társaság feloszlatásakor elvették a jezsuitáktól és nem is kapták vissza sosem (hasonlóan nagyszombati egyetemhez a Pázmány és az ELTE elődjéhez). 1773 előtt a jezsuita rend a virágkorát élte itt Litvániában is. Önálló litván provincia volt, vagy ezer jezsuitával, az egyetem mellett meg vagy egy tucat gimnáziummal. Litvánia kulturális történetében a jezsuitáknak igen komoly szerepük volt. Amikor a litván nemesség lengyelül beszélt, a jezsuiták készítették el az első litván szótárt és nyelvkönyvet, hasonlóképpen Litvánia történetét is először jezsuiták írták meg. Asztronómiában is a kor legkorszerűbb távcsöveivel és csillagászati műszereivel végezték megfigyeléseiket abból a csillagvizsgálóból, ami ma is megtekinthető. A holdon kráterek viselik az egykor itt dolgozó jezsuita tudósok nevét. A jezsuiták az iskolák és a tudomány mellett a színházat is az evangelizáció eszközének látták, ezért az egyetem épületein belül külön színház is volt, szintén az első Litvániában. Az első feloszlatás után viszont csak lassan éledt újjá a rend és nem tudta elérni a korábbi munkák volumenét. A szovjet megszállás után következett az újabb feloszlatás, és a rendszerváltásig csak illegálisan működhettek jezsuiták Litvánia területén. A vilniuszi jezsuita gimnázium épülete romhalmazzá vált az évtizedek alatt, a templom pedig csak azért nem mert az ateizmus múzeuma működött benne évtizedekig. Ma a litván jezsuita provincia újjáéledőben van, kb. 40 fővel. A templomi szolgálatok mellett két szép gimnáziumot működtetnek. Az egyetemista misén meglepett, hogy milyen intenzív ifjúsági élet is van Litvániában.

Jelenleg Litvánia Magyarországhoz hasonló fejlettségű ország, jók a gazdasági mutatói, de ennek ellenére igen sokan hagyják el az országot, főleg fiatalok. A litvánok között a magyarhoz hasonlók az öngyilkossági és az alkoholfüggőségi adatok. Most épp nem mi, hanem ők vezetik az öngyilkossági világranglistát. Erről (na és sok másról, főleg fejlődéslélektanról) egy klinikai pszihológus vendég előadónk beszélt, aki szerint mindez szoros kapcsolatban van a történelmi traumákkal, melyek évtizedekkel – akár évszázadokkal később is éreztetik hatásukat. Egy ország, de egy szerzetesrend, de egyének életében is így van ez. Hogyan dolgozzuk fel őket?
Ha a jezsuita traumákra gondolok, a nagy feloszlatáson (1773) kívül, szinte minden országba előfordult már, hogy betiltották a rendet, kiutasították a jezsuitákat, műveiket fel kellett adniuk, aztán évtizedekkel később gyakran nulláról újra indulni. Mégis nem éreztem, hogy keserűség lenne emiatt jezsuitákban, vagy felelősöket keresnének, és folyton szidnának valakit, hogy miért üldözték a Társaságot. Sőt egyes rendtársak szerint (beleértve a rendalapítónkat) valahogy az a normális, ha nehézségek vannak, ha küzdeni kell, ha akadályoztatva vagyunk: Jézus társai lehetünk, akinek szintén nem ment minden könnyen. Sőt. Amikor a kommunista börtönöket megjárt rendtársak írásait olvasom megdöbbenek, hogy milyen hittel tekintettek a küzdelmeikre. Az emberileg teljesen reménytelennek látszó helyzetekben is hitték, hogy értelme van a szenvedésüknek és hűségüknek. Megtalálták az értéket abban is, ami úgy tűnt, hogy szétzúzza őket. Akiknek az életét látszólag ellehetetlenítették, mint a MÁV raktárossá vált P. Mócsy Imrét, aki a római Gregoriána népszerű professzora volt, vagy a Szív egykori főszerkesztőjét P. Pálos Antalt, aki szociális otthoni bevásárló "karriert" futott be – mégis pont ezek az emberek példája, írásai, szavai váltak forrássá sokak számára. Ők a traumáikat kreatív módon tudták feldolgozni és ez életforrás lett számunkra.