Sok évvel ezelőtt történt az eset. Még kezdő papként Németországban beszélgettem egy fiatalasszonnyal, akiről kiderült, hogy kilépett az egyházból. Arrafelé ez egyáltalán nem ritka jelenség; nem is ütköztem meg rajta. Ám amolyan jószándékú-tájékozatlan „kelet-európaiként” (ti. nyugatról nézve) szerettem volna megtudni, milyen okból is történik az ilyesmi. Óvatosan tehát tovább kérdezgettem, miközben megpróbáltam nagy empátiával, elfogadón odafigyelni rá. Valahogy úgy, hogy ne csak a szavait értsem meg, hanem lehetőleg őt magát is, aki a szavak mögött rejtőzködik. Még ma is emlékszem, mennyire megrendültem a válaszán „azért,” – mondta – „mert a pápa azt tanítja, hogy az abortusz gyilkosság.” Többet nem mertem kérdezni… Azt azonban egy életre megjegyeztem, hogy itt egy borzasztóan érzékeny és kényes kérdésről van szó. Hadd beszéljek egy kicsit róla, lelkipásztori minőségben.

Egy laikus (de mélyen hívő) nőismerősöm mesélte, hogy a falujukban őt nagyon gyakran megkeresik abortusszal kapcsolatos kérdésekkel. Valahogy megtalálják az asszonyok: talán érzik rajta, hogy nem ítélkezik. Mert megdöbbentő, hogy ez hány helyen probléma… A „kliensei” általában úgy gondolkoznak, hogy „ez nem bűn.” Az új életet az Isten részéről jövő büntetésnek tartják (néha azért, mert valakinek a terhessége kapcsán derült fény a félrelépésére). Ez a kedves ismerősöm azt mesélte, ő úgy látja, hogy nagyon nagy gondot kellene fordítani az ilyen helyzetben lévő asszonyok gyógyítására. „Régebben jobban elfogadtam az abortusz lehetőségét, például, ha valakit megerőszakoltak…” – mondta – „De mostanában egyre világosabban látom, micsoda alapvető problémává válik ez a családok életében! Egyre kevésbé működik utána a házasságuk… Mondjuk, valaki arra panaszkodik, hogy a férje ʻperverz’… szóval szexualitásra fogja… csakhogy közben mellesleg volt két abortuszuk… Akkor világossá vált a számomra, hogy emiatt váltak el… Nem ment az önátadás a szexben. Egyszerűen nem tudott többé megbízni benne…!”

Pszichológiailag egyébként azt szokták mondani: utána megszűnik a házasság, mint realitás. Egyszerűen vége van…

Az én tapasztalatom az, hogy az abortusz az élete végéig probléma annak, akin elvégezték. Egyszerűen nem tudja többé elfelejteni… A gyógyulás érdekében fontos tudatosítani – és minél mélyebben átélni is –, hogy mi is történt valójában: hogy akit elvesztett, az egy valóságos személy. Ilyenkor a beszélgetés során mindig megkérdezem: „Kisfiú vagy kislány volt?” Persze először tiltakoznak, hogy nem tudják. De ilyenkor nem szoktam engedni: „A mama, az tudja!” – és tényleg tudják… Aztán azt kérem: „Akkor most adjál neki nevet!” Ez is segít annak észrevevésében, hogy itt egy valóságos személyről van szó. Aztán meghívom arra, hogy szólítsa meg a babáját. Hogy beszéljen hozzá. Mondjon neki valamit, az imádság légkörében, gyengéden és bizalmasan – valahogy így: „Neked rövid volt az életed, és ez nekem nagyon fáj, hogy így történt. Találkozni fogunk, de előtte én még le akarom élni az életemet.” A német pszichoterapeuta, Bert Hellinger szerint a gyermekünktől nem szabad bocsánatot kérni (nem tudom, így van-e, de ő ezt mondja). Azt viszont nagyon is ki lehet, és talán ki is kell mondani: „Nagyon sajnálom, hogy így történt; én is meg fogok halni, és utána találkozni fogunk…” Ezzel egy bizonyos jóvátétel és gyógyulás már megkezdődik azzal kapcsolatban, ami történt… És a felelősség elismerése is.

Aztán elvégeztetek egy kis ceremóniát. Ez körülbelül így zajlik. Először is válassz valamilyen szimbólumot, ami számodra a gyermekedet jelképezi. Ez lehet egy virág, egy zöld hajtás, egy bimbó, bármi. Tedd le egy alkalmas helyre, mintha egy kis oltár volna. Aztán térdelj le; majd borulj le egészen előtte, úgy, hogy a homlokod a földet érintse. Mondd neki: „János, Te vagy az én fiam – örökre! Örökre én vagyok a te anyád… Neked rövid volt az életed. Ez nekem fáj. Várom a találkozásunkat… Meghajlok előtted, mint a saját gyermekem előtt… A Szűzanya és az aprószentek legyenek tanúim.” Szabad sírni is a magzatok miatt. Ilyenkor néha úgy megerednek a könnyek, mint a tavaszi zápor – felszabadítón, életadón… Belülről megmosnak bennünket. Aztán el kell temetni a babát – illetve az őt jelképező szimbólumot. Lehet a földbe, de lehet egy folyóba is. Közben imádkozni kell. Ezt az ima-gyakorlatot aztán fél éven keresztül meg lehet ismételni, minden héten egyszer (tehát összesen akár 10-szer, 15-ször is), egyedül. Első alkalommal néha elkísértem az illetőt – ez nagy érzelmi támogatás: valódi papos-temetés. De ez nem kötelező. Ezen liturgia által viszont egyértelműen kifejeződik, hogy az illető babának helye van a családban. Valamiképpen befogadást nyer. Szentmisét is lehet mondatni érte. Ezt érdemes az anyáért és a magzatért/magzatokért is. Ezzel is egyre jobban realizáljuk, hogy itt egy személyről van szó, akit Isten öröktől fogva ismer.

Ez tehát a személyes szint. Van persze egy másik is, ami engem önmagában nem nagyon érdekel. Ez a számok birodalma – a személytelenségé. Az abortusz 1973-as legalizálása óta az Egyesült Államokban 50 millió abortuszt hajtottak végre; világszerte pedig becslések szerint évente körülbelül 40 milliót. Ez meghaladja az első és a második világháború áldozatainak összesített számát. A német helyzetet kicsit jobban ismerem: ott 2000-ben a hivatalos statisztika szerint 135.000 abortuszt végeztek, s bár a szám fokozatosan csökken, ma is 100.000 fölött van. Ez az élveszületések számának körülbelül nagyjából hatoda… Ha a be nem jelentett eseteket is beleszámoljuk, ez 2000 óta – mennyit mondjunk? – biztosan több, mint másfélmillió ember… Vannak orvosok, akik reggeltől estig csak ezt csinálják. Ha a barátok, ismerősök hallják egy lányról: „Ja, éppen utazik Frankfurtba, Augsburgba” – akkor mindenki tudja, hogy ez mit jelent… Magyarországon 1956 óta körülbelül 8 millió abortuszt végeztek el.

Nagyon fontos segíteni – ahogy csak tudunk. Aki átesik egy a fent leírthoz hasonló kiengesztelődési folyamaton, az rendszerint felszabadul. Érdemes bíztatni az illetőt, hogy bízza rá a gyermekét a Szűzanyára. Végül is ő az Égi Édesanyánk, bármikor mondhatom hát neki bizalommal: „Amit én elrontottam a nevelésben, azt kérlek javítsd ki Te!” – vagy így: „Légy mostantól Te az Édesanyja odaát, amíg mi nem tudjuk viszontlátni egymást!”

Gyakran tagadják a nők és asszonyok, de valójában egy életen keresztül nyomja-nyomasztja őket a dolog… Ha azt mondják is: „Ez semmiség!”, vagy: „Nem érdekel!” – belül ez egyáltalán nem így van. Attól még emészti őket. Ezek nem olyan dolgok, amiket önmagunkkal le tudnánk rendezni… Néha sajnos az egyház is megnehezíti a feldolgozás folyamatát. A papok ugyanis nem adhatnak automatikusan feloldozást az abortuszra; ehhez a felhatalmazást a püspöktől kell kérniük. Csakhogy aki „vadházasságban” él (értsd: élettársi kapcsolatban), az nem mehet gyónni, mivel ott meg kéne ígérnie, hogy vagy véget vet a kapcsolatnak, vagy jogilag rendezi azt… Nekem úgy tűnik, hogy ez egy elég szerencsétlen törvénykezés. Az abortuszra vonatkozó külön engedélykérés kötelezettségét valószínűleg azért vezették be annak idején, hogy az egyházi vezetőknek rálátásuk legyen és kontrollálni tudják, milyen bűnöket követnek el az egyházban, és mennyit. Régen a népmisszionáriusoknak általános engedélyük volt az ilyen esetek feloldozására is. (A jezsuitáknak máig megvan ez a privilégiumuk.) Ezt nagyon szerencsés megoldásnak tartom. Alig tudom elképzelni, hogy ha manapság valakit elküldenek a gyóntatószékből feloldozás nélkül, az visszajönne, ha megjött az engedély… Sokkal inkább az történik, hogy évtizedekre megszakad az egyházzal a kapcsolata (és nagyon gyakran az Istennel is).

Nagyon jót tesz viszont ilyenkor elküldeni az illetőt egy paphoz, hogy áldassa meg magát. Ha feloldozást nem is kaphat, az életére kérjen áldást! Sajnos sokszor ez a legtöbb, amit lelkipásztorként értük tenni tudunk. Sokan bizalommal mennek: érzik, hogy a pap Isten embere. Mert itt az egyházjog súlyos következményeket állapít meg: ha valaki szabad jogalanyként abortuszt végzett vagy végeztetett, latae senteniae (önmagától beálló) kiközösítésbe esik – feltéve, ha nem állt kényszer alatt és tudta, hogy a tette ezzel jár… Ha az illető nem volt tudatában a következményeknek, akkor feloldozhatom, de fel kell világosítanom, hogy legközelebb tudja, miről van szó… Van még néhány ilyen természetű súlyos bűncselekmény: a gyónási titok elárulása, a hittagadás, a pedofília, a gyónás felhasználása szexuális bűnre csábításra stb. (Ez utóbbi a gyónás méltóságának védelme miatt van így; rettenetesen súlyos felelősség egy pap részéről, ha a gyónással kapcsolatos bizalmat játssza el!)

Az abortuszt követően tehát a női fél kiközösítésben van; ugyanakkor gyakran a gyónás és az általa történő kiengesztelődés is el van zárva előle – ami nagyon fájdalmas dolog. Nyugaton persze nagyon lazul a feloldozás megtagadásának fegyelme ilyen esetekben. Az a benyomásom, hogy egyszerűen nem teljesítik… Lépésről lépésre feledésbe megy, mint mondjuk a templomba járás jogi előírása. Akinek spirituális igénye van arra, hogy templomba menjen, mert érzi, hogy segíti őt, az úgyis járni fog, és oda, ahová neki tetszik… (Régebben még az is elő volt írva, hogy kötelező a saját, területileg illetékes egyházközösségbe járni – ez mára, legalábbis a városi lelkipásztorkodásban, anakronisztikussá vált. Ha éles nyelvű akarnék lenni, úgy is mondanám: lassacskán kimegy a divatból, mint az a régi „szép” középkori szokás, hogy egész városokat is szokásban volt közösíteni.)

Tudom persze, hogy rosszindulatú értelmezésről – és az egyházjog teológiájának nem ismeretéről – tanúskodna, ha azt sugallnám: az abortuszon átesett nőkkel szemben külön („halmazati”) büntetésnek szánja az Egyház a feloldozás megtagadását. Egyáltalán nem erről van szó. Világos, hogy kánonjogilag különbség van a morális értelemben vett bűn (amely a gyóntatóra tartozik és ún. „belső fórum”) valamint a jogi értelemben vett bűncselekmény között (amely a nyilvános bűn nyilvános jóvátételének kötelezettségéről szól, „külső fórumon”). Azt sem árt tudni, hogy ha a bűnbánó teljesíti az Egyház feltételeit, akkor az Egyháznak kötelessége őt visszafogadni (és bizonyos értelemben így valaki csak magát zárhatja ki a közösségből, azáltal, hogy szabadon és tettei következményének teljes tudatában követ el bűncselekményt). Ám mindez nem változtat azon a tényen, hogy a szűkkeblű jogértelmezés és a jogteológia ismeretének hiánya de facto sokak elől elzárja az Istenhez visszavezető utat. Hiszen – okkal feltételezhető – hogy az illető esetleg nem is tudta, hogy mit tett az egyház szemében.

Persze attól még érzi a tette következményeit… Mondjuk azt, hogy a családi élete nincs rendben… A civil társadalom erre kevésbé érzékeny, mivel erkölcsileg is másként gondolkozik. Ott csak a 6. héttől kezdve számít önálló életnek a magzat. Mivel pedig ma a legtöbben csak a médiából, szóval profán források alapján tájékozódnak és szerzik az információikat – hát honnan is tudnák, hogy ez másként van?! Annak idején persze, a népmissziók alkalmával, rendszeresen prédikáltak az abortuszról: akkoriban tehát nagyjából minden harmadik évben megmondták a falvakban élő embereknek, hogy ez halálos bűn. Ma viszont általában nem is tudják. Egyébként szerintem az államnak is kötelessége volna a felvilágosítás, mert ez – nem mellesleg – egyúttal népesedéspolitikai kérdés is. Azt hiszem, ez megint kitérő az általam preferált „személyes szinthez” képest, de az igazsághoz tartozik az is, hogy egy nemzet redukciós szintjének fenntartásához (azaz középtávú fennmaradásához) szükséges úgynevezett „termékenységi arányszám” (fertility rate) statisztikailag minimum 2,1 (azaz minden nőre átlagosan legalább ennyi gyermeknek kellene esnie). Ez a szám ma Magyarországon 1,2… Aztán felháborodunk, ha jönnek a kínaiak (arabok, indiaiak, afrikaiak stb.). Mondjuk ma Németországban óvodába majdnem csak török gyerekek járnak… Nyugaton már néha mondogatják is a bevándorlók: „Fegyverrel nem tudtuk meghódítani Európát – de a feleségink most mégis elfoglalják azt …” De ez mellékszál. Talán értitek, hogy mi miatt fáj a szívem. Pap vagyok: szeretném enyhíteni az emberek szenvedését.

Kicsit félek a reakcióktól. A helyenkénti „okoskodástól” eltekintve alapvetően személyes szinten és az élet konkrét tényeit figyelembe véve szerettem volna beszélni ebben a bejegyzésben. Rosszul esne, ha most beindulnának a jéghideg, metsző férfi-logikával írt kommentek. Persze ez elkerülhetetlen is. Mégis: talán próbáljatok úgy írni, hogy az érintettek is olvashassák. Számomra a megközelítés kulcsszavai az empátia, az együttérzés, a tisztelet és a tapintat. Meg az egyházszeretet is – nem tudom, átjött-e. De biztosan szabad ezek híján is hozzászólni…