Úgy tűnik, nálunk minden évre jut már egy különadó, és a különadó mindig médiasztár. Lehet méltatlankodni! Persze, az adók még soha nem voltak népszerűek. A különadók, mondjuk a legfrissebb, a reklámadó, annyiban hungaricum, hogy állítólag a fiskális hatásuk harmadrendű kérdés, a törvényhozó ezeket nevelő, büntető szándékkal hozta. Erkölcsi javulást ígérnek. Az viszont már végképp hungarikum, hogy egy ilyen adóból filmsztár lesz, sőt nemzetközi elismerést aratunk vele, nevezetesen cannes-i nagydíjat. Mundruczó Kornél metaforája egy talányos korcs-eb adóra épül, melyet ugyebár a tisztes polgárok, mint a filmbeli kislány, Lili apja, aki amúgyvágóhídon igazolja az állatok emberi fogyasztásra alkalmas voltát, persze nem óhajtanak megfizetni. Az állampolgár zsigeri adóellenességét ebben az esetben még növeli, hogy válófélben lévő felesége azért hagyja rá az ebet, igaz csak kis időre, mert új barátjával nyaralni megy. Oda pedig kutyát nem viszünk.
Ami viszont egy mindennapi kutyatragédia: a megunt kutyák osztoznak a megunt férjek és feleségek sorsában. Szóval lehetne ez egy moralizáló társadalomkritikai film is, meg egy családi film is, amelyben a kutya családtag, de Mundruczó egyszerre akarja mindezt, amit a kritika szemére is vet. No, de én nem filmkritikusként szeretnék hozzászólni, hanem a film címéhez kapcsolódva a Fehér Isten: valóban istenek vagyunk? Ha más nem, a zárójelenet, – melyet a kritika egyöntetűen a legerősebb képnek tart, de egyúttal megerősíti a bizonytalanságot, ami végigkísér minket – : feltetteti velünk az alapkérdést: mit és kinek akar mondani a rendező? A kutyák ugyanis, akik állítólag az elnyomottak, engedelmesen – mintha „Ülj”-t parancsoltak volna nekik, – lehasalnak a trombitaszóra, ám, íme, előbb Lili, majd apja is, aki lángszóróval akart végezni a lázadó kutyákkal, leborulnak. Bálványozás? Ki kinek az Istene itt?
Ami vitathatatlan, itt valami megzavarodott, az emberi kapcsolatok zavarosak, és az ember-állat kapcsolat mindezt csak felnagyítja, feltárja. Lili papájának, Dánielnek, a vágóhídi hatósági állatorvosnak szomszédja egy frusztrált, magányos asszony ebben a szeretet nélküli társadalomban végső soron éppúgy áldozat, mint a dílerként ágáló kamasz zenész, aki diszkóba, egy kétes buliba cipeli el magával a zenekari kis barátnőjét, Lilit. De mind bukott egzisztenciák a szereplők: a döner árus és kutyafuttató – akit a rendező alakít – éppúgy lúzerek, mint a kutyatestvérét 2000 forintért elkótyavetyélő hajléktalan, vagy a kutyagyűlölő hentes. Talán csak a karnagy, aki a felsőbbrendű vallást/társadalmat hivatott megtestesíteni, van a helyzet magaslatán, bár a kamaszok lázadásával szemben tehetetlen, Lilit is csak apja segítségével tudja a zenekar fegyelmébe visszaterelni. És a főszerepet játszó kutya? Hagen? Nos, különös, de egyetlen kritikusnak sem tűnt fel, hogy Wagner hőse, Hagen az Istenek Alkonyában leszúrja Siegfriedet, miután a Feledés italát megitatta vele. Gálffi László, aki a szangvinikus zenetanárt alakítja, a Tannhäuser helyett inkább az Istenek Alkonyába küldhette volna Lilit és udvarlóját. Igaz, a lerobbant diszkó eléggé egy ilyen kultúravégi állapotot jelzett… Szóval, Istenek alkonya? A Fehér Istené?
Utolsó kommentek