Mostanában fejeződött be a vizsgaidőszak – meg vagyok könnyebbülve. Pedig már igazán megszokhattam volna: majd egy évtizedes oktatói „priuszom” van... :) Mégis van valami, amit nem bírok megszokni, amit folyamatosan megterhel, gondot okoz, nehézséget támaszt: őszintén szólva, utálok minősíteni másokat.

Az értékelés nehézsége

 Mert valóban itt van a kutya elásva; ez a legfőbb probléma. Ezzel vagyok a legkevésbé kibékülve az egyébként oly lelkesen végzett munkámban. Nehezen vergődöm zöld ágra azzal a helyzettel, hogy valaki – intézményi kényszertől hajtva – eljön hozzám, az én dolgom pedig az, hogy egyetlen szűk szempont (tudniillik az intellektuális felkészültsége) alapján – amely ráadásul az élete sikere szempontjából vajmi keveset nyom a latban – értékeljem őt. Pontosabban: a teljesítményét kell értékelnem – de ez sajnos sokaknál alig-alig válik el egymástól…

Persze a magam számára időközben találtam mentséget. Arra jutottam, hogy az intézmény a maga megmerevedett értékelési rendszerével együtt az egyéni szempontjából kétségtelenül rossz; ám végső soron mégiscsak szükséges, sőt egyenesen elkerülhetetlen is. Nemcsak a „kisebbik rossznak”, de egyenesen egy „nagyobb jó” forrásának is tekinthető, amennyiben lehetővé teszi, hogy tömegek részesülhessenek a tudás javaiból. Nyilván a Waldorf iskola volna az ideális hely, ha minden tanár pedagógiai zseniként születne; csakhogy a jelen világban – azaz a mi (jelenlegi tanárok) konkrét esetében –, ahol az oktató rendszerint csak átlagos tehetséget kap a tanításhoz, a keretek valamiképpen mégiscsak segítenek... Beleértve a jegyekkel történő minősítést is. Még akkor is, ha ez elkerülhetetlenül fájdalommal is együtt jár.

Az utóbbi években rászoktam arra, hogy a legutolsó órán/előadáson buzdító beszédet tartsak szegény diákoknak. Persze ez olyan egy kicsit, mintha a hóhér prédikálna a kivégzés előtt, mondjuk az eljárás humánus és jótékony voltáról, és szükségességéről… Persze van azért különbség is. Én arra próbálom motiválni szegény hallgatókat, hogy ne azonosítsák magukat a vizsgajeggyel. Persze magam is érzem, hogy ez nagyrészt csak jámbor szólam, kegyes malaszt, amolyan igazi „papolás” marad. Nincs sok foganatja. Alighanem számomra sem lett volna... A jegyek ugyanis – mi tagadás – számítanak: azok alapján kapjuk az ösztöndíjat, az elismerést, gyakran ez a szakmai előremenetel garanciája is. Jelentős áldozatokra vagyunk képesek, sokat gyötrődünk és fáradozunk, izgulunk és áldozódunk, időnként éjszakázunk is miattuk. Kár volna ezt letagadni.

Kétoldalú minősítés

Persze az értékelés kölcsönös: a hallgatók is értékelnek; s tapasztalataim szerint nem szabad őket alábecsülni. Nekem nagyjából az a véleményem, hogy a mindenkori diák körülbelül mindent lát az oktatóról: érzékeli, mennyire vagyok kompetens az előadott témával kapcsolatban (vagy éppen nem); mennyire veszem őt komolyan (vagy csak félvállról); készültem-e az órára (vagy sem); mikor van szükségem elismerésre (és használom őt csak a saját lelki igényeim kielégítésére), avagy mikor tudom tényleg és őszintén szem előtt tartani az ő érdekeit és szolgálni a tényleges, személyes javát. Szóval, körülbelül mindent tudnak rólunk; nem érdemes köntörfalazni… Ami viszont újra és újra csodálattal tölt el, hogy – mindennek ellenére – általában valamifajta ösztönös jóindulattal és bölcsességgel mégis belemennek a játékba: nagyrészt elnézik a tudásunk hiányosságait; rendszerint nem kérdeznek olyat, amiről világos, hogy nem tudjuk; és hajlanak arra, hogy megbocsássák az emberi gyengéinket is. Röviden: gondoskodnak arról, hogy működjön a tanulási helyzet. A csoport egésze általában véve intelligensebb, mint egyes tagjainak összessége – beleértve a vezetőt (a tanárt) is. A tanulás kölcsönös és interaktív folyamat. Van ebben valami ámulatra méltó a számomra.

Csak az a félév vége ne volna… :)

A napokban, még a vizsgaidőszak vége felé megállított az egyetem folyosóján egy hölgy hallgató. Indulatos hangon számon kérte, hogy miért nem adtam neki maximális jegyet. Hiszen ő tökéletesen felelt, gyakorlatilag mindent tudott, legfeljebb a végén, egyetlen apró kérdésemre nem tudott csak válaszolni! Érezhetően még mindig a düh, a sértettség és a dac beszélt belőle. Percekig hallgattam a feldúlt szóáradatot; nem is lett volna esélyem szóhoz jutni. Próbáltam hát türelemmel hallgatni – és valahogy ráhangolódni is: beleérezni a fájdalmába is. Segített, hogy jól emlékeztem a vizsgájára. Mi tagadás, utána bennem is maradtak rossz érzések… Most pedig itt állunk a folyosó közepén, ahol nekem esett, és hallgatnom kell őt... Ennek akár örülhetnék is: biztos nem minden tanárának meri ilyen őszintén kifejezni az ellenvéleményét. Kis idő múltával, mikor úgy tűnt, hogy már egy kicsit kibeszélte magát, és egy pillanatra elhallgatott, bizonytalanul megpróbálom átvenni a szót. Annak a módját keresem, hogy visszajelezzek: kíméletesen is, meg persze azért úgy is, hogy elmondom a véleményem. (Ez már csak jogos önvédelemből is időszerűnek tűnt… :) De nem hagyott sok esélyt rá: újra közbevágott. Egyébként a feleletében is ez történt: villámgyorsan válaszolt, alig várta meg a kérdésem végét. Emlékszem, ahogy akkor hallgattam, az a fura érzésem támadt, hogy itt nem is egy felnőtt egyetemista nő beszél, hanem egy 13 éves-forma kislány... Amikor a végén megmondtam a jegyet (egyáltalán nem rosszat, egyébként!), a spontán reakciójából azonnal kiéreztem, hogy csalódott; nyomban meg is kérdeztem, nem akarja-e, hogy még kérdezzek valamit a jobb jegyért. Nem akarta – dacosan és sértődötten kivonult. Hát miért is sikerülne pont most, itt a folyosón állva elmagyaráznom, mi volt a bajom a feleletével...? Próbálkoztam azért: valamit dadogtam a gondolkodási hajlandóság és a kreativitás akadémiai követelményéről, de hamar látszott, hogy most sem ment át. Aztán csak megszánt végre: körülbelül tizenöt, számomra örökkévalóságnak ható perc után – amiből legalább tizenkettőt ő beszélt – sértődötten sarkon fordult, és faképnél hagyott. Én pedig ott maradtam a marcangoló érzéssel, hogy vajon nem kellene-e mégiscsak rugalmasabbnak, nagyvonalúbbnak lennem; ugyan miért is igyekszem mindenáron hűnek maradni a saját magam által felállított mércékhez (kell-e ez nekem…?); meg, hogy nem használ-e többet a bátorító irgalmasság, mint az igazságosság. Egy dolog felől azonban nem maradt kétségem. Tényleg 13 éves…

Más nehézségek

Egyébként, ha magamba nézek, a vizsgahelyzet voltaképpen mélyen meghat. Egyszerűen nem tud nem szíven ütni, amikor egy diák falfehéren tételt húz, a felkészülésre szánt néhány percben remegő kézzel jegyzetel (esetenként kétsége esetten puskázik :), végül pedig páni félelemtől és stressztől gyötörten igyekszik visszaadni a tanultakat. Legszívesebben odamennék egyikhez-másikhoz mondván: „Ó, lazíts, kérlek – és tegeződjünk! Ha pedig majd átestünk ezeken a kötelező formaságokon, igyunk meg egy sört, ha van kedved; olyan elgyötörtnek látszol…” :) De nem teszem. Inkább összevonom a szemöldökömet, komolyságot erőltetek magamra és – talán az emberségesség apróbb-nagyobb gesztusairól nem egészen lemondva – igyekszem fenntartani a szigorúság látszatát. Egyebek között ez is nehéz a vizsgáztatásban…

Meg még más is. A tanárok többsége egyszerűen arról panaszkodik, hogy unja a dolgot. És tényleg: ha valaki már nyolcadszor-tizedszer hallja ugyanazt a tételt (ami nagyszámú vizsgázónál elkerülhetetlen – és esetleg mindezt már évtizedek óta!), akkor csakugyan nehéz élvezetet találni már benne. Hiszen egy idő után még az úgynevezett „fogós” és „beugratós” kérdésink is ismétlődnek…! Hogyan? Hát vannak ilyenek is? Nos, aki nem tudná, bizony, ez is része a show-nak. Talán elkerülhetetlen is: hiszen végül is nem adhatok mindenkinek tiszta kitűnő jegyet! Muszáj hiányokat keresnem a tudásában (és aki nagyon keres, az ugyebár talál is…). A monotónián és a jegyekkel kapcsolatos érdekellentét feszültségének elviselésén túl azonban számomra amolyan belső – hogy is mondjam csak: magából a dologból adódó – nehézségek is adódnak. 

Merthogy úgynevezett „világnézeti” (filozófiai vagy filozófia-közeli) tárgyakat tanítok. Talán könnyű annak szigorúan osztályoznia, aki meg van – meg lehet – győződve arról, hogy objektív tudást mér le. Egy matematikai levezetésnek, vagy formális logikai kalkulusnak ugyebár csak egy (avagy meghatározott számú) „helyes” megoldása lehetséges. Na de mit jelent a válasz „helyessége” a humántudományok esetében? Nyilvánvalóan nem értelmetlen kategória itt sem – tudniillik az irodalom, a művészetek, vagy mondjuk a filozófia (teológia) területén –, ám a dolog biztosan nehezebben meghatározható (és a teljesítmény is problematikusabban „mérhető”). Ahogy a tévedést is nehezebb bizonyítani, illetve kiszűrni; itt ugyanis nem elég egyszerűen azt megnézni, vajon „kijött-e az eredmény”... Utóbb azt vettem észre magamon, hogy a felelőtől mintegy spontán, magamban bocsánatot kérek, amikor úgy teszek, mintha elszántan hinnék a saját, számon kért kategóriáimban. Pedig – mi tagadás – nemegyszer az ellentétes választ is el tudnám fogadni, ha az illető kellően megindokolja. Szeretnék egyszer olyan tanár lenni, aki ezeket a szempontokat mind, valami nagy szabadsággal, bele tudja számolni az értékelésbe…

Szóval, vannak bennem bizonytalanságok a vizsgahelyzettel kapcsolatban. Hiszen ugyan ki vállalhat garanciát arra, hogy amit tananyagként kijelöltem, az az elmúlt kétezer év nyugati szellemtörténetének valóban legfontosabb szeletkéje? Vagy, hogy éppen az általam fontosnak tartott kulcsszavak a leginkább relevánsak egy-egy témáról vagy szerzőről? Arról nem is beszélve, hogy mindig nyitott kérdés marad: vajon csakugyan éppen erre van a leginkább szüksége a felelőnek ahhoz, hogy a hivatására (és az életre általában) a lehető legjobban felkészüljön…? Mert még ha mondjuk valami pozitív humántudományról (mondjuk büntetőjogról) volna szó! Ott könnyebben tudnék hinni a megkövetelt kategóriák tévedhetetlenségében. Na de a filozófiában?

 A bukás/buktatás traumája

És ez még nem minden. Az utóbbi időben még valami számomra egészen új tapasztalatba is kénytelen voltam beleszokni: a buktatásba. Nemrég egy nehéz és kötelező tárgyat bíztak rám, s az évfolyam 150 fő feletti. Ez egyrészt gyakorlatilag azt jelenti, hogy a félév végén több mint egy héten keresztül napi 6 órában vizsgáztatok (átlagosan 10-15 percenként új embert). Másrészt azt is, hogy – bár nem számoltam utána és talán a 10 százalékot sohasem értem el – statisztikailag elég jelentős számban vannak olyanok, akik – ott helyben vagy alapból – bedobják a törülközőt. Szóval, akik megbuknak, na. (Ó, hogy gyűlölöm az emberi sorsokat így, „statisztikailag” nézni!) A bukás pillanatában – a krízis legmélyén – igazán nem esik nehezemre megértőnek lenni… A dolog egyébként eddig csaknem mindig „közös megegyezéssel” történt: általában megmondtam, hogy mi volna az a jegy, amit fel tudnék ajánlani, és ha valaki kevesli, olykor kéri, hogy inkább írjam be az elégtelent, hogy később visszajöhessen javítani.

Egy jó fej kollégám egyébként azt meséli, hogy az évek alatt egy egész sajátos módszert dolgozott ki ezekre a helyzetekre. Tudatosan valóságos kis jelenetet rendez: „Hát ez nem igaz!” – panaszkodik látványosan – „Maga sem tud semmit; pedig én az egész félév során mindent megtettem: becsülettel letanítottam a tananyagot; a legjobbat próbáltam adni, amit csak tudok; ott voltak a jegyzetek, könnyen hozzáférhetően az interneten; minden segédanyag, power point, stb... Én itt töröm magam, maga meg mégsem tanult semmit, hát ez kétségeejtő...!” Ezt állítólag olyan látványosan tudja csinálni, hogy a végén szinte könyörögnek neki, hogy írja már be végre az elégtelent, hadd mehessenek, és bizonyíthassák legközelebb, hogy jobban felkészültek... :) (Nem tudom, így van-e, ő mesélte.) De megértem a műbalhét, mert ez bizony lélektanilag nehéz helyzet. Meg is viseli a tanárokat; akkor is, ha nem mutatják (sőt, meglehet, annál inkább...).

Meg persze a diákokat is... Talán azért is vagyok érzékeny erre a helyzetre, mert – mielőtt még tanítani kezdtem volna – hosszú éveken keresztül (fő- vagy legalább mellékállásban) felsőoktatásban tanuló diákok lelki kísérése volt a feladatom. Magyarán, kollégiumi lelkészként (vagy szemináriumi spirituálisként) éppen azoknak a sebeknek a gyógyítgatásával-kezelésével foglalkoztam, amiket most főállásban okozok. Elég jól ismerem tehát – és nem is csupán másodkézből! – azt a traumát, amit egy méltánytalan tanári beszólás, egy figyelmetlen vagy embertelen gesztus, vagy egyszerűen csak egy szimpla (sosem eléggé/tényleg „megérdemelt”) bukás kiválthat az emberi lélekben. A reakciók persze nagyon különbözőek – van, aki könnyebben megbocsát, van aki tartósabban haragszik –, de a trauma általában nem kerülhető el…

Vizsgáztatás és lelkivezetés

Időbe telt, amíg világossá vált előttem a lelkivezetés és a vizsgáztatás módszertanának különbsége. Az egyik legkézenfekvőbb szempont a figyelem kérdése: 150 ember feleletére egyszerűen nem lehet ugyanakkora intenzitással odafigyelni; és talán nem is ez a feladat! Néha azt is lehet értékelési szempont egy tanár számára, hogy a diák tud-e „háttérzajt” csapni (szóval: folyamatosan beszélni), közben ő nyugodtan adminisztrálhat. Ilyenkor elegendő csupán a kulcsszavakra hegyeznie a fülét, mert nem minden szó lényeges. A lelki beszélgetésben viszont a kísért („vezetett”) személy teljes és osztatlan figyelmet érdemel! Éspedig a szavain túli megértést, az érzelmei kísérését-visszatükrözését (ami a vizsgahelyzetben legfeljebb szélsőséges esetben – sírás, összeomlás – jön számításba). Aztán ott van az a különbség is, hogy a lelki kísérésben elvileg soha nem lehet rosszat/sületlenséget mondani. Itt a kísérő legfőbb feladata – első körben (s talán mindvégig) –, hogy a hozott témákat ítélkezésmentesen és empatikusan meghallgassa. Vizsgázás esetén azonban nem egészen ez a helyzet: ott ugyebár nagyon is lehetséges, hogy valaki – csúnyán szólva – „hülyeséget beszél”, és a vizsgáztató tiszte ilyenkor ezt jelezni is: legjobb, ha lehetőleg azonnal közbeszól, hogy az illető tudja, miért is kapott rossz jegyet. Az is feltűnt, hogy a „csend” szerepében is óriási különbség van. A hallgatás a lelki beszélgetés során nagyon fontos és szükséges eszköz: lassítja a ritmust, lehetőséget ad, hogy az illető közel kerüljön önmagához, újra kapcsolatba lépjen az érzelmeivel stb. (Aki csak hadar, még túlságosan fejből beszél.) A csend a lelkivezetésben ezért meleg, puha és elfogadó. A vizsgán ellenben a vizsgáztató eszköztárába tartozik, hogy akár mesterségesen is kitartsa a csendet, ha a vizsgázó nem tudja a választ. Ez persze kínos és kétségbeejtő, olykor baljós előjelű is; egyértelműsíti a hallgató számára, hogy bizony nem tudott mindent. Meg biztos van még ezer más különbség is, de most csak ennyi jutott eszembe… :)

Egy személyes „megoldás”: a vizsgázatás spiritualitása

Idén viszont egy fontos új felfedezést tettem, aminek nyomán egy valódi változás is történt bennem a vizsgáztatással kapcsolatban. Érdekel benneteket, mi történt? Nos, ha a vizsga-helyzet eredendő igazságtalanságával nem is sikerült megbékélnem – és a belőlük fakadó nehézségekre sem találtam gyökeres megoldást –, legalább találtam hozzájuk egy minden eddiginél jobb hozzáállást. Hadd kezdjem messzebbről, és egy kicsit okoskodóan.

Vallástörténeti párhuzamok jöttek segítségemre. Az ihlet onnan származik, hogy valahol azt olvastam, hogy a régi időkben léteztek (s talán ma is léteznek) olyan primitív törzsek, ahol vadászat előtt a törzs tagjai kultikus szertartás keretében megidézik az elejtendő vad szellemét. Már útnak indulás előtt bocsánatot kérnek tőle, amiért fájdalmat fognak neki okozni. Kérik, hogy lássa be: szükségből teszik, kényszerítő okok viszik rá őket. Fohászkodva kérik az áldozat hozzájárulását, hogy elvehessék az életét; a könyörögnek a bocsánatáért. Kérik, hogy lássa be: nem tehetnek másként – hiszen e nélkül ők sem tudnának életben maradni…

Ezen a ponton persze – elismerem – a hasonlat korlátai is megmutatkoznak. Hiszen az én biológiai túlélésem nem függ attól, hogy a vizsgázót „megsebzem”-e a rossz jeggyel (és szerencsés esetben neki sem az életéről van szó). A dolog legitimitása viszont világos számomra: az ő érdekében cselekszem. A jövője iránti felelősséggel becsületes visszajelzéssel tartozom. Korrekt számadással, a felkészültségéről és tehetségéről. Amennyire lehet, egyértelművé kell tennem, ki alkalmas inkább, és ki kevésbé intellektuális munkára, illetve mások tanítására. Hiszen e nélkül még a korábbinál is nagyobb lenne a kockázat, hogy valakinek boldogtalan lesz az élete, csak azért, mert olyasmivel lesz kénytelen foglalkozni, amihez nincs igazán tehetsége (amit esetleg csak mások elvárása alapján erőltet magára stb.); mások pedig – akik valóban erre volnának teremtve – esetleg igazságtalanul háttérbe szorulnának. A fájdalomokozás tehát szükségszerű; egy nagyobb és átfogóbb „jó” érdekében történik. Hát valahogy így indulok neki mostanában a vizsgáztatásnak...