Egy kicsit nehéz megérteni azt, amit most szeretném, ha megértenétek. Azt is tudom, hogy sokakból elementáris zsigeri ellenkezést ki fog váltani. Jobb is ezt előre leszögezni, hogy senkit – sem a kedves olvasót, sem a szegény posztolót – ne érjen meglepetés a későbbiekben a várható reakciókat illetően. Miért is? Nos, a fő nehézség abban áll, hogy a lelki életben fokoztatok vannak. Tudom, ezt utáljátok hallani! Belátom én, hogy nehéz téma, mégsem hagyhatom szó nélkül. Lássuk tehát!

 A nehézségeknek leginkább két forrása van. Egyrészt nehéz elismerni, hogy még nem „járunk ott” a lelki életünkben, hogy felfoghatnánk valaki szavait, aki a hit érettsége tekintetében előttünk jár. Másrészt az is nagy akadály, hogy éppenséggel sokan úgy gondolják, már messze megelőztek mindenkit, pedig esetleg még voltaképpen el sem indultak a belső úton, önmaguk meghaladásának göröngyös belső ösvényén. A helyzetnek – ezt fontos előre leszögezni – voltaképpen nincs jó megoldása: akik valóban érettebbek az átlagnál, szükségképpen meg nem értéssel fognak találkozni; az önjelölt „megvilágosodottak” pedig rátarti magabiztosságukkal és lenézésükkel elkerülhetetlenül lejáratják majd a hit és spiritualitás fejlődéséről szóló diskurzust. A konfliktusokat, az ellenségeskedést és a meg nem értést tehát továbbra is garantálni lehet – szóval, csak személyes felelősségre ajánlom a tovább olvasást: árthat a vérnyomásnak! :) 

Hadd taglaljam kissé részletesebben a fenti, eddig éppen csak hogy megemlített nehézségeket. Egyrészt tehát senki sem mondja szívesen magáról, hogy „bocsánat, amit mondassz, az nekem magas; nem érek fel hozzá, mert lelkileg még nem jutottam el odáig”. Nehéz belátnunk a korlátainkat; s talán még nehezebb azokat be is vallani! Hiszen aki már észrevette, azzal már nincs is semmi baj: az már „majdnem ott van”, bizonyos értelemben már túl is jutott a saját felismert korlátain! Hiszen az ilyesmi ritka, mint a fehér holló, és máris óriási érettségről tanúskodik. Hegelnek igaza van: a korlátaink felismerése azt jelenti, hogy már bizonyos értelemben túl is vagyunk rajtuk. Merthogy voltaképpen pofon egyszerű a dolog: akinél előbbre járunk a lelki életben, annak világosan látjuk azoknak a merevségét, naivitását, éretlenségét (ti. hozzánk képest!) akik hátrébb tartanak; aki viszont előttünk jár, annak megítélésére képtelenek vagyunk, ott bizony értetlenségre vagyunk kárhoztatva. Na jó, ez így túl elvont lesz – vegyünk néhány egyszerű példát.

A pszichológiai életben ez a fajta fejlődés teljesen nyilvánvaló. Én gyerekkoromban gyűjtöttem a rágóspapírokat. Talán vannak, akik emlékeznek még: bizonyos fajta (drágább, „nyugati” :) rágókhoz tartozott egy kis hozzácsomagolt képregény, valamilyen csattanós sztorival. Nos, én utáltam a rágót, de a rágóspapírok iránt olthatatlan vonzalmat éreztem – ráadásul nekem volt a legtöbb azok között a kisfiúk között, akikkel osztoztunk ebben a gyűjtőszenvedélyben. Emlékszem, elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha is elveszítsem az érdeklődésemet a féltve őrzött gyűjtemény iránt. És lám – ma már azt sem tudom, hol vannak azok az egykori kincsek! S a legfurcsább a dologban az, hogy nem is hiányzik: kinőttem a dolgot. Ilyen alapon el tudom képzelni, hogy valakiben, miután rátette az életet bármely kincs gyűjtésére (legyen az bármilyen, anyagi vagy intellektuális-szellemi természetű), később – például miután újabb tapasztalatokat gyűjtött és szélesebb horizontra tett szert – a korábbi értékek teljesen relativizálódnak és elveszítik fontosságukat. Vigyázat azonban: az egyszerű behelyettesítés nem érvényes! Lehet ugyanúgy sportautót, diplomát, kitüntetést vagy bármely más társadalmi státusszimbólumot is gyűjteni – ez semmit sem változtat az alapmintán! Végső soron – és ez már nem is „csak” pszichológiai, hanem spirituális megjegyzés – egyedül Isten lehet az, aki az élet abszolút és végső javaként jöhet számításba (és éppen ő, akit viszontszeretni csak az emberek által lehet). Mindezeket azonban nehéz volna elmagyarázni egy a pszichológiai érettség tekintetében gyermeki szinten álló ember számára. Hiszen mindannyian csak a magunk szűkös horizontjából vagyunk képesek tájékozódni és ítélni…!

Most pedig hadd térjek rá egy még kényesebb kérdésre: a kifejezetten a vallással kapcsolatos dolgok (vagyis a legszorosabb értelemben vett „lelki érés”) területre. Ha például egy kisgyerek szorong az első gyónása után, mert kifelejtette a listából az egyik fontos bűnét – például, hogy nem engedelmeskedett a szüleinek, vagy, hogy egyszer hazudott a barátjának –, akkor megsimogatjuk a buksiját, és alkalmasint ezt mondjuk neki: „Annyi baj legyen, legfeljebb legközelebb majd elmondod. De tudod, igazából a Jóistennek nem is az számít, hogy hiánytalanul felsoroltuk-e a listát, hanem, hogy igyekezzünk jók lenni és szeretni őt.” Ez – ha nem is mentesít automatikusan a kötelező gyermekkori skrupulusoktól – normál esetben megnyugtatóan egy gyermekre. Ha azonban valaki beleragad az aggályoskodó magatartásba, rögtön érezzük, hogy van még számára további lehetőség a lelki úton való fejlődésre. Mert bizony – tudom, ez most ítélkezőn fog hangzani, pedig nem annak szánom – valaki felnőtt emberként is élhet teljes mértékig éretlen hittel. 

„Teljes mértékig éretlen hitnek” nevezem azt, amikor valaki úgy tekinti Isten, mint akinek egyetlen dolga a mi vágyaink teljesítése és a mi céljaink megvalósítása. Na jó, ilyen ember nincs a közvetlen ismeretségi körünkben (magunkról nem is beszélve!), de tegyük fel, hogy elvileg akadhat valaki, aki kizárólag akkor imádkozik, ha szüksége van valamire, és Istennel való kapcsolatbalépésének egyetlen és normális célja, hogy elérje: Isten teljesítse a kéréseit. Nota bene: nem a kérő ima ellen beszélek önmagában. Hiszen napnál is világosabb, hogy minden anya imádkozik a beteg gyereke gyógyulásáért, akiért az életét is odaadná! Ám ha létezik olyan, hogy valaki Istent és a vele való kapcsolatot teljes egészében önérdekből, a saját céljaink elérése végett igyekszik felhasználni, az voltaképpen instrumentalizálja Istent és eszközzé degradálja a vele való kapcsolatot. Ez pedig voltaképpen egyet jelent a (nyílt vagy leplezett) vallási egoizmussal.

Felteszem, hogy aki olvassa ezeket a sorokat, ezen a ponton megnyugodva dől hátra, és azt mondja magában: „Rendben van, érett hittel rendelkezem, mindig is tudtam, és most pacsy is csak ezt igazolta! A kérő ima mellett ugyanis időnként szoktam Isten dicsérni és neki hálát adni is (ha nem is elégszer talán, de most nem erről van szó!). Mindenesetre távol vagyok attól, hogy kizárólag azért imádkoznék, hogy Isten teljesítse a kéréseimet (ezen már régen túl vagyok: hiszen úgysem teljesíti mindig!). Nem akarom tehát Isten instrumentalizálni (az életünket egyébként is nekünk magunknak kell kézbe vennünk és alakítanunk). A vallásosság fontos, ezért vasárnaponként igyekszem is eljutni templomba (általában sikerül is, hacsak nem jön közbe valami). Bár sok elintézni valóm van, azért erre mindig próbáltam időt szakítani (egyébként sem árt feltöltődni a hétvégén, hogy aztán jobban bírja az ember a napi gyűrődést). Misére egyébként főleg olyan helyekre szeretek járni, ahol vannak ismerőseim a plébániaközösségben (legalább így összefutunk olykor!). Főleg pedig fontos, hogy jól prédikáljon a pap és szépen végezzék a liturgiát (bár a mise elejéről elég gyakran elkésem). Minden összevéve az a véleményem, hogy ebben az összekeveredett világban igenis szükség van az egyházra, mert az még legalább őriz valamit a régi erkölcsi értékekből (bár néha azért a körlevelek meg a pápai nyilatkozatok egy kicsit életidegenek, és egyben s másban – mi tagadás – azért maradinak találom az egyház álláspontját).”

Sokaknak nehéz belátni, hogy ez a gondolkodásmód még nem maga a vallás élet csúcsa, hogy innen még van „feljebb”, hogy vezethet tovább is egy ösvény, amely talán meredekebb, de a vallásgyakorlásban (azaz az önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel való kapcsolat mélyülő spiráljában) további (felmérhetetlen) távlatok nyithat. Pedig ez a hit érlelődésének útja.

Vagy közelítsük máshonnan. Aki még éretlen és naiv módon vallásos, ha egy papot lát, azonnal ezt gondolja: íme egy szent ember! Ha aztán – ami megesik – az illető nem földreszállt angyalként viselkedik, az illető mélységesen csalatkozik és esetleg hátat is fordít ennek az egész „túlságosan is emberi” szervezetnek. Aki viszont már szerzett egy kis élettapasztalatot (és jobban megismerte az egyházat is), az hajlik azt mondani: előbb nézzük meg, milyen ember is ez a pap, majd aztán meglátom szavazok-e neki bizalmat (vagy éppen nem). Az ilyen viselkedésben már nincs éretlen naivitás, de mintha valami elbizakodott belső keménységet tárna fel: ÉN vagyok az, aki ítélkezem; s ha Isten nem volt képes bűntelen egyházat teremteni, hát megnézheti, hogy engem mikor tud oda beédesgetni! Aki viszont már mélyebben belelátott Isten és a kinyilatkoztatott hit misztériumaiba, az rendszerint elfogadóbbá válik. Megbékéltebb, megértőbb önmaga és mások bűneivel szemben: megbocsátóbb a papok hibáival (sőt bűneivel) kapcsolatban is, miközben képes meglátni az egyház emberi arca mögött az örököt és Istentől valót. Az ilyen emberre – NB: a dolog nincs szoros összefüggésben az intellektuális (netán teológiai) képzettséggel! – nyitottság, mélység és jóindulat jellemző, és az, hogy a kritikát, az egyház reformját is, önmagán igyekszik kezdeni.

Sokan hajlamosak elismerni, hogy az egyház hasznos szervezet, amennyiben a tízparancsolat betartására neveli az embereket („hittanórán nem tanul rosszat a gyerek!”). Szívesen egyetértenek azzal is, hogy Isten fontos, hogy őt keresnünk kell egész életünkben („ha megtalálni úgysem lehet, hiszen elérhetetlen”). Értelmes dolognak tűnik számukra, sőt szükségesnek is, egész lényünkkel ő feléje fordulni, hozzá imádkozni („ez egyébként is lelkileg felfrissít és táplál”). Hiszen a vallásgyakorlásnak minden normális emberi életnek részét kellene alkotnia („már csak a testi-lelki egészség érdekében is”). Hogy mi a bajom ezzel a beállítódással? Nos, hogy teljesen (vagy legalábbis nagyrészt) önközpontú. Hiszen itt én vagyok az, aki épülni, kiegyensúlyozódni, kibontakozni akar, nekem van szükségem a vallásra és Istenre annak érdekében, hogy az én életem egyre inkább sikerüljön és kibontakozzék! Egyáltalán nem azt állítom, hogy ez bűnös dolog volna – hiszen éppenséggel ez a „természetes”! Csakhogy a vallási élet lényege – ez meggyőződésem – pontosan az önközpontúságunkból való kivetkőzésben áll: voltaképpen az énünkről való megfeledkezésről, az önmagunkról való tudatos lemondásról, azaz az Istenközpontúságról szól. Ahogy szent Ignác írja a Lelkigyakorlatokban: „Mert gondolja meg mindenki, hogy annyira halad majd előre minden lelki dologban, amennyire kivetkőzik önszeretetéből, önakaratából és önérdekéből” (Lgy 189).

Értitek már, miért nem gondolom, hogy lehetséges fejlődés a lelki életben? És hogy a kereszténység a szó jézusi értelmében soha nem lesz tömegmozgalommá… Hogy hiány lesz belőle az egyházon (és a kléruson) belül is.

Röviden: a tézisem az, hogy hit „természetes” szintjének fenti leírása – bár a vallásosságnak már szép és előrahaladott stádiumát tükrözi – még nem jelenti a fejlődés végpontját, az elérhető legmagasabb csúcsot. Innen is vezet még tovább ösvény, ha meredek is, és ha nem is sokan járnak rajta. Aki pedig még „csak” a szélesebb utat ismeri, az nem fogja megérteni, értékelni, s talán meglátni sem azokat, aki néhányszáz méterrel feljebb, egy sok veszéllyel fenyegető, szakadékos csapáson kapaszkodnak felfelé.

De mielőtt még tovább dramatizálnám, hadd utalja a fentebb említett másik jogos ellenvetésre: hogy tudniillik vannak, akiknél azért veri ki a biztosítékot ez az érvelés, mert azt gyanítják, valaki olyan beszél és kritizál, akinek egy semmi jogosultsága sincs erre. Csakugyan akadnak (talán sokan is) olyanok, akik bár megvilágosodott embernek, „spirituálisnak” (pneumathosz) adják ki magukat, valójában csak gnósztikusok (a tudás és megvilágosodás önközpontú hajszolói). Nos, ez bizony tényleges csapda, reális veszély! Sokan, akik beleesnek lelkileg éppenséggel a legtehetségesebb, eleve sok spirituális adománnyal rendelkező emberek. Magasabbról bizony nagyobbat lehet esni, s könnyen nyakát is szegheti az ember… 

A lelki életben senki sincs bebiztosítva: s talán éppen azokra leselkedik a legtöbb veszélly, akik elszántan igyekeznek előrehaladni. Könnyen megeshet, hogy épp a lelki érettség legnagyobb prófétáival szemben bizonyul jogosnak az előrehaladásukkal kapcsolatos kétkedés. Az egyházi hagyomány szerint egyedül a valódi egyszerűség, az alázat és az engedelmesség lehet a hitelesség jele és bizonyítéka.

De még mindig nem értem a végére. Bírjátok még?

Szerintem néhány dolog világosan elárulja azt, aki még csak a „természetes” (vagy immanens) vallásosság szintjén áll, azaz aki még éppen csak, hogy elindult az Isteni élet útján. Néhány kényes kérdés tekintetében a véleménye árulkodó. Az éretlen hitű ember például mérhetetlenül felháborodik azon, hogy Isten nem olyan világot teremtett, amely megfelelne az ő elképzeléseinek. Ha Isten jó volna – vagyis olyan, aki érdemes az imánkra és szeretetünkre – véli az, aki hitében itt tart, nem alkotott volna olyan világot, amelyben ártatlanok is szenvednek. A még önközpontú hívő ember elő akarja írni Istennek, hogy mit szabad neki, s mit nem; ha pedig nem engedelmeskedik, sértődötten hátat fordít neki. Ő valójában rivalizál Istennel: ha azt akarod, hogy higgyek benned, meg kell felelned az elvárásaimnak: meg kell szüntetned a háborúkat, meg kell gyógyítanod a beteg gyerekeket, békét és boldogságot kell ajándékoznod mindenkinek – főleg pedig nekem! Ez az együttműködés feltétele. A vallásosság „természetes” szintjén állónak a papi cölibátusról is megvan a véleménye. Micsoda dolog az, hogy valaki mindent el akarjon hagyni, hogy kövesse Jézus Krisztust szegénységben, tisztaságban és engedelmességben? Úgy általánosságban nincs ezzel semmi baj (mert hiszen „mindenki azt csinál, amit akar”), de amikor az illető érintetté válik – mondjuk, a fia vagy lánya hajlik papi vagy szerzetesi hivatásra –, egyszeriben kiütköznek a hite korlátai. Alighanem így reagálnál: „Na, ez aztán már tényleg túlzás!” Az Istenért szabadon és önként vállalt lemondás értelme és értéke bizony nehezen fér bele ebbe a világképbe. Vagy a sírig tartó házassági hűség koncepciója. Ha valaki úgy véli, hogy a házasság felbonthatatlansága „azért mára már egy kicsit elavult egyházi tanítás, amit már nem kéne olyan komolyan venni”, megeshet, még nem látott mindent Istenből. És talán ebbe a sorba tartozik a terhességmegszakítással, vagy az eutanáziával kapcsolatos állásfoglalás is; meg a keresztény erkölcstan még jónéhány hagyományos, mára „érthetetlenné” vált nagy témája…

Jól értsük egymást: nem a törvénykezésre akarok javaslatot tenni! Ez nem általános érvényű és politikai hatályú állásfoglalás előterjesztése, hanem, amely a saját életünket érintő személyes meggyőződés színje. Szerintem a politika más lapra tartozik: egy demokratikus berendezkedésű államban szerintem megvannak a korlátai annak, hogy mennyire szabad másokra rákényszeríteni saját hitbeli meggyőződésünket. Nem gondolnám, hogy a legmagasabb keresztény ideálokat számon lehetne kérni azokon, akik legfeljebb csak hírből ismerik Istent, Jézus Krisztust és az ő egyházát. Nehéz – és talán helytelen is – volna mindezt másokra erőltetni: a kereszténység szeretet-igazsága, ha hű marad önmagához, nem lehet erőszakos, türelmetlen vagy intoleráns. A magam részéről csak amellett igyekszem érvelni, hogy – bár ezt önmagukra vonatkozóan sohasem fogják belátni – a vallásosság „természetes” szintje (amely az emberi együttélés normális törvényeit kodifikálja, például a tíz parancsolatban), még nem a végleges állapot, és hogy az előttünk járók hitét elvileg sohasem tudhatjuk helyesen megítélni. 

Száz szónak is egy a vége, hadd foglaljam össze! Aki még „természetes” (vagy immanens) – módon gondolkodik a vallásosságról, az nagyon szívesen látja Istent és jó szívvel befogadja őt az életébe, egészen addig a pontig, amíg képes őt felhasználni a saját céljai elérése érdekében és a saját véleménye igazolására, vagyis amíg beleillesztheti őt a világnézetébe és amíg saját maga, saját tervei, céljai és elképzelései maradhatnak a középpontban. Azt azonban már nehéz belátnia, hogy nem annyira Istennek kell több-kevesebb nehézség árán helyet találnia a mi életünkben, hanem mi vagyunk meghívva arra, hogy valamifajta radikális ráhagyatkozás és önátadás útján belesimuljunk az ő életébe. Ezt nevezem a spiritualitás vagy a vallásosság „érett” (vagy transzcendens) szintjének. Ti nem így látjátok?