A II. Vatikáni zsinat a Katolikus Egyház történetének 21. egyetemes zsinata volt; az egész világról a Vatikánba érkező püspökök gyülekezete, akik az egyház életében az éppen fontosnak ítélt témákat vitattak meg. Az összes résztvevő száma körülbelül 2540 fő volt, akik négy szekcióban üléseztek. Az esemény 1962 és 1965 között, két pápa: XXIII. János és VI. Pál uralkodása alatt zajlott. A zsinat dokumentumait VI. Pál léptette életbe: négy konstitúciót, három deklarációt és kilenc dekrétumot. XVI. Benedek, a nemrégiben visszavonult pápa ezzel kapcsolatban így fogalmazott: vissza kell térni a zsinat szövegeihez, mert azok „iránytűként szolgálnak” (2012. október 11).

Ratzinger egyébként maga is részt vett a II. Vatikáni zsinaton, még fiatal teológusként, mint Josef Frings kölni bíboros érsek teológiai tanácsadója. 50 esztendővel később, a hit éve megnyitásakor, már XVI. Benedek pápaként így emlékezett vissza azokra az időkre: „csodálatos nap volt, amikor 1962. október 11-én több mint 2000 zsinati atya ünnepélyes bevonulásával a római Szent Péter Bazilikába megnyílt a II. Vatikáni zsinat”.

A II. Vatikáni zsinat (1962 októberétől 1965 decemberéig) tehát – a 2540 „zsinati atya” részvételével – egyháztörténelem eddigi legnagyobb döntéshozó gyűlése volt, amelyre eddig sor került a Katolikus Egyház történelmében – és az egyik legnagyobb az egész emberiség történelmében is. Nagy jelentőségű reformokat léptetett életbe, mind biblikus, mind liturgikus, mind pedig ökumenikus és szervezeti kérdésekben. E döntések az egyház belső életét mélyen érintették, s velük kapcsolatban nem szűnt meg a vita az egyházban az elmúlt fél évszázad során. Az egész egyházat illetően azonban a későbbi pápák semmit sem utasítottak vissza, vagy vontak vissza a zsinat tanításából. Persze általános elfogadásról vagy jóváhagyásról is csak részben beszélhetünk, különösen, ami a katolikus közösség belső életét illeti.

A II. Vaticanum megreformálta a liturgiát: bevezette a népnyelven végezett szentmisét, megújította a szertartásokat, sürgette a koncelebráció (a több pap által végzett szentmise) intézményét. A zsinatot követő reformok során bevezették a néppel szemben végzett szentmisét (megfordították az oltárokat), és a misekönyvet teljes egészében lefordították élő nyelvekre. A liturgikus reform – ami a leginkább látványos változásokat hozta – máig is a zsinat legvitatottabb intézkedései közé tartozik; s ez volt az oka az egyetlen „skizmának” (szakadásnak) is (a tradicionalista úgynevezett lefebvristák elszakadása volt az egyetlen formális szakadás, amely a II. Vatikáni zsinatot követte).

A liturgikus reformhoz kapcsolódik a biblikus reform is, amely ajánlotta a szentírásolvasást, szemben azzal, hogy a Trentói zsinat (1545-1563) – a félreértelmezésektől való felelem miatt – még jórészt a klérusnak igyekezett fenntartani a biblia forgatását s lelkipásztori megfontolásokból nem ajánlotta azt az egyszerű híveknek, kötelezővé téve a régi latin fordítás (a Vulgata) használatát. Ma a liturgikus reform következtében a szentmisében a szentírási szövegek bővebb választékából hallunk, és a hívek számára nem csak megengedett, de egyenesen ajánlott is a biblia személyes és közösségi olvasása.

A zsinat óriási lökést adott a Katolikus Egyház részéről annak a gondolatnak, hogy az egykor egységes keresztény egyház sokfelé szakadt felekezetei újra közeledjenek egymáshoz, a keresztények jövőbeli egységének reményében. Ebben állt az úgynevezett „ökumenikus reform” lényege. A zsinat előtt a katolikusoknak külön engedélyre volt szükségük, hogy részt vehessenek imatalálkozókon, sőt ahhoz is, hogy hivatalos (akár plébániai) szinten is párbeszédbe bocsátkozzanak nem katolikusokkal. Ma ez a részvétel nemcsak megtűrt, hanem az ilyen típusú találkozókat maga a Katolikus Egyház is szorgalmazza.

Az ökumenikus reformhoz hasonlóan újratárgyalták az alapelveket és módszereket a zsidókkal, valamint a többi nem keresztény vallással való kapcsolatokat illetően. A II. Vatikáni zsinat elítélte az antiszemitizmust és kijelentette, hogy a keresztényeknek törekedniük kell a zsidókkal való baráti kapcsolatokra. Ennek értelmében II. János Pál pápa „idősebb testvéreinknek” nevezte őket, valamint több zsinagógát is meglátogatott, s ebben utódai, XVI. Benedek és Ferenc pápa is követték példáját. Mindhárom pápa járt a jeruzsálemi siratófalnál, 2000-ben, 2009-ben és 2014-ben, ahol minden alkalommal rabbik is imádkoztak zsoltárokat (mint köztudott, a héber bibliát, a Tanakhot, a keresztény biblia magában foglalja). Ezekre az eseményekre biztosan nem kerülhetett volna sor a II. Vatikáni zsinatot megelőzően. A zsinat nélkül nem lett volna lehetséges az Assisiben 1986-ben, 2002-ben és 2011-ben és tartott vallásközi imatalálkozó-sorozat sem, amelyek megrendezésével mind Wojtyla pápa, mind pedig Ratzinger pápa sokat tett a világbéke megőrzése illetve előmozdítása érdekében.

A zsinat kifejezetten akarta és sürgette a párbeszédet és az együttműködést a jóakaratú emberekkel is a béke és az igazságosság előmozdítása céljából, valamint elismerte a vallásszabadságot. Ezzel valójában paradigmatikus változás történt: IX. Piusz pápa 1864-ben még „Sillabus” címmel 80 tévedést elítélő ünnepélyes jegyzéket adott ki, melynek 15. pontjában ezt írta: „[Anathéma, azaz kiátkozás alá essék mindaz,] aki azt állítja, hogy bárki vallást változtathat és azt a vallást követheti, amelyet az ész fényétől vezettetve igaznak tart.” XVI. Benedek ezzel szemben az „Ecclesia in Medio Oriente” (2012) kezdetű apostoli buzdításában már mindenki alanyi jogaként ismeri el, a szabadságot „hogy megválassza, mely vallást hiszi igaznak (libertá di scegliere la religione che si crede essere vera)”.

A II. Vatikáni zsinat sok szempontból gyökeres változást hozott az egyház életében, bár a korábbival való folytonosság kétségbevonhatatlan. A változás kihatott a pápa szerepének értelmezésére is: ami az öltözékét, beszédének nyelvezetét, hétköznapi életének eseményeit illeti, szakított a monarchikus külsőségekkel (nincs többé hordszék, a pápa előtti térdhajtás stb.), és lényegi dolgokban átvette a nyugati világban általánosan elfogadott diplomáciai és társadalmi szokásokat. A külsőségek tekintetében Ferenc pápa további egyszerűsítéseket vezetett be, melyek azonban talán csak az ő stílusához tartoznak, és nem válnak véglegessé. A zsinat után újra tárgyalták az egyházban az úgynevezett „kisebb rendek” (ordini minori, 1972-től „szolgálatok”) szerepét is: az állandó diakónus az eukarisztia rendkívüli kiszolgáltatója lett; megmaradt azonban a lektor és az akolitus szerepköre. Több püspöki szinódus is kérte II. János Pál pápát és XVI. Benedeket, hogy vizsgálják felül a „rendes kiszolgáltatókra” (ministeri ordinati) vonatkozó normákat is, annak érdekében, hogy bizonyos szerepkörök hozzáférhetővé váljanak a laikusok, különösen pedig a nők számára is, ez azonban eddig nem történt meg.

Általános vélemény, hogy a zsinat és a zsinati pápák lelkiismeretvizsgálata lényegesen átformálta a Katolikus Egyház kulturális, társadalmi és politikai helyzetét. A II. Vaticanumot megelőzően a római egyházat globálisan a konzervatív blokkhoz tartozó intézményként érzékelték és kezelték, amely szembehelyezkedik a modern demokratikus és pluralista társadalom számos vívmányával. Egyes területeken persze ma is létezik ez a szembenállás, de az elmúlt hosszú fél évszázad során számos alkalommal és különböző színtereken éppen a katolikus közösség harcolt a szakszervezeti, lelkiismereti és politikai szabadság érdekében, például diktatúrák uralma és háborúk idején, vagy a nyugatitól különböző kultúrákban. (Kevéssé köztudott, hogy Indiában az egyház a liberalizmus szimbóluma, mert ellenzi a szülők által „előkészített” házasság [arranged marriage] intézményét!)

Végül a II. Vatikáni zsinat előmozdította belső megújulást és a párbeszédet: támogatta az egyházon belüli döntésekben való tevékeny részvétel és a felek közötti egyeztetés kultúráját. Olybá tűnik, mintha XXIII. János pápa nem egyszerűen csak összehívta volna a zsinatot, amely néhány érvre rá azután bezárult, hanem szinte egy állandó ülésező zsinat jött létre: a püspöki konferenciák szinódusai rendszeresen összeülnek, az egyházmegyékben pedig helyi zsinatokat rendeznek. Mindezen eredmények ellenére talán éppen ez a szektor az, ahol a zsinati reform a legkevésbé átütő eredményekkel szolgált: bár az egyház valamennyi tagjáról állítja az „egyenlő méltóság” elvét, de ezen a téren még mintha akadnának hátralékok (elegendő például a nők Ferenc pápa által is gyakran hangsúlyozott szerepére gondolnunk). Szintén leszögezték az egyházkormányzás „kollegialitásának” fontosságát, de máig sem került sor a püspökök pontos szerepének tisztázására. 

A zsinattal a Katolikus Egyház útjára indította azt, amit Joseph Ratzinger egy még pápaságát megelőzően közzétett interjúkötetében „a jelen nagy ugrásának” nevezett. Eddig minden pápa, aki a II. Vatikáni zsinat után uralkodott, megerősítette hűségét a zsinat határozataihoz, de a megfigyelők többsége egyetért abban, hogy VI. Pál pápa pontifikátusának második részétől kezdve (1967-1968) kiéleződött az egyházban a reform-pártiak és zsinat által kijelölt irányt többé-kevésbé helytelenítők közötti feszültség. VI. Pált követve – nyilvánvalóan az egyház további megosztását elkerülendő – II. János Pál és XVI. Benedek pápa is megfontoltabb politikát folytatott, a zsinat határozatait óvatosan alkalmazva az egyház életének mindig új kontextusára.

S milyen utat követ Ferenc pápa? Nyilván túlságosan korai még az értékelés. Egyvalami azonban bizonyos: az új pápa mélyen elkötelezett a zsinat mellett – és reformjainak folytatását is szívén viseli.  Csak egyetlen témát, a nők kérdését kiragadva idézek Bergoglio pápa a Civiltà Cattolica című jezsuita folyóiratban közreadott interjújából: „Szükség van arra, hogy kiterjesszük egy élesebb női jelenlét terét az egyházban. Félek egy ʻszoknyába bújt hímsovinizmus’ megoldásától, hiszen a nők valóban, struktúrájukat tekintve különböznek a férfiaktól. Azokat a beszédeket azonban, amelyeket a nők szerepéről hallok, gyakran a hímsoviniszta ideológia ihleteti.” A nők, folytatja a pápa „mély kérdéseket vetnek fel, amelyekkel szembesülnünk kell. Az egyház nem lehet önmaga a nők és az ő sajátos szerepük nélkül.” Amiként maga Ferenc fogalmaz: „az evangélium mára aktualizált olvasatának dinamikája, amelyet a zsinat megvalósított, abszolút megfordíthatatlan.”

Az egyház tehát – ha egyesek szerint lassan is – feltartóztathatalanul halad előre. A türelmetlenség nem használ. Ugyanez a Bergoglio pápa, a kúria reformjával kapcsolatos kérdésekre válaszolva így fogalmazott: „Sokan például azt gondolják, hogy a változások és reformok rövid időn belül bekövetkezhetnek. Én abban hiszek, hogy mindig időre van szükség, hogy megteremtsük egy valódi és hatékony változás feltételeit. És ez a [lelkek] megkülönböztetés[ének] ideje. Néha azonban a megkülönböztetés mégis arra sarkall, hogy azonnal megtegyük azt, amit eleinte csak később akartunk. Ez történt velem is ezekben a hónapokban.”

Ferenc pápának így továbbra is nagy bölcsességre van szüksége az esedékes döntések meghozatalához, főként pedig eleven figyelemre a Szentlélek indításainak követéséhez.