Engedéllyel mesélem a következő történetet. Úgy esett, hogy egy sokgyermekes, Pécs mellett élő keresztény családban a nagylány alaposan összeveszett az édesanyjával. Nincs is ebben semmi rendkívüli, hiszen az ilyesmi a legjobb családban is előfordul. A dolog úgy kezdődött a dolog, hogy közvetlenül azután, hogy a 13 éves kamaszlány hazajött az iskolából, valami csúnya szó futott ki a száját. Az anyja persze rászólt – türelmesen, de egyértelműen –: „Mi itt nem beszélünk így!” Folytatódott a pourparler, mígnem valahogy megismétlődött a dolog: a szó újra elhangzott. Sőt aztán harmadszor is – egy kicsit talán „már csak azért is”... „Mi itt nem beszélünk így – nyomatékosította az anya –, és ha ez még egyszer előfordul, rácsapok a szádra!” Így történt aztán – nyilván azért is, hogy a nagylány kipróbálja, meddig lehet elmenni (meg mert ugye ilyesmi még úgysem történt soha itthon annak előtte) –, a nagylány újra kimondta a szót – s meg is történt a baleset.

Amint az talán az előzmények alapján várható is, a dologból orrrrrbitális nagy megsértődés kerekedett: a nagylány felvonult a szobájába…, nem jött le vacsorázni…, sőt nem jött le a közös családi imára sem… Erre aztán már az édesanyja is úgy érezte, hogy valamit tennie kell. Utána ment hát a nagylányának: „Gyere, béküljünk ki!” – mondta kedveskedőn. „Nem haragszom, jó éjszakát!” – hallatszott a válasz a sötét szoba mélyéről, de olyan hangsúllyal, hogy az nem lehetett félreérteni. „Naaaa, gyere, béküljünk ki, így nem lehet lefeküdni!” – „Nem haragszom, jó éjszakát!” – volt a válasz, most még félreérthetetlenebbül – és még kétségbeesettebben… Erre aztán az édesanya eszántan bement a sötét szobába... Megtalálta a nagylányt az ágyon, odafeküdt melléje. Gyengéden átölelte, megsímogatta, és mesélni kezdett neki. Valahogy így: „Tudod, amikor te megszülettél, meleg nyár volt. Így történt, hogy pár hónapos korodban egyszer kitettünk téged a kertbe, a nagy diófa árnyékába. Mi aztán tettünk-vettünk a kertben Apával, te pedig egy nagy mózeskosárban aludtál. És akkor…, tudod akkor apával valahányszor csak elmentünk melletted, mindig megpusziltunk valahol. Nem volt rajtad semmi más, csak egy pelenka; mi pedig megpusziltuk a kis szöszi fejecskédet, a hasadat, a hátadat, a hurkás lábaidat – nagyon aranyos kis husi kisbaba voltál, olyan jó babaszagú...! És akkor, azon a délutánon, mi beborítottunk téged puszijainkkal, tetőtől-talpig, egyészen… És tudod: akkor mi téged beöltöztettünk egy „pusziruhába”. És ez a „pusziruha” most is rajtad van...! Ezt nem lehet csak úgy levetni – ó, az nem úgy működik! Ma is beburkol, átölel, gyengéden betakarja az egész testedet… Bizony, azóta „pusziruhát” viselsz, végérvényesen és levethetetlenül…”

Valahogy így szólt az a suttogva mesélt esti mese azokban a gyengédséggel teli percekben: a történet a gyerekkorról, a bennünket körülölelő, feltétel nélküli elfogadó szülői szeretről – a „pusziruháról”. Sok év múlt el azóta. Ám annak az éjszakába nyúló, meghitt beszélgetésnek a hangulata, keresetlen szavai, puha csendjei, örökre belevésődtek a nagylány emlékezetébe. Merthogy időközben, lassan-lassan az ő szíve is meglágyult, a könnyei is eleredtek; szóval, naaagy-naaagy kibékülés lett a vége a dolognak, azon a megszentelt estén. Kibékülés anya és nagylánya között, köztük és világ között – s talán magának Istennek is volt köze a dologhoz – ott és akkor, azon az estén, annak a Pécs környéki naaaagy (és tényleg keresztény) családnak az otthonában.

Csak mellesleg jegyzem meg, nem tudom, tudjátok-e: valójában mindannyian ilyen pusziruhát hordunk! Függetlenül nemzetiségtől és bőrszíntől, nemtől és kortól, vallástól és felekezettől, sőt attól is, hogy anyánk és apánk eleget szeretgetett-e vagy sem. Mert Isten ingyenes és elvárások nélküli, feltétlen szeretete ilyen ruhát adott ránk, akár tudjuk, akár nem; s azt mindenkor hordjuk, beburkol ma is, óv és védelmez, útravaló az egész földi életünk során, amely az örök életbe torkollik. Nem konfekció, nagyon is személyre szabott. Sohasem hivalkodó, viszont színes és kényelmes – legfeljebb a szemnek láthatatlan. Mindenkor az évszaknak megfelelő viselet. Ha divatba jönne, az a kereszténység misztikus dimenziójának (újra-) felfedezését jelentené. Ti tehát csak viseljétek egészséggel!