Hadd mondjak valamit – hangsúlyozottan – a szerzetesek szegénységi fogadalmáról. Azt hiszem, megkockáztathatom, hiszen van összehasonlítási alapom: 6 éven keresztül ettem az egyházmegyés papok kenyerét. Radikalitás tekintetében van különbség, mit mondjak! Khömm…, ja, hogy melyiknek a javára? ;-) Mert ez a dolog azért nem is olyan egyértelmű...
Hadd kezdjem azzal, hogy kezdő egyházmegyés papként a hó közepére mindig kifutattam a kápláni fizetésemből, mert a pénzemet rendszeresen a hittanos és ministráns gyerekekre költöttem. Még szerencse, hogy éheznem azért nem kellett, mert a plébánián minden étkezésem biztosítotva volt. Később aztán – elővigyázatosságból – bevezettem, hogy három felé osztom a havi appanázst: csak egy harmadát költöttem a gyerekekre, egy harmadát mindenfélére (például magamra), az utolsó harmadot pedig – hiába, engem így neveltek – félretettem. Persze a pénzzel már akkor sem nagyon törődtem, és az évek során teljesen elfelejtettem a dolgot. Így esett, hogy egy költözés alkalmával (történetesen akkor, amikor beléptem a rendbe és felszámoltam a könyvtáramat), a pakolásban segítő ismerős talált a könyveim között egy borítékot benne pár százezer forinttal. Becsületére legyen mondva, azonnal szólt érte! Mert nekem bizony csak kis gondolkodás után jutott eszembe, honnan is való ez az összeg... (Gondolom, segítőmben ezzel is csak megerősödött a sztereotípia, miszerint a „papoknak a bőrük alatt is pénz van”…)
Az egyházmegyés pap kollégák között van egy elterjedt mondás, miszerint „a szerzetesek fogadják a szegénységet, mi pedig tartjuk.” :) Hogy így van-e, azt nem tudom, de egy dolog bizonyos: az én életszínvonalam jelentősen emelkedett azzal, hogy beléptem a jezsuitákhoz. Mindjárt a noviciátus elején például 30 napos lelkigyakorlatot végeztünk, ami azt jelentette, hogy egy teljes hónapot töltöttem Dobogókőn, egy szállodai színvonalú lelkigyakorlatos házban. Ezt egyházmegyés papként sohasem engedhettem volna meg magamnak, az akkori fizetések mellett! Aztán – még a noviciátus alatt – lelkipásztori feladatok végzésére Kanadába küldtek. Most pedig, 15 évvel később, hogy ezeket a sorokat írom, Kubában vagyok kiküldetésben. (Mielőtt azonban még valaki irígykedni kezdene, sietek megjegyezni, hogy azért nem egészen „karibi vakáción”, hanem egy hosszabb rendi képzési időszakon… :)
Persze az éremnek azért van egy másik oldala is. Hazudnék, ha letagadnám, hogy valahol azért mégiscsak sokkal szegényebb lettem, és de facto szegényebben is élek, mint korábban, csak hát a feladataim váltak más jellegűvé, s kerülnek olykor más dimenzióba. Az egész a noviciátussal kezdődött. Még elég jól emlékszem például, milyen nehéz volt két éven keresztül annyi havi zsebpézből gazdálkodni, amiből havonta pont egy könyvet tudtam megvenni, és/vagy egy barátot meghívni egyszer egy sörr…, akarom mondani „üdítőre”. ;) És azóta is el kell számolnom minden fillérről, amit költök! A rendbe lépéskor a családban is szokatlan népszerűségre tettem szert, amikor közjegyző előtt lemondtam az összes örökségemről, az ingó és ingatlan vagyonomról (bár ez csak az ünnepélyes fogadalom előtt lett volna kötelező, én valahogy úgy éreztem, biztosra megyek...). Személyes szinten persze inkább a jól válogatott házikönyvtáramról való lemondás okozott nehézséget; bár azt egészen világosan éreztem, hogy ezáltal belsőleg sokkal szabadabbá válok… Egy szó, mint száz, számomra ez volt a radikálisabb Krisztus-követés útja.
Azok között a lehetőségek között viszont, amiket a jezsuita rend biztosít, csak akkor lehet megőrizni a megfogadott szegénységet, ha valaki tényleg abszolút önmegtagadásban él, vagyis ha gyakorolja a mortifikációt: meghal önmagának. Még emlékszem, milyen ilyesztően hatott ez rám eleinte. Pedig tényleg nem megy másként, s a jezsuita rend nagy iskolája ennek. A rendalkotmány szavaival élve a szerzetesi élet „angyali tisztaság a test és a szellem tisztaságával együtt” (puridad angélica con la limpieza de cuerpo y mente) (Const. 547). S ez bizony nem csupán az erköcsi cselekedetek tisztaságát jelenti. Sokkalinkább azt, hogy a jezsuita (és nyilván minden szerzetes!) olyan ember, aki „elhatározta, hogy tökéletesen Istennek szolgál” (determinado a servir Dios totalmente) (Const. 53), kilépve „önszeretetéből, önakaratából és önérdekéből” (de su propio amor, querer e interés) (Ex 189). Az az ember méltó a szerzetesi névre, aki már olyan mértékig azonosult „Krisztus szándékával” (la intención de Cristo) (Ex 135), annyira megtisztította „szándékának szemeit” (el ojo de su intención) (Ex 168), hogy ezáltal alkalmassá vált arra, hogy feltétel nélküli és teljesen mások szolgálatára küldessék, és ezen küldetés által valósítsa meg önmagát. Mind tökéletesebben az ingyenes szeretet hirdetésének küldetésében igyekszik állni, hiszen ez az „angyal” feladata. „Tisztasága” (puridad) is csak akkor tökéletes, ha megszabadult az egoizmus minden formájától, és felemelkedett azon tökéletes „szeretet [magasságába], amely (onnan) fentről való” (amor que deciende de arriba) (Ex 338, Const. 672), az Úrnak való tökéletesen önátadásban.
Hogy fent van a léc? Hát igen, ki tagadhatná... Hiszen csak ennyi az egész...! :) Ráadásul volt olyan, akinek ez sikerült is. Na, ez a ciki...! Hogy nincs mentség a számunkra: mi is ezt a csekélységet vagyunk hivattottak szegénységben élő szerzetesként megvalósítani… ;)
Utolsó kommentek