Nemrégiben történt, hogy a rendi elöljáróim elérkezettnek látták a pillanatot, hogy engedélyt adjanak a jezsuitáknál szokásos úgynevezett „harmadik próbaév” (tertiatus) elvégzésére. Ez azt jelenti, hogy – miután már egy kicsit (sőt nagyon is… :) beledolgoztam magam egy munkába – újra kivonnak a forgalomból, és fél usque egy évre felszabadítanak arra, hogy kizárólag lelki dolgokkal foglalkozhassam. A program hasonlít a novíciátushoz (ami ekkor már általában 10-15 év távolságra van); ez a „harmadik” a két noviciátusi „próbaév” után. Egyébként program általában egy 8-12 jezsuitából álló csoportban zajlik, jelenleg a világon legalább 15 helyszínen, egy-egy avatott, a rendi hagyományokat és a rendi spiritualitást jól ismerő idősebb atya (a „terciás mester”) vezetése mellett. Az ő szárnyai alatt újra olvassuk az alapvető rendi dokumentumokat, szociális projektekben veszünk részt, valamint újra elvégezzük a 30 napos lelkigyakorlatot; egyszóval igyekszünk élővé tenni, felmelegíteni az elmúlt évek mindennapi rutinjába belefáradt, a lelkipásztori/tudományos stb. élet küzdelmeiben megkérgesedett szerzetesi szíveinket. Az „élő szív” bibliai metaforája nagyon beszédes: a „harmadik probaévet” a rendi hagyomány a „szív iskolájának” nevezi. Ilyenkor gyakran az is előfordul, hogy a jezsuitát még egy újabb kultúrába is belemerítik, még egy nyelvet megtaníttatnak vele. Nálam is így történt: a „terciám” színhelye Kuba lett.
A feladathoz tehát elsőként spanyolul kellett megtanulni. Így történt, hogy 2015 nyarán 45 éves fejjel Spanyolországba küldtek, hogy ott újra beüljek az iskolapadba és felkészüljek az új misszióra. Mivel már tudtam olaszul, úgy ítélték meg, hogy két hónap elég lesz az újabb újlatin nyelv elsajátítására. Salamancába küldtek, ahol bele is fogtam a tanulásba, erős ambíciókkal és nagy energiabedobással. Őszülő halántékom ellenére együtt magoltam a nyelvtani táblázatokat és a szószedeteket a huszonévesekkel… Mi tagadás, nem volt könnyű. Még úgy sem, hogy az első hónap még úgymond hazai pályán zajlott. A spanyol jezsuita provinciában ugyanis a külföldi jezsuiták számára, akik a rá következő évben a madridi teológiai vagy filozófiai fakultáson fognak továbbtanulni, minden nyáron szerveznek egy egy hónapos alapozó „belső nyelvtanfolyamot”. Itt általában fiatalabb spanyol ajkú rendtársak tanítanak, akik hiányzó pedagógiai képzettségüket és tanítási gyakorlatot főként lelkesedéssel és őrült követelményekkel igyekeznek pótolni. Szóval, az első hónap elég húzósra sikeredett... Ráadásul – mivel már pár hónapja elkezdtem autodidakta módon ismerkedni a spanyollal – hamarjában besoroltak a középhaladó csoportba. Az, hogy itt én voltam a legöregebb, önmagában még nem is zavart, viszont a többiek már mind folyékonyan beszéltek spanyolul, míg én még csak értegettem... Szóval, igencsak úgy éreztem: itt kapaszkodni kell! Lélektanilag nem volt könnyű szituáció, különösen egy „befutott tanár” számára, aminek a többiek szemében számítottam. :-) Ezt a nehéz helyzetet úgy próbáltam meg feloldani, hogy erőn felül belevetettem magam a nyelvtanulásba. Hozzá kell tennem, hogy sosem voltam nyelvtehetség (meg ugyebár a kor előrehaladtával még azoknál is kopnak az ilyen talentumok, akiknél van miből kopni… :-) Egy szó, mint száz, az elkövetkező hetek olyan tömény frusztrációval teltek, amit az ellenségeimnek sem kívánok. Hja, a jezsuita rend mindenkor képes kihívásokat adni... Én viszont nem könnyen dobom be a törülközőt, inkább megsokszorozott erőbedobással igyekeztem megfelelni a (jórészt magam támasztotta) elvárásoknak…
Nem részletezem tovább a szenvedéseket. A folytatásról csak még annyit, hogy a tanulásra kapott második hónapban – ahelyett, hogy végre elengedtem volna magam, hogy „végre vége a kötelező rendi próbatételnek” – gondoltam egyet, és – egy életem, egy halálom! – beiratkoztam egy igazi („civil”) nyelviskolába a városban. Itt mindjárt az elején – az előző hónap frissen szerzett nyelvtani ismereteinek birtokában – sikerült is egy olyan jól sikerült belépő tesztet írnom, hogy csak a vizsga szóbeli része mentett meg attól, hogy egy igazán magas osztályba ne soroljanak… (beszélni szerencsére még továbbra sem igazán tudtam...). Viszont a tanulmányok Servantes Intézetben a középhaladók között sem volt éppen kímélő menet: annyit dolgoztam ezekben a hetekben, hogy majdnem ráment az egészségem. Ez nem csak szóvirág: a stressz (és egy elővigyázatlan fizikai trauma) hatására egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy fáj a gerincem, és ráadásul nem érzem a bal bokámat. Van orvos a családban (meg gerincbeteg is :-) szóval könnyű volt felállítani a rögtönzött diagnózist: porckorongsérv (amelynek kialakulásában az olyan pszichoszomatikus okok szerepe, mint a túlfeszített munka és a stressz, immár közhely számba megy a szakirodalomban).
Az egész évben akkumuládódott fáradtság, a rendes nyári szabadság, illetve pihenés/otthonlét helyett napi 8-10 órában végzett megfeszített tanulás, a szabadnap és a lazítás teljes hiánya tehát meghozta az „eredményt”. Tudásom hiányosságait túlkompenzálandó a végkimerültséghez hasonlatos pszichés állapotban érkeztem el – voltaképpen hat és fél heti nyelvtanulás után – a nyelviskola szintfelmérő vizsgájához.
Másutt írtam már róla, hogy egész életemben elég stresszes vizsgázó voltam; most csak annyit tennék hozzá, hogy különösen így áll a helyzet, ha nyelvtanulásról van szó. Gyerekkorom óta kísért, hogy tolmács és nyelvzseni nővérem árnyékában nőttem fel: a közös nyelvi meghallgatásokon ő mindig felvételt nyert, én pedig rendre kudarcot vallottam… Egyszóval, a nyelvtanulás terén régtől fogva kicsit traumatizáltnak számítok… :-) Nem csoda tehát, hogy most is már a vizsga előtt három nappal megkezdődtek a regressziós (alvászavaros és hasmenéses :-) tüneteim…
Persze ilyenkor az ember hiába mondogatja magának, hogy hát ugye semmi tétje sincs az egésznek: először is nem a papírra, hanem a nyelvtudásra van szükségem; aztán, hogy a következő hónapokban Kubában úgyis belejövök majd, mint kiskugya az ugatásba... A stresszt azonban köztudomásúlag nem lehet egyszerűen „tudatilag” kontrolálni: az valahogy erősebb nálunk. Pedig már igazán megszokhattam volna! Életemben eddig letettem már vagy 150 vizsgát, a vizsgadrukk tehát nem ismeretlen. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy – minden kísértés ellenére – sohasem rövidítettem le az imaidőimet a tanulás miatt, és nem hagytam el a napi szentmisét; most sem, a vizsgát közvetlenül megelőző napokban sem! Azt azonban nem állíthatom magamról, hogy – most is! – ne vittem volna túlzása, ne feszítettem volna a végsőkig a tanulást. Szóval, ez a spanyol vizsga előtti utolsó három nap valahogy sehogysem akart végetérni...
Hülye dolog persze 45 évesen egy vizsga reggelén a szorongástól fél 5-kor felébredni, 5-től újra nekiállni tanulni, még három intenzív órát ismétléssel tölteni, majd pedig remegő lábakkal és kótyagos fejjel betámolyogni az nyelviskolába. És ott aztán írni egy nagyon rossz tesztet... Persze nem csak az „én hibám” volt: tényleg nehéz összeállítás sikeredett. Bár a csoporttársaim egy része nyelvszakos egyetemista volt (az ázsiaiak közül némelyik „Spanish Major”-ral!), ám ezek a kérdések bizony nekik is feladták a leckét. Hiába, az Intézet nem akarja könnyen adni a fokozatokat, szeretné őrizni a hírnevét...
Fontos belső élményként emlékszem vissza arra a pillanatra vizsga közben, amikor (sajnos már eléggé az elején...! :-) egyszerre csak beláttam, hogy ez bizony nem lesz meg: képtelen leszek teljesíteni a fokozat megszerzéséhez szükséges 70 százalékot. Akkor és ott egyszeriben valami nagy nyugalmat éreztem; ráadásul onnantól kezdve – csodával határos módon – valójában oldottabban és hatékonyabban tudtam dolgozni is! Egyszerűen eláradt bennem valami ráhagyatkozás: minden úgy lesz jól, ahogy lesz. Persze azért harcos alkat vagyok: nem adtam fel, végig dolgoztam a vizsgára biztosított 4 órát. A végén pedig, amikor a tanárnő kezébe adtam a szánalmas eredményt, már szomorúság sem volt bennem. Végre ki tudom mondani – minden megfelelési- és teljesítménykészerem ellenére is –, hogy mindent megtettem, ami emberileg lehetséges volt, s a körülményeket (így elsősorban engem) figyelembe véve ennyi telt tőlem – a többi pedig nem számít... A legfájdalmasabb tapasztalat persze – s ezt már a vizsga előtt is megsejtettem – a saját korlátaimmal való szembesülés lett. Az terhelt meg, hogy képtelen vagyok a saját sztenderdjein szerint teljesíteni… Most azonban, a kudarccal sembesülve, egyszeriben rámtört valami elemi felszabadultság-érzés is: ennyit tudtam és kész! – és ez rendben van így!
A vizsgatapasztalat még valami újat hozott: utána egészen új embernek éreztem magam. Mint aki álomból ébredt, egyszeriben új szemmel kezdtem látni a valóságot és önmagamat. Mert mit is akartam voltaképpen ezzel a nyelviskolai diplomával? Mi is volt a cél, ami miatt annyira hajszoltam magam? Mi lebegett a lelki szemeim előtt, hogy ennyire bizonyítani akartam? (És ki előtt is?) Visszanézve már nem is értettem, hogyan hagyhattam, hogy ez az irreális teljesítménykényszer az elmúlt hetekben megakadályozza, hogy egyszerűen felszabadult és boldog (szerzetesi) életet éljek. Miután megebédeltem, szokás szerint kimentem sétálni a közeli parkba. Ám most nem tankönyvekkel a hónom alatt, séta közben is fülhallgatón át is spanyol rádióközvetítéseket hallgatva (ti., hogy egyetlen perc sem menjen veszendőbe, ami alatt még tanulhatok valamit!), hanem csak úgy – haszontalanul. Lefeküdtem a fűbe és – micsoda időpazarlás! – egy teljes órán át néztem a kék égen úszó felhőket. Hallgattam a madarak énekét és elmondhatatlan élveztem a pillanat varázsát. Jól esett hagyni, hogy simogassa az arcomat az augusztusi napfény. Na jó, a végén azért olvastam még egy rövid szöveget spanyolul, ám már nem a tanulmányok kiedvéért, hanem csak úgy, a magam örömére. Belül pedig egyre inkább eláradt bennem egyfajta nyugalom; mintha a testemben, a gerincemben is megoldódott volna minden feszültség... Isten nagyon jó pedagógus, tudja, hogyan kell valamit érthetően elmagyarázni. (Ha a lélekre nem hallgatunk, hát a testen keresztül.) Szeretnék nyitott maradni a tanításaira – a fájdalmasakra is! Hiszen önmagunk börtönéből megszabadulni csak fájdalom árán lehetséges.
Utoljára megjegyzem még – bár voltaképpen érdektelen –, hogy a végén még a nyelviskola is elfogadta a vizsgát: megadták a fokozatot, amiért annyit gürcöltem. A válság és a kudarc így belső élménnyé lett: az önmagammal való fájdalmas találkozás tapasztalata. A felismerés, hogy saját elvárásaimtól, önmagamtól (legalább egy kicsit) szabadabbá válni valójában éltető dolog. Még egy-két kudarcélményt is megér.
Utolsó kommentek