„A táncnak semmi köze sincs a szépséghez. Ha szép mozdulatsorokat akarnék kreálni, akkor marionettbábukat használnék, nem gyerekeket. A marionettek úgy tudnak repülni és suhanni, mint ahogy a gyerekek nem tudnak. Bonyolult rajzokat tudnak karcolni a levegőbe. De nem tudnak táncolni. Nincs lelkük. A lélek az, ami kecsességet ad a táncnak, a lélek követi a ritmust…” J.M. Coetzee „Jézus gyermekkora” című regényének szavaival próbálok belépni a tánc világába. Egy tánctánárnak, Aroyo úrnak szavai ezek, aki egy aggódó, de értetlenkedő szülő kérdéseire próbál válaszolni. Mi is a tánc? A válaszból is kisejlik, hogy nem könnyű ezt megragadni. Sőt, ha azt kérdezzük, hogy a tánc hogyan lehet jelen istenkapcsolatunkban, hogyan segíthet minket a dicsőítésben, az önmagunk szentélyébe való megérkezésben, az talán még nehezebb. Nem is akarok teljes választ adni, sokkal inkább ez egy meghívás akar lenni az együtt gondolkodásra, az önmagunkra való reflektálásra. Bevezetésképpen megosztom néhány tapasztalatomat, ami engem a tánchoz köt.
Néhány személyes tapasztalat…
Már gyermekkoromtól kezdve vonzott a tánc világa. Emlékszem, ahogy édesanyámmal még hat-hét éves koromban rajongva jártam az aerobic edzéseire, amiben fel-felcsillant néhány táncelem. Majd az általános iskolában elkezdtem néptáncot tanulni, és nagy örömömet leltem benne, gyönyörködve a népzene elevenségében. Sajnos nem voltam túl kitartó, és egy év után feladtam: túlsúlyos voltam, emiatt nem illettem volna bele az összképbe. Érettségi előtt, a szalagavató ünnepségre készülve ismét táncot tanulhattam, ahol ismét megmozdult valami ösztönös bennem, mellesleg még tehetségesnek is mutatkoztam, bár a súlyfölösleg itt is szerepet játszott. Letettem róla, bár a kezeimben, a kifejezésmódomban tovább élt a tánc és a zene, amit többen időközben meg is jegyeztek. Később, az elmúlt évek során néhányszor előfordult, hogy nehezebb pillanataimban ilyen formát adtam a csüggedésemnek, lírai dallamokat hallgatva engedtem útnak indulni a testem, és hagytam, hogy a darabos, ösztönös, mégis őszinte mozdulataimon keresztül kiszellőzzön az, ami belül büdös és izzadtságszagú. Pontszerű események ezek, mindig lezártam ezek után. Féltem, hogy a tánc hevületében előkerülne valami a mélyből, ami felforgatná a „békémet”, a komfortzónámat, és nem tudnám kontrollálni azt a folyamot, ami a tánc révén elindult bennem. Lezártam, elzárva mégis életemnek ezen a területén azt, ami életet adott volna, ahol még mélyebben kapcsolatban lehettem volna magammal, és ki merem talán mondani, hogy az Úrral is. Mégsem tettem.
Idén azonban gondviselésszerűen sikerült visszatalálnom ehhez a folyóhoz. Rómába jöttem tanulni, majd a nyelvtanulás előmozdítása végett megvásároltam a fent idézett könyvet, ami a gyermeknevelés, a szabadság kérdése mellett komolyan foglalkozik a tánccal. Később két alkalom is adódott, amikor indiai, osztrák rendtársakkal táncos műsort készítettünk, ami egységet teremtett, ahol szavak nélkül mélyebben megismerhettük egymást, és láthatatlan kötelékként még inkább összekötött minket. Megismerni egymás kultúráját, népi hagyományait, nyitottá válni mindarra, ami addig ismeretlen volt, legfőképpen pedig önfeledten elmerülni a közös alkotás szépségében…
Utolsó előkészületként, mielőtt elkezdtük volna az egyetemet, az egyik osztrák rendtársam mesélte el, hogy táncot akar tanulni a teológia alatt, mert hisz benne, hogy ez segíti őt küldetésében, és gyakorlati, magiszteri évei alatt szerzett már hasonló tapasztalatokat, amikor a meghittség, a lelkek megkülönböztetésének témáját dolgozták fel gyerekekkel tánc formájában. Nem mondtam akkor semmit, csak kíváncsian figyeltem történetének alakulását, az első táncóra élményeit, mire én is rászántam magam, és csatlakoztam hozzá. Meglepően konstatáltam a női „túlerőt”, és a nyújtó, bemelegítő gyakorlatokkal is alaposan megszenvedtem, mégis a helyemen voltam. A kimondott tánc, koreográfia csak a két órás lecke utolsó harmadát foglalta magába, mégis nagyon felszabadultam. Évek után először éreztem magam igazán önfeledt egységben a testemmel, ellazulva, nem görcsölve, feszengve. Elkezdett felszakadni a gát.
Végül beiratkoztam erre a tanfolyamra, ahol hetente kétszer két órát szentelek a táncnak. A csütörtöki óra utolsó fél órájában jön mindig, amire nagyon vágyok: az improvizáció, amikor a belső folyamatokra figyelve, egy-egy témát megjelenítve találkozom önmagammal, megkeresve a saját történetem, amin keresztül életre kelhet a testem, és engedhetem, hogy a lényem felsóhajtson. Nem a fejben maradni, nem valami szépet létrehozni, hanem engedni, hogy mindaz az öröm, a meglepetésekért, ajándékokért érzett hála kifejezésre jusson, vagy hagyni, hogy a bennem tomboló harag, keserűség, szomorúság is testi szimbólumot találjon magának. Egy belső folyamatban részt venni, elengedni az ítélkező, kategorizáló funkcióját a fejemnek, és figyelni közben, hogy a mozgás milyen hatással van rám, milyen összhangban van velem, hogyan hat rám egy-egy kézmozdulat, és azt is szelíden figyelni, hogy az Úr hogyan szól mindezen keresztül. Nem erőltetni, nem produkálni valamit, hanem engedni, hogy történjenek a dolgok anélkül, hogy bármilyen elvárásom is lenne. Nem mellékes az sem, hogy mindez egy gyógyító folyamat: találkozni azzal, amit a legszívesebben a szőnyeg alá sepernék, elnyomnék, és engedni, hogy Isten az ő titokzatos, finom jelenlétével gyógyítsa bennem mindazt, ami sebzett, és megváltásra, szabadulásra vár.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor a táncra gondoltam, de nem szeretném, ha csak rólam szólna ez az írás, ezért a következőkben a tánc egyházban betöltött szerepéről, majd néhány ezzel kapcsolatos meglátásomról írok.
Történeti áttekintés…
Talán érdemes szerény kutatásunkat a Szentírásnál kezdeni, és ezen belül pedig az Ószövetségnél. Mint minden más keleti népnél, a zsidóknál is fontos szerepet játszott a tánc. A héberben több szó is szerepel, ami a magyarban ugrálásnak, sántikálásnak, dicsőítésnek, körtáncnak felelne meg leginkább. Nagyon szép történetek elevenednek meg az Ószövetségben. Ott van Mirjam, Áron nővére, aki a Vörös-tengeren való átvonulás után az asszonyokkal együtt dobot vett kezébe, és táncoló karokban dicsőítette az Istent (Kiv 15,20-21). Győzelmi táncok sorozatával találkozhatunk, amikor az ammonitákat vagy a filiszteusokat igázták le, hálát adva a győzelemért, amit Istennek tulajdonítottak. Három kiemelkedő vallási ünnep volt, ahol a tánc fontos szerepet kapott: tavasszal a Húsvét, az Egyiptomból való kivonulás emlékére, a Pünkösd, a Sínai-hegyen kinyilatkoztatott törvény megünneplésére, és végül az őszi Sátoros ünnep, amikor az isteni gondviselésért adtak hálát. Ezen kívül a zsidó menyegzők szertartásához is hozzátartozott a tánc (Ha’Rikud), ahol körtánc formájában fejezték ki az örömüket, a menyasszonyt és a vőlegényt pedig székre ültetve, a magasba emelve ünnepelték; ez a hagyomány még mind a mai napig tart.
Nem szeretnék belemenni a részletekbe, mégis kiemelném Dávid király esetét, ami az egyik legszebb erre vonatkozó rész. Sámuel második könyvében (2Sám 6) olvashatjuk, hogy miután az Úr ládáját visszaszerezték a júdeai Baálból, hazafelé győzelmi menetükhöz ének és tánc társult. Kiemelkedik Dávid király alakja, aki a többiekkel együtt táncolt, nem ragaszkodva királyi pozíciójához, eggyé vált az ünneplő sokasággal, és szabad szívvel, lelkét felemelve dicsőítette az Istent. Jól megmutatkozik a tánc egyik fontos jellemzője: az önfeledtség, a külvilágról való megfeledkezés, ahol figyelmünket egy dologra irányítjuk: jelen esetben a hálaadásra és az örömteli ujjongásra. Mellékszereplőként megjelenik a király lánya, Michál, aki szívében megveti az apját. A dicsőítő tánc ugyanis kívülről, racionálisan nem értelmezhető, mert csak az tudja igazán megérteni, aki igazán bele tud merülni, átengedve magát teljes lényével, testével, lelkével és szellemével a hálaadásnak. Ez a fajta értetlenség nem ismeretlen számunkra, hiszen manapság is az egyházban olykor hasonló megvetés éri a táncot, ami bizonyos fokig, racionális szinten érthető is, de valamelyest ott van a háttérben a tapasztalat hiánya: mindezt csak az értheti, akinek már volt része benne.
A kutatók között vita tárgyát képezi, hogy a tánc mennyire szerepelt az ősegyház istentiszteletében. Sokféle véleménnyel találkoztam, és mindegyik a maga álláspontját képviselte, védte, és amellett sorakoztatott fel érveket. Emiatt nem igazán kaptam világos képet, és egyértelmű bizonyítékok sem utalnak konkrét, tartós szokásokra, inkább itt-ott felsejlik egy-egy különös eset.
Az egyházatyák a táncnak inkább spirituális értelmet tulajdonítottak, és kevésbé foglalkoztak a fizikai vetületével. Hermász „Pásztor”-ában a táncot használja szimbólumként, hogy kifejezze a mennyei örömöt. Tizenkét szűzről ír, akik Isten Fiának erényeit jelképezik, és egy torony építéséhez asszisztálva táncolnak, ami az Egyházat jelképezi. Több egyházatyánál is szerepel, hogy a mennyei dicsőségben angyalokkal fogunk táncolni. A tánc itt a lélek táncát jelenti leginkább, amely - a platonikus felfogás szerint – megszabadulva a test bilincseitől szabadon részesülhet a mennyei boldogságban.
Különleges szokások is kialakultak közben. A keresztényüldözés befejeztével a vértanúságot magasztalva és Istent dicsőítve egyesek a vértanúk sírjánál táncoltak. Szent Vazul ezt a különc formát nem igazán helyeselte, ehelyett a térdelést és a tisztelet visszafogottabb formáit ajánlotta. Szent Ágoston egyik szentbeszédében pedig elítélte azokat a táncokat, amelyeket Szent Ciprián vértanúságának ünnepén tartottak, mondván: „Nem táncolva, hanem imádkozva hoztak a mártírok győzelmet”.
Szent Ambrus viszont elismerően nyilatkozik. A bűnbánatról szóló művében így ír: „Krisztus ajánlotta a táncot, amit Dávid a szövetség sátra előtt táncolt. Minden alkalmas, ami a vallással kapcsolatban áll, nem kell pironkodnunk semmi olyasmi miatt, ami a kultuszhoz és Krisztus tiszteletéhez kötődik. Nem az élvezetek táncáról van tehát itt szó, hanem arról, hogy felemeljük az eleven testet anélkül, hogy megengednénk lusta tagjainknak, hogy a földön ragadjanak… Ezért amikor megkeresztelkedsz, azt mondják, hogy emeld fel a kezeidet, és a lábaidat is szedd gyorsabban az örök javak után. Ez a tánc a hit társa és a kegyelem hitvese”. Gyönyörű ez a megfogalmazás: a tánc, ami a testünket egybekapcsolja lelkünk dicséretével, és elősegíti, hogy még teljesebben jelen tudjunk lenni Isten előtt, amikor őt dicsőítjük.
A középkorban megjelent a haláltánc, ami egész Európában elterjedt, de túl hosszadalmas lenne erre kitérni. Inkább két kedves kis történetet osztanék meg a 11-13. századból. A clairvaux-i monostorban járunk, ahol élt „egy zsonglőr”, aki írástudatlan volt, emiatt a szerzetesekkel nem igazán tudott bekapcsolódni az imaórák liturgiájába. Ezt a hiányt úgy pótolta, hogy a kriptában, a Szűzanya képe előtt táncolt, és így dicsőítette Istent. Az egyik szerzetes, amikor ezt észrevette, megbotránkozott, szólt is az apátnak, aki, amikor ellenőrizni akarta, látta, ahogy a kis, „szerencsétlen” szerzetes befejezte a táncot, a Szűz az angyali seregekkel együtt megáldotta őt. Ezért engedélyezte, hogy táncoljon, egészen halála napjáig. Egy német legenda pedig leírja, amint 1020/21-ben Kölbigkben néhány ember karácsonykor önkívületi állapotban táncolt a szentélyben, amit a hívek felháborodva konstatáltak. A pap büntetésként „arra kárhoztatta” őket, hogy egy egész éven át vándoroljanak anélkül, hogy abbahagynák a táncot.
Ha mindezekhez a tapasztalatokhoz hozzátesszük a pogány kultuszokat, amelyek jellemzőek voltak az első évezredre és gyakran orgiákba torkolltak, talán nem meglepő, hogy az egyházi hatóságok a hatodik századtól kezdve több zsinaton is elítélték a tánc templomban való megjelenését.
A tánc közösségi dimenzióján kívül azonban jelen volt az a mód is, ahogy az emberek egyéni imamódjukban alkalmazták. Így megjelenik egyes misztikusoknál is, akik az Úr iránt érzett szeretetüket, spirituális örömkitörésüket táncban fejezték ki. Számukra a tánc egész lényük, testük és lelkük dicsőítő imáját jelentette. A misztikusok tánca a mámor kifejeződése, az örömé és a lángoló tűzé, ami a szívben született, és egy rendkívüli erővé vált, ami ugrálásra és az egész lényükkel való táncra hívta őket, egy intenzív, belső öröménekben.
Nagy Szent Gergely a Moráliában írja, hogy olykor kimondhatatlan örömben részesülünk, amit a szavak nem tudnak kifejezni. Ilyen esetben ez csak mozdulatok formájában fejeződhet ki, még akkor is, ha nem mindig sikerül ennek megfelelő formát találni. Néri Szent Fülöp a miséi alatt néha táncban (egyszerű mozdulatokra, és nem kész koreográfiára kell gondolni) tört ki, Avilai Szent Teréz olykor pedig elragadtatásba esve dobbal dicsőített és táncot járt.
Nem szeretnék továbbmenni, és jobban belegabalyodni a tánc történeti alakulásába. Talán ezt a részt azzal zárnám, hogy a XX. században a II. Vatikáni Zsinat egyes közösségekben és egyházakban elismerte és elfogadta a tánc jelenlétét. A Kongói Katolikus Egyházban például a tánc engedélyezett a liturgiában is, a bevonulásnál, a Dicsőségnél és az adományok behozatalánál. Ennek hátterében azonban ott él, hogy a tánc az afrikai művészet leggazdagabb kifejezési módja, ahol az ember a ritmuson, a gesztusokon és a dallamon keresztül felszabadítja egész lényét, és kifejezi vallásos érzékét. A tánc így az afrikaiak számára az a mód, amelyen keresztül Istennel kommunikálnak, dicsőítik a nevét, és liturgiájukat ünneplik. Az afrikaiak ugyanis testüket úgy fogják fel, mint ami segíti őket a kommunikációban, hogy egységben, harmóniában legyenek az őket körülvevő világgal és Istennel. Ez húsz évvel korábban a Szent Péter-székesegyházban is megmutatkozhatott, az afrikai püspökök szinódusán, ahol a szentmisén teret kaphatott néhány táncmozdulat és taps. Egy hónappal ezelőtt én is részt vettem a római kongói közösség szentmiséjén: felemelő volt, ahogy a hívek aktívan részt vettek a misén, és a fásultság semmi jelét sem fedeztem fel, ami olykor megjelenik a mi dicsőítésünkben.
Spirituális szempontból érdekesnek véltem egy viszonylag új jelenséget, a meditatív táncot, ami frissességet hozott az egyház életébe, és az utóbbi évtizedekben terjedt csak el. A meditáció ezen formájának megalapítója Bernhard Wosien, aki Poroszországban született 1908-ban. Ő volt az, aki visszahozta a szavak nélküli imádságot, a körtáncok antik hagyományaiból kiindulva. Fiatalon, apja kérésére a Breslau-i egyetemre iratkozott be teológiát tanulni, és hat szemesztert el is végzett, amikor ugyanis kételyei támadtak, hogy egész életét valóban az egyháznak akarja-e szentelni. A non-verbális kommunikáció világa kezdte el vonzani, a tánc és a zene, a test, lélek és szellem harmóniája.
1933-ban még a szentignáci lelkigyakorlatokat is elvégezte, és még az is eszébe jutott, hogy belép a jezsuita rendbe. Időközben a képzőművészet mellett döntött. Breslauban beiratkozott a szépművészeti egyetemre, amit kicsivel később bezártak. Végül amellett döntött, hogy a táncnak szenteli magát, szólista és koreográfus karriert kezdve a berlini Állami Operában, majd Európa-szerte több helyen is dolgozott.
1960-ban visszavonult, és a tanításnak szentelte életét. Mélyebben elkezdte megérteni a néptáncokat, amelyek lenyűgözték őt. Egyre inkább felismerte a vallási és rituális alapjait ezeknek a táncoknak. 1962 és 75 között a Friedrich-Meinertz Intézettel és a monacói Heckscher Klinikával együttműködve a mozgás terapeutikus hatásait kezdte el vizsgálni, amivel az agykárosodásban és viselkedési zavarokban szenvedő gyerekeknek akart segíteni.
Bernhard Wosient, a lányával M. Gabriele-lel együtt, meghívják Eileen és Peter Caddy, a skóciai Findhorn Közösség alapítói, hogy ott is vessék el az európai körtáncok magvait. A lányának, M. Gabriele Wosiennek, 1974-ben megjelent kötete: Szakrális tánc. Találkozás az istenekkel után, a findhorni táncokat szakrális táncoknak kezdik el nevezni. Findhornban Wosien új táncokat kreált, amelyek szimbolikus mozdulatokat hívtak elő. Kialakult a meditatív tánc struktúrája, ami egy-egy ismétlődő, meditatív jellegű mozdulatsoron keresztül nyitotta meg a teret arra, hogy a Lélek működhessen. Hála neki a tánc és a meditáció eggyé vált, és a gyakorlatozónak lehetőséget kínált arra, hogy kapcsolatba kerüljön önmagával és az Úrral: szavak nélkül imádkozva, a „középpontot” megtalálva.
Bernhard Wosientől még egyik versét idézem, amit szabadon így fordítottam: „Te, aki a világot mozgatod, engem is mozgatsz. Hozz ki a mélyből, és emelj magadhoz! A csend eme énekét táncolom, és lábamat a kozmosz zenéjére mozgatom. A táncomat az egek felé fordítom, és áldottnak érzem magam a Te mosolyod által”.
Egyszer próbáltam ki ezt a táncot, még évekkel ezelőtt egy ferences nővér vezetett egy ilyen alkalmat, bár akkor még kevésbé tudtam megérteni ennek a mélységét.
A huszadik században még olyan kezdeményezéseknek sora is elindult, ahol különböző vallásos témák ihlettek táncos darabokat. Ennek a mozgalomnak leghíresebb képviselői között szerepel Isadora Duncan (1878-1927), Ruth Saint Denis (1879-1969), Ted Shawn (1891-1972) vagy Martha Graham (1894-1991), aki több biblikus témát is feldolgozott: El Penitente (A bűnbánó) (1940), ami Krisztus kálváriáját mutatja be, vagy az Embattled Garden (Szétzúzott kert) (1950), ami Ádám és Éva történetét jeleníti meg. Mellesleg Grahamet nevezik a kortárs tánc megalapítójának is. Ted Shawntól hátramaradt egy nagyon szép vallomás, ami istenkapcsolatából és küldetéséből mutat meg valamit: „Egész életemet a táncnak szenteltem, szolgálatképpen… ezekben ott voltak az isteni elemek is: a fény, a ritmus, a kifejezőkészség… az egyedüli mód, ahogy Isten után tudok vágyakozni, ha úgy látom őt, mint egy nagy táncost”.
Meglátásaim…
Végezetül néhány megfontolás a tánccal kapcsolatban, ami kifejezi azt a vágyamat, amiért mindezt elkezdtem megfogalmazni. Nem gondolom, hogy a táncot be kellene vezetni a liturgiánkba, nem hiszem, hogy segítene, ha mindenkire ráerőltetnénk az istendicsőítésnek ezt a módját, ami az emberek egy jelentős részétől távol áll. Nem tartozik szervesen az egyház hagyományaikhoz, és nem vagyok benne biztos, hogy a tánc a mi kontextusunkban ily módon gyümölcsöző lehetne. Mégis ott van bennem a vágy, hogy a táncot, amit gyakran a bűn és az érzékiség különféle jelzőivel illetnek, tudjuk integrálni, hogy az harmóniában lehessen az Úrral, a világgal, környezetünkkel és önmagunkkal. Hiszem, hogy Isten egyes embereket arra hív, hogy testüket ilyen formában is felhasználva dicsőítsék Őt, táncolva, kifejezvén mindazt, ami bennük van.
Mégis van néhány veszély, amire érdemes ezen az úton odafigyelni. Az első talán az, ami nagy kísértés lehet, hogy a táncban leragadjunk az erőteljes érzelmeknél, a mámornál, az eksztatikus, élményszerű állapotnál. Az imaéletben is van hasonló tapasztalatunk, amikor az elején még nagyon vágyunk a cukorkára, az édes vigasztalásra, és nem igazán tudunk mit kezdeni Isten csendes, szelíd jelenlétével. A táncra is érvényes ez, és talán még hatványozottabban igaz az, hogy nem kell semmilyen intenzív élményt kipréselnünk magunkból, hanem egyszerűen figyelnünk kell magunkra, kapcsolatban kell lenni belső szentélyünkkel, figyelni, hogy mire hív az Úr, mire vágyunk. Szemlélődve figyelni mindazt, ami bennünk történik, nem erőltetve semmit. A meditatív táncok ezt a folyamatot nagyon jól tudják szolgálni. A táncban is elengedhetetlen a jelenlét, ahol nem csak a külső mozdulatokra figyelünk, hanem belül dolgozunk és vagyunk, a többi pedig magától jön.
Itt is egy megtisztulási folyamaton kell átmenni, ahol az önközpontúságból egyre inkább a Te- (Isten-) központúság felé haladunk. Ez azonban kegyelem és ajándék, megpróbálhatunk erre odafigyelni, de az, hogy a mozdulatainkat Isten dicsőítéssé alakítja-e vagy sem, az Ő műve.
Érdemes odafigyelni ellenállásainkra, amelyek nekifeszülnek annak, hogy testünket ily módon használjuk. Lehet, hogy nincs semmi különös, és természetünkből adódóan nem vagyunk olyan alkatok, akiknek a tánc örömöt okozna. Előfordulhat viszont az is, hogy a háttérben ott vannak sérüléseink, amiket gyermekkorunkból hordozunk: kinevettek, miközben táncoltunk, megutáltuk, elfordultunk a testünktől, elégedetlenek voltunk, csúnyának éreztük magunkat, vagy még csecsemőkorunkban nem öleltek magukhoz a szüleink, nem puszilgattak stb. Sok seb tátonghat bennünk, és nem is biztos, hogy ezekkel foglalkozni kell. Mégis érdemes kipróbálni, és találkozni félelmeinkkel: elmenni egy ünnepségre és csatlakozni a táncoló tömeghez, szobánk csendjében kipróbálni egy-egy ügyetlen tánclépést, sportolni, relaxációs, lazító vagy nyújtó testgyakorlatokat végezni. Majd figyelni, hogy oldódik-e valami bennünk. Hiszem, hogy az Isten örömét leli abban, ha oldódnak szorongásaink és görcseink, és a Vele való kapcsolatban is növeli szabadságunkat.
Nem akarok más kérdéseket érinteni, hanem megosztom az egyik táncórát követő beszélgetés élményét. Egy 75 éves asszonnyal beszélgettem, aki táncos csapatunk lelkes tagja, és kedves szavaival, csillogó tekintetével mindig elismeri, ha tetszik neki az, amit lát. Egyébként érett kora ellenére még mindig nagyon hajlékony, és én is nagyon elégedett lennék magammal, ha a lábamat olyan magasra tudnám emelni, mint ő. A fárasztó tánc után, egy másik hölggyel együtt osztották meg, hogy mennyire jó nekik ide jönni, mindig olyan boldogan távoznak az óráról. Majd séta közben megosztotta velem, hogy még mindig rengeteget dolgozik egy színházi stúdióban, és annak is örül, ha el tud érni a táncra. Olyan jó – mesélte –, hogy meg tud feledkezni a gondokról, fel tud frissülni, és meg tud újulni. Nagyon lelkesítő volt ez számomra, hogy 75 évesen is még ilyen lelkesen jár táncolni, még mindig nyitott az újra, és ilyen harmóniában van a testével. Nagyon hálás vagyok érte és a társaimért, akikkel hétről hétre azon vagyunk, hogy formát találjunk, kifejezzük azt, ami bennünk van.
Befejezésként tánctanárom, Tiziana hitvallása talán a legtalálóbb, ami számomra komoly, keresztény üzenettel bír, és a harmonikus együttélés fő szabályait fogalmazza meg: „…a figyelmem a puszta technikán túl az egyén kreativitásának kibontakozására irányul, harmonikus együttlétben a többiekkel, az egyének közti versengés megtagadásával, a keresésben és a tanulásban való együttműködésben, a különbségek tiszteletben tartásával és saját határaink felismerésével. Ezért a tánc azt keresi, hogy ne redukálódjon néhány lépéssé, hanem kommunikációs eszközzé váljék, könnyeden, ami nem felszínesség; amint a tánc is abban a pillanatban mutatkozik meg igazán, ahogy eltűnik. Az a célom, hogy a tanulóknak eszközöket adjak a kezükbe, hogy egy egyszerű táncot valósítsanak meg, ami egyesít és beszél, erősen kifejez, értékes és szabaddá tesz”.
Bibliográfia: Marco, Dania: La danza sacra nella Chiesa: esperienze antiche ed esperienze nuove. Pontificia Università Lateranense, Roma 2000.
Dijkstra, Joyce: Nella danza sei tu. La spiritualità e la cura nelle danze meditative, Verona 2001.
Utolsó kommentek