Pünkösd a Szentlélek kiáradásának ünnepe. A liturgikus évben nem sokkal utána következik Úrnapja, az Eucharisztia ünnepe. Eucharisztikus sorozatunkban most arról elmélkedünk, hogy mi a kapcsolat a Szentlélek és az Eucharisztia között.

Szentlélek és Jézus

A Szentlélek az az isteni személy, akinek titka a legkésőbb tárult fel az Egyház számára. Pedig a Szentlélek már a kezdetekkor is jelen volt, hiszen a teremtéskor „Isten lelke lebegett a vizek felett” (Ter  1,2). A Szentlélek készítette elő a Megváltó eljövetelét, „ő szólt a próféták szavával”, ahogy a hitvallásban is imádkozzuk. Krisztus emberré válásában központi szerepet játszott: Isten Fia „a Szentlélek erejéből” testesült meg. Az angyali üdvözletben a Máriának szóló ígéret ugyanis így szólt: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” (Lk 1,35). Jézus nyilvános működésének kezdetén azt halljuk a szentírásban, hogy „mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek” (Lk 3, 22). A Szentlélek kente fel őt, az ószövetségi prófétákhoz és királyokhoz hasonlóan, és erősítette meg a küldetéséhez szükséges adományokkal. Jézust a „Krisztus” görög névvel is illetjük, ami eredetileg nem tulajdonnév volt, hanem egy cím. Jelentése „felkent”, amelynek héber megfelelője a messiás. Jézus Krisztus neve ilyen értelemben magában foglalja a Szentléktől való felkentséget. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Jézust fogantatásától kezdve az Egyház felkentként, azaz Krisztusként tisztelte. Tehát nem a jánosi keresztség révén vált azzá. A Jordán folyóban történt esemény mégis nagyon fontos volt számára, ott új módon töltötte be őt a Szentlélek.

A názáreti zsinagógában Jézus önmagára értelmezte Izajás próféta szavait: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18-19). Jézuson tehát az Úr Lelke volt, Isten kente fel őt, s ezzel alkalmassá tette szabadító küldetése teljesítésére.

Az egyházatyák a Szentlelket magát tekintették a kenetnek. Az olajjal megkent bőrfelület képe szimbolizálta számukra Krisztus és a Szentlélek szoros kapcsolatát. Nisszai Szent Gergely gyönyörűen fogalmaz: „A kenet (...) jelentése az, hogy ne gondoljunk semmiféle távolállást a Fiú és a Szentlélek között; mert miként a test bőre és az olaj kenete között sem az értelem, sem az érzékek semmiféle köztes dolgot nem ismernek, így elválaszthatatlan a Fiú kapcsolata a Szentlélekkel” (KEK 690). Krisztust és a Szentlelket tehát elválaszthatatlannak látták.

Nem véletlenül, mert Jézus „telve Szentlélekkel” (Lk 4,1) és a Lélektől vezetve végezte küldetését. Az ördögöket is Isten Lelkével űzte ki (vö. Mt 12,28). Jézus tehát a Szentlélektől eltelt ember, aki halála előtt megígérte, majd feltámadása után megosztotta Lelkét a tanítványaival is. A keleti Egyház hagyománya különösen is gazdag szentlelkes vonatkozásokban. Jézust, mint a legkiválóbb Lélek-hordozót (pneumatophoros) tekintik. Érdemes lehet nekünk is ilyen módon szemlélni Jézust: a Szentlélekkel teljesen betöltött embert, a Szentlélek hordozóját.

A Szentlélek a liturgiában

Szentlélek ott van az üdvösségtörténet minden részletében. Szent Iréneusz, a II. század nagy teológusa használta azt a szimbolikus képet, miszerint a Fiú és a Szentlélek az Atya két karja, amellyel az emberiség üdvösségén dolgozik. Ez a kép jól kifejezi, hogy amint a dolgozó ember két keze összehangoltan tevékenykedik egyetlen célért – jóllehet különböző és egymást kiegészítő módon –, hasonlóképpen a Szentlélek is mindig Krisztussal együtt tevékenykedik, sohasem tőle függetlenül. Jézus ígérete szerint a Lélek fogja emlékeztetni a tanítványokat az ő szavaira (vö. Jn 14,26). A Lélek tehát Jézusról tesz tanúságot (Jn 15,26). A Szentlélek nem önmagáról beszél, hanem Krisztusról (vö. Jn 6,13). Ezért is van, hogy az isteni személyek között a Lélek a legtitokzatosabb, a legrejtettebb. A nagy domonkos teológus, Yves Congar mondta, hogy a Szentlélek az, aki sosem mondja, hogy „én”. A Lélek sokkal inkább azt mondja: Jézus Krisztus. Jézus üzenetét, titkát, személyét hozza közelebb az emberek szívéhez. A Lélek az, aki megteremti az egységet a hívek és Krisztus között, és ugyanő a hívek egymással való egységének létrehozója is. Mindennek különleges helye a liturgia.

A liturgia nem csak a közösség cselekvése, hanem a Szentléleké is. Közös műről van szó, sőt az igazi „alkotómester” (vö. KEK 1091) a Szentlélek, aki a „liturgiában Isten népe hitének pedagógusa.” Mert „Ő készíti elő az Egyházat, hogy Urával találkozzék; emlékezteti a hívő közösséget Krisztusra, és hirdeti Őt; átváltoztató erejével jelenvalóvá és aktuálissá teszi Krisztus misztériumát; végül mint a közösség Lelke összekapcsolja az Egyházat Krisztus életével és küldetésével” (KEK 1092). A Szentlélek tehát a jó pedagógushoz hasonlóan fokozatosan vezeti el a híveket a Jézussal való találkozásra: felidézi a Mester szavait és megnyitja számukra Jézus életének titkát. Lehetővé teszi a belépésünket Isten titkának örök jelenébe, részesévé, kortársává tesz bennünket az evangéliumi történéseknek. Ennek az aspektusnak nagyon nagy jelentősége van. A liturgia nem csak emlékezés a múlt történéseire, hanem e történések mintegy jelenvalóvá is válnak a Szentlélek által. Jézus kortársaivá válunk, mint az apostolok és az evangéliumok szereplői. A Szentlélek által áthatott liturgia révén nem vagyunk igazán hátrányban azokhoz képest, akik testi szemeikkel látták Jézus csodáit, hallották szavait, vettek részt az utolsó vacsoráján. A Szentlélek megnyitja nekünk az időt, mintegy feltöri a jelent és a múltat elválasztó évszázados falat és odavisz bennünket Jézushoz. Szinte földi életének részesévé tesz bennünket.

Csak megjegyzem, hogy a szentignáci lelkigyakorlatok során is, amikor a lelkigyakorlatozó Jézus életének eseményeit szemléli az elmélkedő ima során, valami hasonló történik. A Szentlélek segíti az imádkozó embert abban, hogy valóban beléphessen az evangéliumi történetbe.

Az Eucharisztia előfeltételei: hívők és a papság

Mielőtt még részletesebben megvizsgálnánk a Szentlélek szerepét az eucharisztikus ünnepléssel kapcsolatban, érdemes megemlíteni két, a Szentlélek által különösképpen is átformált valóságot, ami nélkül nincs szentmise: a hívő keresztény közösséget és a papságot.

Az Eucharisztia a keresztény közösségért van, a hívő keresztény közösség ünnepe (most itt nem térünk ki az úgynevezett magánmisére, amikor a pap egyedül misézik, csak annyit jegyzünk meg, hogy a mise ebben a formában is az egész Egyház ünnepe). A keresztény ember viszont „vízből és Szentlélekből” (Jn 3,5) születik újjá a keresztségben. Minden keresztény hite a Szentlélek műve, hiszen „senki sem mondhatja magától: ’Jézus az Úr’, csak a Szentlélek által” (1 Kor 12,3). A Szentlélek tevékenységének gyümölcse a Jézus személyébe vetett hit és ebből fakadóan a Jézus szavaiba, ígéreteibe és így eucharisztikus jelenlétébe vetett hit is. Ahogy az üdvösségtörténet során a Szentlélek volt az, aki előkészíti a Megváltó érkezését, úgy az egyéni keresztény életben is a Szentlélek az, aki bensőleg előkészíti a szívünket az eucharisztikus találkozásra.

Korábban utaltunk Nisszai Gergelyre, aki számos más egyházatyához hasonlóan a Szentlelket, mint kenetet szemlélte. Ezt a képet tovább gondolva mondja nagyon kifejezően Gergely, hogy „annak, aki Krisztust hittel meg akarja érinteni, előbb a kenettel kell kapcsolatba kerülnie: nincs ugyanis olyan tag, amit ne borítana a Szentlélek. Ezért a Fiú uralmának megvallása azokban születik meg, akik a Szentlélekben fogadják be Őt, akikkel – amikor a hit által közelednek – mindenfelől szembesiet a Szentlélek” (KEK 690). Először tehát a Szentlélek siet az ember elé, ő teszi lehetővé, hogy hittel találkozhassunk Krisztussal.

A szentmisén való részvételünk csak külsőséges szokás volna, ha a Szentlélek nem ösztönözne bennünket belülről, hogy elinduljunk a templomba. A Lélek az, aki vágyat ébreszt bennünk erre és szomjúságot ad a Jézussal való találkozásra. A Szentlélek önt belénk szeretetet is Jézus iránt. A Lélek csendes, szelíd munkája akkor is jelen van az életünkben, ha ez gyakran nem is válik tudatossá számunkra a heti misére járási rutinunk során.

Szükség van azonban tudatos készület is. A Katekizmus így fogalmaz: „A közösségnek elő kell készülnie az Úrral való találkozásra, hogy tökéletesen fölkészített nép legyen. A szív ezen előkészülete a Szentlélek és a közösség, főként hivatalviselőinek közös műve. A Szentlélek kegyelme a hitet, a szív megtérését az Atya akaratával való megegyezést akarja ébreszteni. E belső magatartások a föltételei azon kegyelmek befogadásának, melyeket a liturgia ünneplése fölkínál, és az új élet gyümölcseinek, melyek megtermésére az ünnep irányul.” (KEK 1098). Ahhoz tehát, hogy a liturgia valóban a kegyelmek befogadása lehessen, nekünk is kell tenni valamit. Együtt kell működnünk Isten Lelkével, aki a szív megtérését akarja megvalósítani bennünk.

Az eucharisztia másik előfeltétele a felszentelt pap személye. Katolikus papság viszont szintén nincs a Szentlélek nélkül. A papszentelés szertartásának központi része a püspök kézrátétele és felszentelő imádsága, amelynek lényegi eleme a Szentlelket hívó ima, az ún. „epiklézis”. Ez az a mondat, ami nélkül nincs érvényes papszentelés: „újítsd meg a szívük mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled Istentől kapják meg a papságnak ezt a második rendjét.” A papot a Szentlélek keni fel a szolgálatára, ahogy Jézust magát is a Szentlélek kente fel nyilvános működése kezdetén. Itt gyökerezik az az ajándék, hogy a szentmisében a pap Krisztus Lelkét tudja lehívni az adományokra, hogy azok Krisztus testévé és vérévé változzanak.

Most pedig nézzük meg részletesebben, hogy a Szentmise liturgiájában miképp van jelen a Szentlélek.

Szentlélek a Szentmisében

A Szentmise elején helyezkedik el a bűnbánati liturgia, amely során közösen megvalljuk, hogy sokszor vétkeztünk és kérjük Isten bocsánatát. Igazi, őszinte bűnbánat soha nincs a Szentlélek nélkül. Jézus szavai szerint a Lélek az, aki felismerteti velünk, hogy mi is a bűn (vö. Jn 16,8) és a Lélek az, aki vágyat ébreszt bennünk az Istenhez való visszatérésre. Végül ő az, aki elhozza a megbocsájtást is. Nem véletlen, hogy János evangéliumában a Szentlélek elküldése a bűnbocsánattal áll kapcsolatban (vö. Jn 20,23). A Szentlék által árad ki a szívünkbe a szeretet (vö. Rom 5,5) és „a szeretet ajándékának első hatása bűneink bocsánata. A Szentlélek közlése (2Kor 13,13) az Egyházban a megkeresztelteket visszaállítja a bűn miatt elvesztett istenhasonlóságba” (KEK 734).

Az igeliturgia során a szentírás szavait halljuk, azt az írást, amelyről meggyőződéses hittel valljuk, hogy a Szentlélek sugalmazta. „Az ige liturgiájában a Szentlélek ’emlékezteti’ a közösséget mindarra, amit Krisztus értünk tett,” (KEK 1103) és a Lélek az, aki előmozdítja a szívünkben az Isten tetteire való megfelelő választ, a hitet és ő indít bennünket a dicsőítésre (vö. KEK 1102-1103). A Szentlélek, ahogy a Katekizmus fogalmaz (KEK 1101), „adja Isten igéjének lelki megértését az olvasóknak és a hallgatóknak szívük fölkészültsége szerint. A szavak, a cselekmények és a szimbólumok által, melyek az ünneplés szövetét alkotják, a hívőket és a fölszentelt szolgákat eleven kapcsolatba hozza Krisztussal, az Atya Igéjével és képmásával, hogy életükbe át tudják vinni azoknak a valóságoknak értelmét, melyeket az ünneplésben hallanak, szemlélnek és tesznek.” Az igeliturgia tehát nem csupán egy felolvasás, hanem személyes találkozás, amelyet a Szentlélek hoz létre Krisztussal. A hívek és a pap egyszerre figyel és hallgat Isten szavára, a Szentlélek által jelen lévő Krisztusra. Itt van egy nagyon fontos dimenzió: mindnyájan egy felé figyelünk, mindenki együtt Isten igéjének hallgatója. Pap és hívő között nincs különbség ebben a magatartásban, mint ahogy a Szentlélek is mindnyájunk szívében dolgozik, hogy az igét be tudjuk fogadni és életre tudjuk váltani. Isten népe és az Úr között közvetlen kapcsolat áll fenn a Szentlélekben.

Mindez nem csökkenti a papi igehirdetés fontosságát, hiszen ahogy Boldog VI. Pál pápa fogalmaz a Szentlélek, „mint az Egyház kezdetén, ma is munkálkodik mindazokban, akik az evangéliumot továbbítják: ha hagyják, hogy (...) birtokba vegye és vezesse őket. A Szentlélek ad ajkukra olyan szavakat, amelyek nem tőlük, maguktól valók.” (Evangélium Nuntiandi, idézi Ferenc pápa EG 151). Bizonyára mindnyájunknak vannak olyan tapasztalatai, amikor egy prédikáció mélyen megérintett bennünket, megmozdította a szívünket, közelebb vezetett Jézushoz. Ilyenkor élő tapasztalatunk van a Szentlélek működéséről.

A szentmise második része talán még intenzívebben áthatott a Szentlélek jelenlététől. Az eucharisztikus imádság szíve közepe az ún. „epiklézis”. Ez az a pillanat, amikor a pap a Szentlelket hívja (az epiklezis görög szó, jelentése: hívás), miközben a két kezét a felajánlott adományok, a kenyér és bor fölé emeli: „Kérünk, szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet, hogy számunkra a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére legyen” (II. eucharisztikus ima). Ennek jelentőségét nagyon szépen fogalmazza meg Damaszkuszi Szent János: "Azt kérdezed, hogy lesz a kenyér Krisztus teste, és a bor (...) Krisztus vére? És én azt mondom neked: a Szentlélek jön, és megteszi azt, ami minden szót és minden gondolatot meghalad. (...) Legyen neked elég hallanod, hogy a Szentlélek által történik, ugyanúgy, miként az Úr a Szent Szűzből és a Szentlélek által fölvette a testet" (idézi a KEK 1106). Ahogy a megtestesülés a Szentlélek által történik, ugyanígy a szentmisében is Krisztus valóságos jelenléte a Szentléleknek köszönhető. (Erről az aspektusról írt Vértesaljai László rendtársam a közelmúltban egy szép blog bejegyzést).

Az eucharisztikus imában még egyszer megjelenik a Lélek hívás, az ún. áldozási epiklézis alkalmából. Az átváltozatás után a pap így imádkozik: „Kérve kérünk, gyűjtsön egybe a Szentlélek mindnyájunkat, akik Krisztus testében és vérében részesülünk.” Ebben az imádságban, a pap mintegy a közösségre is lehívja a Szentlelket, hogy a Lélek valósítsa meg az egységet, mindazok között, akik Krisztust magukhoz veszik. Ez az imádság egyetemessé tágítja a horizontot. Itt nem csak a jelenlévőkről van szó. A kérés túllép a szentmisén itt és most részt vevők közösségének határain, és Isten egész népének egyetemes, azaz katolikus egységéért imádkozik. A Katekizmus gyönyörűen szól a Szentlélekről ebben a vonatkozásban: „Ő, a közösség Lelke, fogyatkozhatatlanul megmarad az Egyházban, és ezért az Egyház az isteni közösség nagy szentsége, mely összegyűjti Isten szétszórt gyermekeit. A Lélek gyümölcse a liturgiában a Szentháromsággal való közösség és a tőle elválaszthatatlan testvéri közösség” (KEK 1108). „A liturgikus közösség egységet alkot a ’Szentlélek közösségének erejéből’, aki Isten gyermekeit Krisztus egyetlen Testébe kapcsolja össze. Ez az egység meghalad minden emberi, nemzeti, kulturális és társadalmi köteléket.” (KEK 1097)

Ennek a kérésnek van még egy dimenziója, mégpedig az, hogy ahhoz, hogy az egység megvalósuljon nekünk is át kell alakulnunk. A szentmisében nem csak a kenyér és bor alakul Krisztus testévé, hanem a hívő közösségnek is mindinkább azzá kell válnia, ami már most is: Krisztus teste. Létezik egy második konszekráció is: a hívek konszekrációja. Az első konszekráció is tulajdonképpen ezt a másodikat célozza, mert azért lesz a kenyér Krisztus testévé, hogy mi is azzá válhassunk. Paradox dolog ez, hiszen már most is Krisztus testének vagyunk egyenként a tagjai (1 Kor 12, 27), mégis egyre mélyebben azzá kell válnunk. Szent Ágoston mondja a szentáldozáskor: Vedd, ami már vagy, Krisztus teste. Légy mi már vagy Krisztus teste. Egyre mélyebb krisztusivá való formálódásra vagyunk meghívva, amit a Szentlékek végez bennünk: „Az Egyház tehát kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket, aki a hívők életét Istennek szóló élő áldozattá teszi azáltal, hogy lélekben Krisztus képmásává válnak, vállalják az Egyház egységének gondját és részesednek az Egyház küldetésében a tanúságtétellel és a szeretetszolgálattal” (KEK 1109).

A következő momentum, amit érdemes kiemelni, a szentáldozás. A II. Vatikáni Zsinat szerint „Az Eucharisztiában (…) benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek” (PO5). A szentáldozásban a Szentlélek által élő Feltámadt Krisztus testét vesszük magunkhoz. Krisztust sosem lehet elképzelni a Szentlélek nélkül, mint a bevezetőben láttuk. Amikor Krisztus testét magunkhoz vesszük, akkor azt a Lelket is befogadjuk, amely Jézust éltette. Ilyen értelemben minden egyes szentáldozás egy kis pünkösd is. A szír eucharisztikus tradíció különösen gazdag a Szentlélek hangsúlyozásában. Szent Efrém egyik himnuszában énekli, hogy „kenyérben és a kehelyben tűz van és a Szentlélek”. Egy másik szír forrás szerint az átváltoztatáskor Jézus fogta a kenyeret és a bort, hálát adott, átváltoztatta, megáldotta és betöltötte Szentlékekkel, majd tanítványainak adta. Szintén Efrém fogalmaz úgy, hogy Jézus a kenyeret „megtöltötte önmagával és a Szentlélekkel”(vö. I Belive in the Holy Spirit, III, 258-266, ahol Yves Congar nagyon szépen foglalja össze az Egyház hagyományát a Szentlélek és a szentáldozás vonatkozásában). A szentáldozás tehát az éltető Lélekkel való betöltekezés is.

Végül érdemes szemügyre vennünk a szentmise végén az elbocsátó liturgiát. „A szentmise véget ért, menjetek békével” avagy latinul „Ite missa est” . Ez az elbocsájtás nem elsősorban azt jelenti, hogy véget ért a szertartás, hanem hogy elérkezett a küldetés, a misszió ideje. Pünkösdvasárnap az Egyház János evangéliumát olvassa, ahol a feltámadt Jézus kiárasztja a Szentlelkét a tanítványaira és küldi őket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20, 21). A tanítványok pünkösd után indulnak útnak, és bátran kezdik hirdetni Jézus evangéliumát. A Szentlélek teszi őket alkalmassá erre. Hasonlóképpen most is, a Szentlélek ösztönzi, vezeti, lelkesíti a hívőket, akik kilépnek a templomból és visszatérnek életük normális keretei közé, de megújult, átlelkesült szívvel, mint a Szentlélek templomai, mint maguk is lélekhordozók. Hogy Isten Lelke mindenüvé kiáradhasson, és megújítsa a föld színét (vö. Zsolt 104, 30).