Ha nem hangzana túl nagyigényűen, azt írnám: az alábbiakban erkölcsfilozófiai, sőt erkölcsteológiai kalandozásokra szeretném meghívni a kedves Olvasót. Hogy elővételezzem: elgondolásom lényege, hogy létezik egy éretlen, archaikus erkölcsiség, amitől felnőtt korban is sokan szenvednek, viszont amelytől lehetséges megszabadulni. Az út egy érési folyamaton át vezet, amely során szabadabbá és szeretetteljesebbekké válunk másokkal szemben – és önmagunkkal szemben is. A végpont a teljesen érett erkölcsiség, amelyből már minden rosszakarat és bosszúvágy hiányzik. De a gondolatmenetben – tartok tőle – idáig már kevesen fognak követni...

(1) Az erkölcs korai stádiumának tanulmányozására vegyünk egy pszichológiai kísérletet. A dolog működése gyerekeken könnyen leellenőrizhető. Kérdezzünk meg 5-6 éveseket egy morális dilemmáról. Vegyünk egy egyszerű történetet, amely már ennek a korosztálynak is könnyen érthető. Meséljük el például – Pál Feri példáit idézem –, hogy egy kisfiú segíteni akar az anyukájának, mert vendégek érkeznek hozzájuk és nagyon sok a munkája. Az anyuka azt a feladatot bízza a kisfiúra, hogy terítse meg az asztalt. Ő készségesen és buzgón serénykedik: rögtön megfogja a nagy tányérhalmazt, hogy bevigye a szobába. Csakhogy – ajjaj! – legott megbotlik a küszöbben, orra bukik és elhasal a földön. Szerencsére nem üti meg nagyon magát, de bizony mind az öt tányér ripityára törik a balesetben! Miután megbizonyosodtunk arról, hogy a gyerekek megértették a történetet, meséljünk el egy másik esetet itt. Most egy kislányról van szó, aki megharagszik, mert az anyukája nem engedte le játszani a barátnőivel. Ezért aztán, puszta szeszélyből, dühében – bár jól tudja hogy ez tilos, és hogy az anyukája nagyon fog érte haragudni – akarattal földhöz vágja a tányérját, mire az millió darabra törik. Íme a dilemma: melyikük követett el nagyobb bűnt? Talán meglepő, de a megkérdezett 5-6 évesek óriási százalékban arra fognak szavazni, hogy az, aki a több tányért törte össze. Hiszen világos: ő okozott nagyobb kárt: öt tányér többet ér, mint egy tányér! A körülmények és a szándék különbözősége a két történetben bizonyos életkorban nem sokat nyom a latban. Ez az éretlen, archaikus erkölcs álláspontja.

Valószínűleg azt gondoljuk, hogy mi már régen kinőttük az archaikus erkölcsiség szintjét – csakhogy az jóval hosszabb életű, mint gondolnánk... Megpróbálom ezt a provokatív kijelentést néhány további példával bizonyítani. A következő történet már nekünk, felnőtteknek szól. Az eset a következő. Egy fiatal férfi – akit nevezzünk Pálnak – frissen szerezte meg a diplomáját az orvosi egyetemen. Nemrégiben jegyzett el egy leányt, akit Zsuzsinak hívnak, s akivel két hónap múlva tervezik az esküvőjüket. Szóval, Pál élete nagyjából-egészében egyenesben van. Csakhogy most jön a bonyodalom. Pál, annak érdekében, hogy találkozzon szerelmetes mennyasszonyával, aki pillanatnyilag egy másik országban tartózkodik, repülőre ül. A repülőút azonban nem megy simán: a gép kisvártatva légörvénybe kerül és zuhanni kezd. A fedélzeten érthető módon kitör a pánik, mindenki kétségbeesetten kiabálni, halálfélelem vesz úrrá az utasokon. Pál is nagyon meg van ijedve, de – mélyen vallásos fiatalember lévén – őt nem ragadja el a kétségbeesés. Inkább egy pillanatra magába néz és imádkozni kezd. Rövid imádságban fogadalmat tesz: „Uram, ha ezt túlélem, elmegyek Afrikába és az életem hátralévő részét teljes egészében a szegények gondozására fordítom.” A következő percben a pilótának sikerül úrrá lennie a vészhelyzeten, és szerencsésen kihozza a repülőt a légörvényből. Megmenekülnek. A tesztkérdésem a következő: Mit kell ezek után Pálnak tennie?  Vajon köti őt a fogadalma?

Azt javaslom, kedves olvasó, hogy egy pillanatra szakítsa meg a továbbolvasást és válaszoljon önmaga számára erre a kérdésre...

Megvan?

Na jó, most előrukkolok a megoldással! Bár kissé vonakodva, mert tudom, hogy nem mindenki fogja szívesen hallani... Nos, a pszichológusokkal (és morálteológusok túlnyomó többségével) teljes egyetértésben az a véleményem, hogy aki úgy ítélte, hogy a körülményektől teljes mértékben függetlenül az Isten előtt kimondott szó minden esetben és feltétlenül kötelez, az – tényleges korától függetlenül – még mindig az archaikus (gyermeki) erkölcsiség foglya. Ha nem így volna, legalábbis eszébe jutott volna mérlegelni, hogy egy ilyen döntésbe esetleg az illető fiatalember mennyasszonyának is lehet beleszólása... – természetesen elköteleződöttségük mértékétől függően –, vagy hogy a körülmények nem tettek lehetővé egy valóban átgondolt (és jó eséllyel Isten akaratát tükröző) döntést stb.  

(2) De talán jobb nem ajtóstul rontani a házba... Végül is inkább meggyőzni szeretnék, semmint ítéletekkel vagdalkozni. Inkább gondolkodás- és mentalitásbeli változást szeretnék elérni (azaz tanítani valamire), semmint fellengzős és magabiztos ítéletekkel magamra haragítani azt, aki már eddig jutott az olvasásban. S ha így áll a helyzet, akkor bizony javallott elővigyázatosabban eljárni... Hiszen ugyan ki értene egyet szívesen azzal, hogy erkölcsi szempontból egyelőre még csak „éretlen” szinten áll...? Szóval, vegyünk inkább egy másik történetet! Pontosabban, hadd módosítsak egy jottányit az eredeti sztorin. Most képzeljük el, hogy a mennyasszony, Zsuzsi száll repülőre, hogy Pállal találkozzon. Az időjárási körülmények azonban semmivel sem kedvezőbbek: vele is megismétlődik a jelenet – légörvény, pánik, halálfélelem stb. Mivel ő is mélyen vallásos hajadon leány – igyekszem épületes történeteket tálalni :) – ő is imádkozni kezd a gép zuhanásának pillanataiban. Mi több, neki is egy fogadalom jut eszébe. Ezt mondja magában: „Istenem, ha ezt túlélem, akkor az egész életemet Neked szentelem – elmegyek apácának!” Tegyük fel, hogy Zsuzsi is megmenekül és a többi utassal együtt szerencsésen földet ér a repülőtéren. Mi mármost a teendő? Tegyük fel, hogy Zsuzsi úgy értékeli, hogy az Isten előtt kimondott fogadalma minden körülménytől függetlenül érvényes – hiszen Isten előtt tette! Tehát annak rendje és módja szerint elmegy, hogy jelentkezzen egy női szerzetesrendbe. Ha mi volnánk a szerzetesrend hivatásokért felelős megbízottja, vajon felvennénk Zsuzsit mint jelöltet? Minden további nélkül alkalmasnak találnánk egy ilyen jelentkezőt?

Nos, ha valakinek csak egy kis tapasztalata is van az egyházi hivatásgondozás terén (nekem van!) – vagy egyszerűen csak érzéke a reális élet dolgai iránt –, akkor a vallási fanatikusok és naiv hívő emberek igenlő válasza – hogy enyhén fogalmazzak – számára legalábbis nem magától értetődő. Az ilyen hivatások ugyanis nem szoktak megmaradni... Ha tehát, kedves Olvasó, az jutott eszébe, hogy legalább egy kis próbaidőre volna szüksége ennek a lánynak, hogy távolságot tudjon venni a hirtelen felindulásból és rendkívüli körülmények között meghozott döntésétől, megtett fogadalmától, akkor – megnyugtathatom – máris legalábbis útban van az érettebb (felelősebb, felnőttebb) erkölcsi tudat szintje felé. (Sajnálom, de számolok vele, hogy lesznek olyan felnőtt hívő emberek is, akik számára ez az érvelés is csak relativista „maszatolásnak”, az Istennel való kapcsolat és a benne való hit bűnös elgyengítésére tett „szabadkőműves” kísérletnek fog hangzani...)

(3) Vajon vezet még ennél is tovább az érés útja? Nehéz ezt érzékeltetni, hiszen talán nem sok személyes tapasztalatunk van valóban érett emberek erkölcsi állásfoglalásáról. Mégis szeretnék – legalább utalásszerűen – sort keríteni a harmadik szint rövid tárgyalására. Vajon egyáltalán létezik olyan, hogy teljesen érett lelkiismeret és erkölcsiség? Mindenesetre valószínű, hogy olyan jellegzetességekkel rendelkezik, amikkel nem sokan fognak egyet érteni. Hadd hozzak erre is két példát. Tegyük fel, hogy elfognak egy bűnözőt, aki rettenetes rémtetteket követett el. Tegyük fel, hogy időközben az illető bűnöző valódi (lelkiismereti-vallási) megtérésen ment át és mélyen megbánta a korábbi tetteit. Tegyük fel, hogy egyedül rajtunk múlik, hogy szabad lábra helyezzék-e, vagy továbbra is börtönben maradjon. Vajon elengednénk-e neki a büntetéséből hátralévő a 30 éves börtönbüntetést, ha történetesen garantálható lenne – a példa kedvéért tegyük fel, hogy ez a helyzet –, hogy nem fog ártani másoknak a szabadlábra helyezése után? Ha hajlunk arra, hogy lemondjunk az őt jogosan megillető büntetésről, már az érett erkölcsiség útját járjuk. A ilyen erkölcsiség ugyanis már nem akar másokon bosszút állni vagy másokat büntetni – még akkor sem, ha az megérdemelt és igazságos volna. A másik példa hasonló, bár kissé több képzelőtehetséget feltételez (és azt is, hogy értsük a viccet :). Tegyük fel, hogy Szent Péternek egy kis dolga akad és el kell hagynia a Mennyország kapuja előtti szokásos őrhelyét. Mivel éppen arra jártunk, előzékenyen megkér, hogy helyettesítenénk-e egy rövid időre. Megörülve a készségességünknek, ránk bízza a kulcsokat is, mondván: „Erre a fél órára minden felelősség a tiéd, nem fogok beleszólni a dolgodba.” Alighogy Péter elmegy, s mi pedig egyedül maradunk, egyszerre csak teljesen váratlanul Hitler, Sztálin és Oszama Bin Laden egyszerre érkeznek a mennyország kapujába. Látszik rajtuk, hogy őszintén megbánták a korábbi tetteiket, és bebocsátást kérnek. Beengednéd őket?

(PS) Nem tudom, hogy látszik-e a fenti történetek kapcsolódása Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításának fogadtatásával, de ebbe a kérdésbe most nem is akarok belemenni...

Talán egy gondolat erejéig mégis. Merthogy azt sem akarom állítani, hogy mindenben egyetértek az Amoris laetitia közzétételével. Vannak bizonyos kétségeim. Talán tényleg jobb lett volna, ha a pápa nem azonnal törvénykezik – amelyhez persze minden joga megvan –, ha nem jogi nyelvezetet használva változtat a hatályos gyakorlaton (bizonyos szigorú feltételek mellett lehetővé téve az elvált újraházasodottak szentségekhez engedését), hanem csak megnyitja a teológusok közötti vita, a diszkusszió útját. Ez alighanem idővel lehetővé tette volna az isteni irgalmasság egyház általi képviseletének békésebb recepcióját. A pápa nem így döntött – ami dogmatikai és egyházjogi szempontból teljesen rendjén való –, ám ezzel kiváltotta a gyengébbek zavarodottságát és félelmeit. Hisz mi másnak volna betudható ez az éles elutasító reakció az Egyház integrista körei által? A pápa eljárásmódját talán előnytelenül befolyásolta az is, hogy egykor szerzetes-elöljáró volt. Márpedig ők hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a közösségeikben adódó problémákat tekintélyi úton, felülről oldják meg. Ez nem mindig ideális modell, különösen ha nem engedelmességet fogadott jezsuitákról van szó... (még velük is nehéz gyakran :). Arra természetesen mindig megvan a lehetőségünk, hogy a döntés módjával ne, legfeljebb csak a tartalmával értsünk egyet. A berzenkedőknek – ha fontos nekik, hogy katolikusok maradjanak – az egyet nem értés ezen módját javaslom!