Az egyik legnépszerűbb karácsonyi énekünk így állítja párhuzamba Jézus születésének titkát és az Eucharisztia valóságát: „Ó gyönyörű szép / titokzatos éj, Égszemű gyermek, / csöpp rózsalevél. / Kisdedként az édes Úr / Jászolában megsimul / Szent karácsony éjjel. / Ó fogyhatatlan / csodálatos ér, / Hópehely ostya / csöpp búzakenyér / Benne lásd, az édes Úr, / téged szomjaz rád borul, / Egy világgal ér fel.” Szép egymásra hangoltság az is, hogy Jézus születésének városa, Betlehem héberül a kenyér házát jelenti. Itt született, aki az élet kenyerének mondta önmagát (vö. Jn 6,48).
Hitünk szerint az eucharisztikus ünneplésben jelen van Jézus egész valója, de nemcsak a személye, hanem megváltásának egész misztériuma, életének eseményei.[1] Így nemcsak az utolsó vacsora, Jézus szenvedése, halála és feltámadása, hanem megtestesülésének és születésének eseménye is megnyílik előttünk, jelen van és hat ránk, ha hittel kitárulunk a misztérium felé.
Az ünnep születése
Ha a liturgia történetét nézzük, a karácsony ünnepe viszonylag későn, csak a IV. században öntött formát. A keresztény nép figyelme addig elsősorban Jézus húsvéti titkára összpontosult. Nem véletlen, hiszen az apostoli igehirdetés középpontjában is Jézus halála és feltámadása állt. Ebben az eseményben látták ugyanis Jézus életének összefoglalását. Ezért az evangéliumok elbeszélései is erre fókuszáltak, és viszonylag kevés figyelmet szenteltek Jézus gyerekkorának. Az egyház fokozatosan ébredt rá a megtestesülés és a születés jelentőségére.
A karácsonyi ünnep számunkra ismert és oly kedves bensőségességére pedig Assisi Szent Ferencig kellett várni, aki 1223-ban Greccio-ban állította fel az első betlehemet. Celanói Tamás írta Ferencről[2], hogy a „gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezőbb lélekkel ülte meg; azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe.” A karácsonyi éjszakai misére készülve jászolt állítottak, igazi szamárral és ökörrel, hogy minél közelebb kerülhessenek a születés titkához. Ferenc így magyarázta ezt az akkor meglepően eredeti és új gyakorlatot: „Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán" (Celanói Tamás, életrajz). A betlehemállítás szokása tehát egy karácsonyi éjféli miséből nőtt ki. Ferenc gyermeki egyszerűségű kezdeményezése mögött azonban az Eucharisztia és a születés titkának mélyebb összefüggése rejlik.
Az értünk szegénnyé lett Isten
Assisi Szent Ferenc Jézus „gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit” akarta szemlélni. Számára a gyermek Jézus különösen is a „szegénység” és „alázatosság” erényeire adott példát. Eszünkbe juthat Pál Krisztus himnusza: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.” (Fil 2,6-7) Ebben a kijelentésben megfogalmazódik, hogy a második isteni személy, a Fiú megtestesülése „kiüresedést” (=önkorlátozást) jelentett. Gazdag volt és szegénnyé lett értünk, hogy szegénysége által meggazdagodjunk (vö. 2 Kor 8,9). Nehéz elképzelnünk, hogy mit is jelentett neki, Isten létére valóságos emberként élni. Végtelen hatalmát korlátozva, véges emberi lehetőségekkel élni bizony óriási kiüresedés. Az isteni valóság belesűrűsödése egyetlen történelmi személy életébe, sorsába: kiüresedés. Nehéz elképzelni, hogy mit is jelentene számunkra, ha emberi tudattal egy növény életét kellene élnünk. Lehetőségeink milyen korlátozását jelentené ez. Isten és ember léte között pedig végtelenül nagyobb a különbség, mint az emberi lét és a növényi lét között.
Amikor az utolsó vacsorán Jézus kezébe vette a kenyeret és azt mondta: „vegyétek és egyétek, ez az én testem”, valami újabb kiüresedés történt, és azóta is megvalósul minden eucharisztikus ünneplésben. Ahogy nem tudjuk felfogni, miképp közölheti önmagát a végtelen Isten egy véges ember, a názáreti Jézus valóságában, legalább annyira felfoghatatlan, hogy egy kenyérdarab és egy pohár bor miképp válik Jézus személyének hordozójává. Ahogy Nemeshegyi Péter írja: „Krisztus a szentmisében isteni teljhatalmával a megszentelt adományoknak új célt és értelmet ad (transfinalizatio, transsignificatio), és ez a változás oly gyökeres, hogy az adományok lényegét már nem nevezhetjük eledelnek, kenyérnek, bornak: az adományok lényege az általuk életáldozatát kifejező és önmagát nekünk adván, bennünket ez áldozattal egyesítő Krisztus.”[3] A dinamika mégis hasonló, a Végtelen külsejét tekintve egyre egyszerűbb, szerényebb kifejeződés formát talál, Isten emberként mutatkozik, majd ez az ember kenyérként látszik.
Az eucharisztikus Jézus is osztozik az ember Jézus szegénységében és kiszolgáltatottságában. Ahogy az újszülött gyermek teljesen kiszolgáltatott a szüleinek, hasonló módon tette kiszolgáltatottá önmagát Jézus az Eucharisztiában, szó szerint egyháza papjai és híveinek kezébe adva önmagát. Az eucharisztikus Jézust nem kísérik látványos jelek, az isteni hatalom különleges megnyilvánulásai. Persze a történelemben léteztek eucharisztikus csodák, mégis, a legtöbb hívő életében hiányzik az ilyenfajta saját tapasztalat. Jézus a szentostyában törékeny és védtelen, egészen mások oltalmára szorul, éppúgy, mint amikor betlehemi kisgyermek volt. Bizonyos fajta kiszolgáltatottság Jézus egész életére jellemző. Felnőttként tudatosan adja önmagát az emberek kezére, akik azt tettek vele, amit csak akartak, ahogy Jézus maga előre megmondta: „Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is” (Mt 17,12).
A hit „szemei”
A szegénység másik formája, hogy Isten megengedi, hogy az emberek ne ismerjék föl a jelenlétét. Isten nem kényszeríti rá a hitet senkire. Jézussal szemben szabad marad az ember, megteheti, hogy hisz benne, de azt is, hogy közömbös marad, vagy éppen radikálisan elutasítja. A gyermek Jézus körüli különböző hozzáállást Josepf Ratzinger így foglalta össze: „Heródes nem ismerte fel: akkor sem értett meg semmit, amikor a gyermekről meséltek neki, hatalomvágya és az azzal járó üldözési képzetek egyre jobban elvakították (Mt 2,3). Nem ismerte fel »vele együtt egész Jeruzsálem« (uo.). Nem ismerték fel a puha ruhákba öltözött finom emberek (Mt 11,8). A tanult emberek, a bibliatudósok, az írásmagyarázók, akik, bár ismerték a megfelelő bibliai verset, mégsem fogtak föl semmit sem (Mt 2,6). Velük szemben felismerték a pásztorok, a bölcsek, Mária és József.”[4]
A bölcsek a kisgyermeket látva földre borulva hódolnak előtte. A látvány pedig meglehetősen szerény: egy istálló, két szegény ember, Mária, József, valamint az újszülött. Mégis a bölcsek ebben a gyermekben ismerik fel a régi ígéretek beteljesedését, a zsidók királyát, a fejedelmet, aki pásztora lesz Isten népének (vö. Mt 2,6), a messiást. A látvány, ami eléjük tárult, egész biztos nagyon más, mint amit korábban elképzeltek a messiáskirályról. A királyi méltóság minden külsőségét nélkülöző gyermekben mégis meglátják az Urat. A természetes látáson túl ugyanis ott van bennük a hit tekintete, amely látja azt, ami külső szemnek láthatatlan. Nagyon hasonló a helyzet az eucharisztikus Jézussal is. Jézus, ahogy a zsinat mondja, jelen „van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert »az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta«, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. (…) Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: »Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük« (Mt 18,20).” (SC 7). De ez a sokoldalú jelenlét mégis csak a hit szemei által látható jelenlét. Nem kisebb hit meglátni Jézust a szentostyában, mint egykor volt meglátni a Megváltót a betlehemi újszülöttben. Mária, József, a pásztorok és a napkeleti bölcsek hitére van ma is szükségünk, hogy felismerjük Jézust az Eucharisztiában.
Ami Istennek igazán fontos
Az újszülött Jézust és környezetét szemlélve elgondolkodhatunk arról, hogy mit is mond el Isten értékrendjéről ez a jelenet. Jézus nem fényes külsőségek közé születik, hanem szegénységbe. Nem a Római Birodalom központjában, hanem annak perifériáján jött a világra, nem egy nagy nemzet fiaként, hanem egy kis nép gyermekeként. Nem született császári vagy előkelő családba, hanem nagyon egyszerű emberek közé jött. Nem lesz kiváló neveltetése, nem fog a kor legjobb iskoláiba járni. Nem lesz világlátott, sok nyelven beszélő, hanem egy viszonylag kicsi területen fogja leélni földi életét. Még a biztonság is hiányzik az életéből, hiszen nem sokkal a születése után idegen országba kell menekíteni, nehogy meggyilkolják Heródes zsoldosai. Nagyon másképp néz ki ez, mint amit mi, emberek logikusnak tartanánk, ha arra gondolunk, hogy vajon mi volna ideális környezet egy olyan gyermek számára, akinek az egész világ üdvözítése lesz a feladata. De ha jól belegondolunk, a saját gyermekeink számára sem feltétlenül a szegénységet választanánk, hanem természetes módon törekedünk arra, hogy a legjobb neveltetésben részesüljön, jó iskolákba járjon. Ha tehetnénk, biztos nem olyan országot választanánk neki, ahol őrült despoták veszélyeztetik az életét. Isten logikája azonban nagyon más. Mi sok tekintetben nem választjuk meg szabadon életünk paramétereit, Isten viszont teljes szabadsággal választhatta meg, hogy Fia hová szülessen. Nagyon sok minden hiányzik ebből a környezetből, amit mi fontosnak találunk. Sok mindent Isten nyilvánvalóan nem adott meg egyszülött Fiának, amikor az ebbe a világba született, ami számunkra annyira természetes és fontos.
Isten sok mindenről lemondott, de nem mondott le arról, hogy Jézus egy férfi és egy nő, József és Mária szeretetközösségébe szülessen bele. Itt egészen különleges, sőt teljesen egyedülálló gazdagságban részesítette Fiát. Mária és József ugyanis minden szegénységük ellenére nem átlagos, hanem Isten szolgálatára teljesen odaadott, mélyen hívő és szerető emberek voltak. Máriára úgy tekintünk, mint aki szeplőtelenül fogantatott, akinek bűntelensége más megfogalmazásban azt jelenti, hogy ő a „kegyelemmel teljes” (Lk 1,28), azaz benne tökéletes volt a szeretet Isten és ember iránt. Jézusnak olyan anyát adott az Atya, aki teljesen a rendelkezésre állt, ő az Úr szolgálóleánya, aki a legteljesebb emberi szeretettel tudta körülvenni a gyermeket, aki a gyermek elé volt képes élni a szeretet tökéletes példáját. Mária és József egymás iránti szeretete is hatalmas gazdagság volt a gyermek Jézus számára. Kapcsolatuk valódi megjelenítése volt Isten népe iránti szeretetének és hűségének. Szűz Mária és Szent József hitében összefoglalódik egész Izrael története és vallásosságának legtisztább hagyománya. Rajtuk keresztül lép be Jézus Ábrahám, Mózes, Dávid és a próféták örökségébe. Mind Mária, mind József a legnagyobb nyitottsággal vannak Isten szava iránt, mindketten hűségesen követik az angyal szavát. Mária az az asszony, akiben a legteljesebben él Izrael szent hagyománya, amely Isten igéjét szüntelenül szeme előtt tartja (vö. Kiv 13,9), szívében őrizte (vö. Lk 2,51), s újra és újra elgondolkodva róla szívében forgatta (vö. Lk 2, 19).
Mindez megmutatja, hogy Isten számára mi a legnagyobb érték, a legfontosabb, amit meg akart adni emberré lett Fiának: a szeretet és a hit közösségét, olyan emberek közösségét, akikben Isten szava él.
Ha az egyház liturgiájának fejlődését nézzük, akkor látható, hogy külső formáit tekintve a szentmise az évszázadok során egyre gazdagodott. Az egyház a legmagasabb művészi igényességgel igyekezett kifejezni hódolatát az Eucharisztiában eljövő Ura iránt. Csodálatos templomokat épített, gyönyörű liturgikus eszközöket és ruhákat készített, zeneileg is számtalan remekművet alkotott a szentmisére. Mindebben felhasználta az adott korok sajátos kifejezésformáit, például a liturgia számos elemet átvett a bizánci császári udvar etikettjéből, az uralkodó iránti tiszteletet kifejező gesztusaiból, amit Krisztusra vonatkoztattak. Felhasználta az egyes népek szokásait, mint például a térdhajtást, ami főleg a germán kultúrából került át a katolikus liturgiába. Mindezeket tudva és arra tekintve, hogy Isten szemében mi az, ami igazán fontos, amit feltétlenül meg akart adni egyszülött Fiának, akkor megállapíthatjuk, hogy mindezen szép kifejezésformák csak viszonylagos jelentőséggel bírnak. Koronként változnak. Lehetnek ezek az eucharisztikus Jézusba vetett autentikus hit kifejezésformái egy adott korban, de később válhatnak üres külsőségekké vagy a tartalomtól teljesen elszakadt hagyományőrzéssé is. Lehet egy liturgia esztétikailag professzionális, csodálatos zenével, jól szervezett ministránsok seregével, de ha hiányzik belőle a szolgálók hite és az Isten igéje iránti figyelem, akkor valahogy éppen a lényeg veszik el. Megrendítő olvasni a fogolytáborokat megjárt papok vallomásait a titkos miséikről, amikor minden szokásos ünnepi külsőséget nélkülözniük kellett, de hitük és szeretetük élőbb volt, mint bármikor azelőtt. A betlehemi gyermek egyszerűsége ráirányítja a figyelmünket arra, ami sosem hiányozhat: Mária, József, a pásztorok és a bölcsek hitére, szeretetére, Isten szava iránti engedelmességére, aminek bennünk is ott kell lennie minden szentmisén. Ebből a hitből fakadjon minden, amit az ünneplés szépségéért teszünk!
Az úrjövet dinamikája
Karácsonykor az Úr születését ünnepeljük. Az Úr érkezik, megjelenik, közénk születik ma is misztikusan. Mindezek a szavak dinamikát hordoznak. A hit által egy esemény tanúi vagyunk. Kétezer éve az „Ige testté lett” (Jn 1,1). Isten, aki Lélek (vö. Jn 4,24), azzá lesz, ami még nem volt: emberré. A görögök változhatatlan istenével szemben a keresztény Istenben történés van. A történelemben egy meghatározott időben és helyen megtestesül, ilyen módon is belép az általa alkotott világba. A szentmise is dinamikus valóság, történésjellege is van, a szentmise szent dráma. Legnyilvánvalóbb ez az átváltoztatás pillanatában, amikor a feltámadt Krisztus új módon, szentségileg lesz jelenvaló a közösségében. Az epiklézis, a Szentlélek lehívása következtében, ahogy egykor a Szentlélek által fogant meg Jézus Mária méhében, hasonlóképpen történik csoda az átváltozásnál: a Kenyér és a bor immár nem puszta kenyér és bor – bár annak látszik, úgy ízleljük, vagyis fizikai valóságuk nem változik –, hanem léttanilag átlényegül Krisztus testévé és vérévé. Az Úr kétezer évvel ezelőtti születése, érkezése a hit titkában, a Lélek erejében jelenvalóvá lesz köztünk.
A jászolban egy békés gyermeket szemlélünk, ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy ez a gyermek „úton” van. Fogantatott, született, majd felnő és értünk fog meghalni, majd feltámad, elküldi Szentlelkét, és az idők végén visszatér, hogy beteljesítsen mindent. Az Úr tehát valahogy szüntelen mozgásban van, az Atyától jött és visszatér az Atyához, de velünk akar visszatérni. A szentmisében szentségileg jelenlévő Krisztus is úton van. Egykor azért lett testté, és most is azért jön el az Eucharisztiában, hogy mi hittel befogadjuk, magunkhoz vegyük, és mind jobban átalakuljunk Krisztus testévé. Egyénileg mind jobban hasonlítsunk hozzá, és mint közösség is eggyé formálódjunk. Angelus Silesius karácsonyi versében olvassuk: „Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben, Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.” Jézus közénk jövetele az Eucharisztiában nem éri el a célját, ha mi nem fogadjuk be hittel szívünkbe (vö. Jn 1,12), ha nem engedjük, hogy isteni életével tápláljon minket a kenyértörésben.
Közösség születik
Az evangélium elbeszélése szerint Jézus születése után pásztorok, majd messzi földről érkezett bölcsek jelentek meg jászolánál. Mária és József mellett a szegények és az egészen távoliak gyűlnek az újszülött köré. A keresztény hagyomány a bölcsek alakjában az univerzalitást látta megjelenni. Gáspár, Menyhért, Boldizsár alakja, kiknek ilyetén elnevezése viszonylag késői hagyomány, a Jézushoz közeledő egész emberiség szimbólumává vált. A gyermek Jézus körül közösség születik. A jászoltól hazainduló emberek életében valami megváltozott. Összekötötte őket a Jézussal való találkozás élménye. Távoliak voltak, és itt egymáshoz is közel kerültek. Valami nagyon hasonló, sőt még mélyebb történik hétről hétre a szentmisében. Jézushoz jövünk, és rajta keresztül egymással is találkozunk, testében részesülve egyre inkább válunk egymás testvéreivé is (Vö. 1Kor 10,17).
Hasonló a közösségi szentségimádás tapasztalata is, amikor mint megannyi pásztor imádjuk a misztikusan közénk született Jézust. Ahogy Isten valóságosan adta önmagát kétezer éve ebben a gyermekben, úgy ma is adja önmagát az Eucharisztiában, és köztünk van.
Velünk az Isten
A megtestesülés kapcsán elcsodálkozhatunk azon, hogy a végtelen Isten miért egy emberben jött el közénk. Isten korlátozza önmagát, és egy emberi sorsba öntve fejezi ki magát, benne mégis teljesen jelen az Isten. A názáreti Jézus mint ember korlátos, véges, mégis egész élete Isten kinyilatkoztatása. Ha már Isten úgy döntött, hogy emberré lesz, eljöhetett volna felnőtt, érett személyként, mégsem így tett, hanem minden emberhez hasonlóan egy asszony hordozta a méhében, és tehetetlen, kiszolgáltatott kisgyermekként jött a világra. A gyermekség valami nagyon lényegeset tanít arról, hogy milyen is az Isten. Joseph Ratzinger így ír erről: „Isten így lett valóban »Emmánuellé«, velünk lakó Istenné, akitől sem magasság, sem távolság el nem választhat: gyermekként olyan közel hajolt hozzánk, hogy félelem nélkül szólíthatjuk gyermeki közvetlenséggel: »te«-nek. A gyermek Jézusban válik leginkább nyilvánvalóvá Isten szeretetének védtelensége: Isten fegyverek nélkül jön, mert nem kívülről akar meghódítani, hanem belülről akar megnyerni, átalakítani minket. Ha valami legyőzheti az emberi önfejűséget, erőszakosságot, önzést, akkor az a gyermek gyámoltalansága. Isten ezt öltötte magára, hogy így győzzön le minket s vezessen vissza bennünket önmagunkhoz.”
Ez a gyámoltalan gyermek, akiben Isten közel hajol hozzánk továbbra is itt van velünk minden szentmisében, amely jenlétet a hit által tapasztalhatunk meg. A Greccio-i rendkívüli karácsonyi mise helyszínén – ahogy Celanói Tamás írja – „később a jászol helyét az Úrnak szentelték, s föléje boldogságos Ferenc atyánk tiszteletére oltárt és templomot emeltek, hogy ahol valamikor az állatok a szénát ették, ott azontúl testük és lelkük egészségére az emberek vegyék az ártatlan és érintetlen Báránynak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testét, aki kimondhatatlanul nagy szeretetében önmagát adta érettünk, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben örökkön-örökké él, és dicsőségesen uralkodik minden századokon át. Ámen. Alleluja, Alleluja.”
Az Úr adja meg nekünk, hogy megtapasztaljuk az Ő „kimondhatatlanul nagy szeretetét” ezen a karácsonyon.
[1] Vö. Dolhai Lajos, Az Eucharisztia teológiája, 127.
[2] http://www.ferencesek.hu/wp-content/uploads/wordpress/ii.-celani-tams-letrajzai-sztfrl.doc
[3] „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”, Agapé, 1994, 122.
[4] Joseph Ratzinger, Ökör és szamár a jászolnál, https://vigilia.hu/regihonlap/2000/1/rat0001.html
Utolsó kommentek