Elmúlt hónapjaim egyik magával ragadó írója Etty Hillesum. Zsidó származású nőről van szó, aki Auschwitzban halt meg 29 évesen. Nagy hatással volt rám. Talán azért, mert egyidősek vagyunk. Talán mert ő is törékeny művészlélek, aki az élet teljességét keresi. Tán mert bennem is vágyik valami arra a meghitt mélységre, amire ő rátalált. Nem könnyű az útja, hosszú évek depressziója, melankóliája után nyílik meg benne valami. Olyan benső jelenlét és tudatosság, ami nem bezárja, hanem nyitottá teszi arra, hogy a legembertelenebb körülményekkel és tragédiákkal is szembe tudjon nézni anélkül, hogy az iszonyú teher alatt összeroppanna. Naplójának néhány gyöngyszemét válogattam össze, szedtem öt pontba. A teljesség igénye nélkül teszem ezt, hosszadalmas kommentárok nélkül, mert nem gondolom, hogy ehhez sokat hozzátehetnék. Miért is tartom fontosnak ezt megosztani? Titokban abban reménykedem, hogy segít kicsit jobban élni.

1. Ne akard az életet a saját rendszeredbe zárni!

„Íme, a betegséged: az életet a saját rendszeredbe akarod zárni, az élet összes jelenségét az értelmeddel öleled át ahelyett, hogy engednéd, hogy az élet öleljen át téged. Hogy legyen hát? Rendben van, hogy értelmeddel az eget kémleled, az viszont nem jó, ha az eget az elmédbe préseled. Minden alkalommal, amikor újra akarod teremteni a világot ahelyett, hogy élveznéd azt úgy, ahogy van...

Az élet kíváncsi, meglepő, árnyalataiban végtelenül gazdag, útjának minden fordulatában teljesen más kilátás tárul elénk. A legtöbb ember fejében sztereotípiák élnek az életről. Bensőnkben mindettől meg kell szabadulnunk, minden létező elképzeléstől, rendtől és biztonságtól; bátorságot kell vennünk ahhoz, hogy mindent, minden normát, konvencionális kapaszkodót elengedjünk… és akkor, igen, az élet végtelenül gazdaggá és bővelkedővé válik, még a legmélyebb fájdalmaiban is.”

Egy számomra is banálisan ható tapasztalatomat osztom meg a múlt hetemből: Brüsszel kis sétálóutcájában állok, nézem az épületeket, és akarva-akaratlanul Budapesthez és Rómához mérem őket, rangsort is készítve magamban (amihez nem kis mértékben nemzeti önérzetem is hozzá járul). Amikor ezt sikerül tudatosítani magamban, elkezdem érezni annak fájdalmát, hogy mennyire beszűkít mindez. Így lassan elengedem a méricskélést, és új szemmel, megújult tekintettel szemlélem ugyanazokat a téglaházakat. Egyszer csak azt tapasztalom, hogy a látvány teljesen magába szív, elvarázsol, és valami túlcsordulva dadogja bennem: „Ez gyönyörű!”. Ez együgyű példa arra, hogy gondolataink olykor mennyire képesek beszűkíteni (főleg, ha a kapcsolatainkra, munkánkra gondolunk). Szükség van a megkülönböztetésre a gondolatokat illetően, hogy lássuk, mi akadályoz a benső szabadságban, és mi segít, hogy az életet a maga teljességében élhessük, élvezzük, és örömünk teljék benne.

2. Szembesülni a valósággal úgy, ahogy van…

„Nap mint nap Lengyelországban vagyok, az úgynevezett harcmezőkön, és néha elém tárul a méregzölddé vált mezők látványa. Az éhezők, a megkínzottak és a haldoklók mellett állok, minden nap – de közel van hozzám a jázmin, az égnek egy darabja, az ablakom mögött. Az életben mindennek helye van. Az Istenbe vetett hitnek és az egyszer véget érő szenvedésnek is…

Élet és halál, fájdalom és öröm, a járástól kimerült lábam és a jázmin a ház mögött, az üldöztetések, a megszámlálhatatlan atrocitás, minden, minden olyan bennem, mint egy különleges és erős egyveleg… Igaz, hogy mindent magunkban hordunk: Istent és az eget, a poklot, a földet, az életet és a halált, az évszázadokat, megannyi évszázadot...

Most tudatosul bennem, hogy mennyi mindent adtál viselnem. Sok szép dolgot és sok nehezet is. És a nehezek széppé váltak akárhányszor, amikor kész voltam viselni őket… Elgondolni is nehéz, hogy egy kicsiny emberi szív mennyi mindent kibír, Istenem, szenvedni és szeretni is tud egyszerre. Hálás vagyok, hogy az én szívemet választottad ezekben az időkben, hogy elviseljem mindezt…

A legnagyobb titkaid előtt állok, Uram. Hálás vagyok érte, erőm is van hozzá, hogy szembesüljek velük, tudván, hogy nincs rájuk válasz. El kell viselni a misztériumaidat.”

A valóság szeretete. Annak árnyoldalaival és fényes oldalaival együtt. Teret adni mindennek, nyitva tartani szívünket az életre. Az Úrral együtt, az Ő szerető tekintetével rátekinteni a valóságra. Ignáci nyelvezettel mondva: az examen lelkülete.

3. Az élet jó!

„Kicsit kellemetlenné tehetik az életünket, elvehetik anyagi javainkat, a mozgásszabadságunkat, de mi vagyunk, akik helytelen magatartással mérgezzük magunkat: hogy üldöztetve, megszégyenítve és elnyomva érezzük magunkat; a gyűlöletünkkel és a hetvenkedésünkkel, ami félelmünket elfedi. Persze lehetünk szomorúak és letörtek amiatt, amit tesznek velünk; ez emberi és érthető. Mégis: mi vagyunk, akik kifosztjuk magunkat. Szépnek találom az életet és szabadnak érzem magam. Hiszek Istenben és az emberekben, és ezt álszerénység nélkül merem mondani. Az élet nehéz, de nem súlyos. A jövőbeli béke csak akkor valósulhat meg, ha előbb magunkban találjuk meg – ha minden ember felszabadul a felebarátja vagy bármely rassz, nép iránt érzett gyűlöletétől, ha túllendül rajta, és valami mássá alakítja át, talán hosszútávon szeretetté, ha ez nem túl nagy kérés. Ez az egyetlen lehetőség. Boldog vagyok és áldom ezt az életet, bizony áldom azt, az Úr 1942-ik esztendejében, a háború ikszedik évében…

Nem Isten a felelős azokért az abszurditásokért, amiket mi magunk követünk el: mi vagyunk a felelősek értük. Már ezerszer meghaltam ezer koncentrációs táborban. Tudok mindenről, és nem aggasztanak már a jövőbeli hírek. Ezzel együtt az életet szépnek és jelentésében gazdagnak találom. Minden percben…

Mindent összevetve biztos vagyok benne, hogy az élet nagyon szép, méltó arra, hogy éljék, és jelentésében gazdag. Mindennek ellenére. Ezzel nem állítom, hogy mindig a legmagasztosabb lelki állapotban kell lenni, hittel telve. Kutya fáradt lehetsz egy hosszú út vagy sorban állás után, de ez is az élet részét képezi, s mégis benned van valami, ami sosem hagy el téged.”

4. Semmit sem lehet megváltoztatni, ha bennünk nem változik meg valami!

„Nem hiszem már el, hogy valamit a világban meg lehet változtatni anélkül, hogy előbb bensőnkben megtettük volna a magunk részét. Ez a háború egyetlen leckéje: magunkban kell keresni, nem másutt.”

Eszembe jutott, amikor még évekkel ezelőtt Henri Boulad SJ meglátogatta a budapesti noviciátusunk közösségét. Azóta is emlékeimben őrzöm ennek a találkozásnak egy mondatát: ha jobbá akarod tenni a világot, kezdd a változást magadban, utána a környezetedben, és majd csak utána a világban.

5. Bennem mélyen egy forrás van…

Bennem egy nagyon mély forrás van. És abban a forrásban ott van Isten. Néha el tudom érni Őt, gyakrabban kő és homok fedi: ekkor Isten el van temetve. Ekkor újra ki kell ásnom. Elképzelem, hogy egyesek az égre emelik tekintetüket: Istent magukon kívül keresik. Mások meg lehajtják a fejüket, kezükkel elrejtvén; azt hiszem, Istent magukban keresik…

Fáradságos utat kellett megtennem ahhoz, hogy visszataláljak ahhoz a benső gesztushoz, amivel este az ablaknál állva ki tudom mondani: köszönöm, Uram. A benső világomban nyugalom és béke uralkodik. Most minden olyan egyszerűnek és egyértelműnek látszik…

Úgy tűnik, mintha egy értékes életdarabot őriznék magamban, annak minden felelősségével együtt. Felelősnek érzem magam azért a nagy és szép érzésért, hogy ezt az életet magamban hordom, meg kell őriznem ezekben az időkben, hogy majd átmenekítsem a jobb időkre. Ez az egyetlen, ami számít, és ezzel teljesen tisztában vagyok…

Istenem, nagyon lesújtó idők ezek. Éjszaka, életemben először a sötétben ébren voltam, és égtek a szemeim, az emberi fájdalom képei haladtak el előttem. Egy dolgot megígérek, Istenem, csak egy kis dolgot: igyekszem, hogy ne terheljelek a holnapra irányuló aggodalmaim terhével. Minden napnak megvan a maga baja. Segíteni akarok Neked, hogy ne romboljalak le magamban, de előre semmit sem tudok megígérni… Az egyetlen, amit ezekből az időkből megmenthetünk, a Belőled való kis darab, Istenem. És talán segíthetünk, hogy kiássunk más emberek feldúlt szívében. Igen, Istenem, úgy tűnik, nem tudsz sokat tenni azért, hogy a külső körülményeket megváltoztasd, mert ezek is az élet részét képezik. Nem állítom, hogy ez a te felelősséged lenne; később te fogsz minket felelőssé tenni. És szinte minden szívveréssel nő bennem a bizonyosság: te nem tudsz segíteni, és nekünk kell segítenünk neked, az utolsó pillanatig megvédenünk a bennünk lakó házadat… szűk esztendőkben is velem leszel, Istenem… bízz bennem, folytatom a munkát érted, hűséges leszek Hozzád, és nem üldözlek el soha.”

(A szeretet az egyetlen megoldás címmel az alábbi dokumentumfilm készült Etty Hillesumról.)