Rómában, a Vatikáni Rádió Palazzo Pio épületének első emeletén a magyar szerkesztőség ablaka az Angyalvárra nyílik. Az 1970-es és 1980-as években, vatikáni rádiós szolgálatom idején, ha magyarországi zarándokok/látogatók jöttek hozzám, el szoktam mondani, hogy az az Angyalvár, Hadrianus császár síremléke, börtön is volt.

1773. július 21-én, két századdal és 33 évvel az után, hogy III. Pál pápa ünnepélyesen jóváhagyta a Jézus Társaságát, egy másik pápa, XIV. Kelemen, sürgetve, hajszolva, fenyegettetve a négy nagyon keresztény uralkodó, Lisszabon, Párizs, Madrid és Nápoly királyai által, eltörölte a Loyolai Ignác által alapított Társaságot. Ide, az Angyalvárba bezáratta az ártatlan Lorenzo Ricci jezsuita rendfőnököt, aki itt is halt meg 1775-ben.

A jezsuita rend „titkairól és hatalmáról”, első századának „hódításairól”, majd a rend elleni támadásokról, a Bourbon-királyok, szabadkőművesek, Pascal és a janzenisták vádaskodásairól, valamint a Jézus Társasága feloszlatásáról számtalan többé-kevésbé hiteles munka jelent meg. Most majd ismét megvilágítom e jelentős egyháztörténeti eseménysorozatot – hiteles forrásművek alapján – azok számára, akiknek nincs módjuk tanulmányozni az egyháztörténetet.[1]

Teszem ezt abból az alkalomból, hogy a hetekben megjelent a Demokrata című lapban Gazdag István pamfletje Bergoglio, az ellenpápa? címmel. Így kezdődik: „»A jezsuiták társaságának fennmaradása esetén majdnem lehetetlen, hogy az egyház valódi és tartós békét élvezzen.« Amikor 1773-ban XIV. Kelemen pápa ezzel az indoklással feloszlatta a jezsuita rendet (melyet VII. Pius 1814-ben majd visszaállít), nyilván nem sejthette, hogy a távoli jövőben egyszer majd egy jezsuita követi a trónon, akinek tevékenysége utólag is igazolni fogja intézkedését. Ennyire megosztó személyiség ugyanis még nem volt a katolikus egyház modern történetében, mint az I. Ferenc néven regnáló jezsuita Bergoglio. Talán már unalmas is, hogy időről időre közzéteszem az európai katolicizmus leépítését célzó ámokfutásának legaktuálisabb epizódjait…” – így a pamflet nyitánya.

Nem szándékozom Gazdag Istvánnal vitába szállni. Sajnálatos, hogy a Demokrata helyet ad ilyen minősíthetetlen írásoknak. A pamflet stílusából világosnak tűnik, hogy hasztalan kísérlet lenne párbeszédet kezdenem a magabiztos „apologétával”, aki oly nagy buzgalommal védi(!) az „európai katolicizmust” Ferenc pápa „ámokfutásától”. Vajon kinek a nevében beszél? Talán isteni sugallatra kapta küldetését?

Nem szükséges itt további kommentár. Kívánatos lenne, hogy ne ilyen „katolikus” hitvédőktől tájékozódjanak papok és világiak. Világító emberek – időszerű művek című könyvemben[2] már bemutattam Ferenc pápa személyét, alapvető tanítását/lelkiségét, válaszolva a pápaságát érő kritikákra is. Bergoglio alapvetően követi a II. vatikáni zsinat és pápaelődei egyháztanát, szociális tanítását, és meg akarja valósítani azokat a reformokat, amelyek elődeinek csak részben sikerültek. Az ismét felmelegített, manipulált Viganò-storyról lásd blogbejegyzésemet, s ajánlom még Tomka Ferenc barátom új könyvét: Ferenc pápa – próféta vagy eretnek?[3]

A jezsuita rend feloszlatásának szövevényes történetéhez

A XVII. században új politikai és kulturális hatalmak kihívásaival kellett szembenéznie a jezsuita rendnek: az újkori racionalizmus, a janzenizmus, a gallikanizmus,  majd a felvilágosodás eszméit képviselő politikai vezetők egyház- és jezsuitaellenes magatartása egyre fokozódott. A felvilágosodás gondolkodói és a szabadkőművesek is egyre erőteljesebben igyekeztek kiszorítani az egyházat a szellemi életben betöltött pozíciójából. A XVIII. század második felére az abszolutisztikus államok (Franciaország, Portugália, Spanyolország) uralkodó köreiben egyre erősebbé vált a hatalom összpontosításának törekvése.

W. Bangert SJ monográfiájának legérdekesebb részei a 4–6. fejezetek, melyek megvilágítják az újkori kihívásokat, illetve a feloszlatáshoz vezető intrikákat. „Portugália és a Bourbon-udvarok diplomatái egységfrontot alkottak a pápával szemben. Végül valamennyi katolikus hatalom csatlakozott a Társaság eltörlését követelő kórushoz, ha nem is mint Spanyolország, Franciaország és Nápoly, amelyek egyenesen a Társaság beszüntetését követelték, hanem Ausztria példáját követve, amely belenyugodott a fejleményekbe.” A sportos, lovaglást és különböző játékokat kedvelő minorita szerzetes Antonio Ganganelli az 1769-es konklávéig kedvelte a jezsuita rendet. XIII. Kelemen „ferences barát-csuhába bújt jezsuitának” nevezte. Orsini bíboros is, aki a Társaság elleni összeesküvés híve volt, „maszkot hordó jezsuitának” bélyegezte. Ganganelli, aki XIV. Kelemen néven lett pápa, „még megválasztása előtt értésére adta a jezsuita rend ellenségeinek, hogy – szerinte – „lehetséges, sőt érdemes is feloszlatni a rendet”.[4] Megválasztása évében pedig, 1769 novemberében írásos ígéretet tett III. Károlynak, hogy feloszlatja a Társaságot. Sok-sok politikai bonyodalom után 1773-ban kiadta a Dominus ac Redemptor kezdetű brévéjét (nem bullát!), amelyben hivatalosan elrendelte a Társaság feloszlatását. Jóindulatú értelmezések szerint „a pápát főleg az késztette e lépésre, hogy hitszakadás következhet be (De Choiseul híresztelése nem volt alaptalan!): úgy informálták, hogy Portugália, Spanyolország és Franciaország is követheti VIII. Henrik Angliájának útját.[5]

J. Lacouture[6] hiteles források alapján leírja: Ganganelli pápa, miután a Quirinál palota ablakának támaszkodva a félhomályban ceruzával aláírta a brévét, ájultan összeesett, és rettenetes lelkiismeret-furdalástól gyötörve kiáltozott: „Ó, Istenem, kárhozott vagyok! A pokol lett a lakásom! Aláírtam a brévét, és nincs többé orvoslás.” Lacouture hosszan idézi és kommentálja brévét, amelyben a pápa burkoltam bevallja, hogy a Bourbon-uralkodók politikai nyomásának engedett: hivatkozik ugyanis a francia, spanyol, portugál és a Két Szicília királyaira, akik már kiűzték országaikból a jezsuitákat.

Lorenzo Ricci jezsuita rendfőnök az Angyalvárban fejezte be életét 1775. november 23-án. Hetvenéves volt, amikor – öt közvetlen munkatársával együtt – Ganganelli pápa – egy egyházi bizottság gyors ítélete alapján, a madridi udvar kívánságára e börtönbe záratta. A régóta betegeskedő rendfőnök egészségének romlását súlyosbította az igazságtalan ítélet miatti lelki szenvedés. Halála előtt ismételten kijelentette ártatlanságát rendtársai és a börtönőrök előtt: „Kijelentem és tanúsítom, hogy semmi, még s legkisebb okot sem adtam bebörtönzésemre (…). Ezt a második vallomást csak azért teszem, mert szükséges az eltörölt Jézus Társasága jó hírneve megőrzéséhez, amelynek rendfőnöke voltam.”

A Társaság feloszlatásával óriási veszteség érte az egyházat: katasztrofális következményekkel járt az oktatás, de különösen a missziók szempontjából. Voltak országok, ahol a rendtagok egyházmegyés papként tovább dolgozhattak, de olyan országok is (például Portugália), ahol életük végéig börtön várt rájuk, vagy hajóra rakták őket, melyet aztán a nyílt tengeren elsüllyesztettek. Gondviselésszerű volt azonban, hogy a protestáns Poroszországban három évig, az ortodox Fehéroroszországban pedig egészen 1814-ig tovább működött a rend, mert nem hirdették ki a feloszlató brévét. A 23 ezer jezsuita súlyos fizikai és lelki szenvedésen ment át, amikor műveik tönkrementek, könyvtáraik mások kezére kerültek, a rendtagok emberi és lelki kötelékei meglazultak.

„A feloszlatást megelőző két évszázadban a jezsuiták fontos szereplői lettek az európai és a gyarmati katolikus társadalmaknak. Fontos mérföldkövet jelentettek a történelmi úton, amely a reformációtól az amerikai és a francia forradalomig vezetett. Bármennyire túlzó is a kijelentés, amely szerint a XII. századi Európa egyetlen hatalmas Citeaux-vá [Ciszterci Közösséggé] változott, a megállapítás mégis rávilágít a ciszterciek mindent átható befolyására. Talán [hasonlóképpen] elmondhatjuk – ismét teret engedve a nyilvánvaló túlzásnak –, hogy 1570 és 1760 között a katolikus világ egyetlen hatalmas jezsuita iskola volt.”[7]

Befejezésül

„Mindenütt az Egyházban, még a legnehezebb és legtávolabbi területeken is, ideológiák útkereszteződéseinél, társadalmi lövészárkokban, az égető emberi követelmények és az evangélium örök üzenete között, a jezsuiták ott voltak és vannak” – idézte VI. Pál pápa szavait XVI. Benedek pápa 2008-ban a Jezsuita Rendi Nagygyűlés tagjainak.

[1] Lásd Jean Lacouture, Jésuites, I. Les Conquérants, Seuil, Paris, 1991, 470–477. Magyarul is olvasható W. V. Bangert amerikai jezsuita, kritikus történész monográfiája: A jezsuiták története, Osiris–JTMR, Bp., 2002.

[2] JTMR–Távlatok, Bp., 2018.

[3] https://jezsuita.blog.hu/2018/09/10/kik_akarjak_megbuktatni_ferenc_papat_adalekok_a_vigan_-dossziehoz – Dr. Tomka Ferenc, Ferenc pápa – próféta vagy eretnek?, 2018, 263–297.

[4] W. V. Bangert, A jezsuiták története, 344.

[5] I. m. 348.

[6] I. m. 472–473.

[7] I. m. 373.