Miközben repül felettünk az idő, és itt-ott megjelennek rajtunk az öregedés jelei, fel-felbukkanhat bennünk a kérdés: mi életem értelme? Egyáltalán miért létezem itt a Földön, abban az élethelyzetben, családban, kapcsolatokban, amelyekben vagyok? Az öregedés külső jegyeit egyelőre még csak visszafogottan érzékelem magamon;), mégis, az utóbbi hónapokban többször szembetaláltam magam a kérdéssel: mi életem értelme? Válaszkeresésem mélyen megmozgatott és átformált. Ebből a keresésből szeretnék most néhány személyesebb sort megosztani.

Sokszor már zsigerből válaszolunk erre a kérdésre. Így volt velem is: „Ez nem is lehet kérdés.” Hívő emberként, jezsuita szerzetesként elég egyértelműnek tűnt, hogy mi az életem értelme. Többször megfogalmaztam magamnak. Úgy gondolom, ezért is lettem jezsuita. Megpróbáltam valamilyen értelmet adni mindannak, ami velem, bennem, körülöttem történt. Valami viszont nem hagyott nyugodni. A filozófia egyik központi kérdéseként is az élet értelmét kerestük, és egyre inkább elbizonytalanodtam, hogy ez valóban jó kérdés-e. Egyáltalán miért fontos megtalálnunk? Miért lesz nekem akkor jobb? És ha én megtaláltam is, mi történik azokkal, akik nem? Sok-sok kérdés, válaszok nélkül. A válaszok pedig mindaddig nem jöttek, míg be nem vallottam magamnak egy elég rémisztő megállapítást. Sokáig kerülgettem ezt a gondolatot, mert féltem szembesülni a ténnyel, hogy el kell veszítenem valamit, amit addig az enyémnek hittem: „Az életnek nincs értelme…”

Nem, az életnek nincs értelme – az élet önmagában értelem! Az értelmet nem lehet birtokolni, az értelmet csak élni lehet. Megszületünk, felnövünk, tanulunk, dolgozunk, és a végén elbúcsúzunk. Nem tudjuk, honnan jöttünk, és nem tudjuk, hova megyünk. Kivirágzunk, majd elmúlunk. És egy idő után már a nyomunk is tovatűnik. Sokszor mintha az elmúlásból születő félelmünk sarkallna bennünket arra, hogy megpróbáljunk magyarázatot találni az életünkre. Amikor krízishelyzetbe kerülünk, amikor nem értjük, miért történik ez velünk, keressük a kapaszkodókat, az értelmet, mellyel lelkünk elbizonytalanodását próbáljuk nyugtatni. Viszont amint rátalálunk erre az értelemre, azzal le is szűkítjük, korlátozzuk mindazt, amit az élet önmagában adhatna.

Mustó Péter rendtársam egyik könyvében idéz Christian Bobintől, amint egy újságírónő megkéri a francia írót, írjon néhány sort arról, mi ad értelmet az életének. „Először távirati rövidséggel, gyorsan akartam válaszolni arra, hogy mi az, ami az életemnek értelmet ad. Tépelődtem. Rájöttem, hogy a kérdést nem egészen értem. Miért kell, hogy a napjainknak értelmet adjunk? Azért, hogy megmentsük őket? […] Egy szó zavar engem a levélben. Ez a szó, hogy »értelem«. Engedje meg, hogy ezt töröljem. Nézze, mi lesz a kérdéséből, milyen jól néz ki így! Levegős, gördülékeny: önnek mi ad életet? Erre a kérdésre könnyen válaszolok: minden. Kivéve az, amit én magamnak képzelek be magamról. Életet ad minden, ami világosságot teremt bennem. Mindaz, amit még nem ismerek. S amire várakozással nézek.”

Nekem mi ad életet? – tettem fel a kérdést. Az Élet, ami szabad, nyitott, ami már valóban tud élni, s meg tudja élni azt, ami valóban van. Amikor rátalálunk az egzisztenciális bizonytalanságunkból születő értelemre, akkor ez az értelem beszűkít, és a továbbiakban már nem is az életre figyelünk, hanem az általunk kitalált értelemre, s ezzel az élet teljességét és valóságát is kizárjuk magunkból. Amikor el merjük engedni életünk értelmét, akkor el tudunk kezdeni figyelni arra, hogy mi ad nekünk életet. „Minden. Életet ad minden, ami világosságot teremt bennem. Mindaz, amit még nem ismerek. S amire várakozással nézek.”

Nem kell tehát keresnünk életünk értelmét. Ha élünk, akkor az önmagában értelem; nem kell értenünk, miért és hogyan, egyszerűen van. Nem tudom, honnét jöttem és miért, és azt sem tudom, hogy mi lesz a végén. Az élet nagy titok, megannyi miért-kérdéssel, melyekre nincs válaszom. Ha viszont megpróbálok értelmet adni ennek a titoknak, akkor így-úgy istent csinálok magamból. Ezért meg kellett értenem, hogy az életem önmagában értelem, és el kell engednem életem értelmét, hogy arra figyelhessek, mi az, ami életet ad. Az életem nem tudja birtokolni a létem értelmét. Az életem értelmezni a létem.

És mi ad életet? „Minden. Kivéve azt, amit én magam képzelek be magamról.” Nekem ez a minden Isten. Isten, aki nem zárkózik el a világtól. Aki engedi az életet születni, többnek lenni, de engedi megtörni és elfogyni is. Nem tudom, mi az életem értelme, de talán már nem is szeretném tudni, egyszerűen próbálok Őrá, a Mindenre figyelni, hogy Isten legyen az, aki az életemet értelmezi.

„Doma bá, mi az élet értelme?” – tette fel a kérdést egy 12-ikes diákom egy szeptemberi filozófiaórán. Úgy gondolom, először keresnünk kell és meg kell találnunk az életünk értelmét, hogy utána legyen mit elengednünk és elveszítenünk. Ezáltal válhatunk szabaddá mindarra, ami életet ad, ahol az életünk már önmagában értelem. A magunk által megfogalmazott értelemnek pedig át kell alakulnia identitást formáló céllá és iránymutatóvá, hogy merre haladjunk tovább.

Nektek mi ad életet?:)