Madeleine Delbrêllel való találkozásom mondhatni véletlenszerűen alakult. Egy közösségi portálon akadtam rá egy írására, ami teljesen magával ragadott, így egy délutánt a könyvtárban töltöttem, hogy tőle olvassak és tanuljak. Megérte! Carlo Maria Martini szerint a XX. század egyik legnagyobb misztikusa. Olyan misztikussal ismerkedhettem meg, aki mindkét lábával a földön áll, és az élet konkrét valóságában találkozik azzal a Jézussal, akit olykor csak a szobánk magányában akarunk megtalálni. Egy nő, aki megélt két világháborút, és kamaszként ateistának vallotta magát. Életének rövid ismertetése után néhány írását osztom meg, amelyek üdítően hatottak rám.

Madeleine 1904-ben születik Mussidanban, egy dél-franciaországi faluban. Hitét nem gyakorló családban nő fel, ahol az apa bátran vállalja ateizmusát, megkeresztelni is csak anyja kérésére keresztelik meg. Apja tiltása ellenére titokban eljár a plébániára, és 12 évesen elsőáldozó lesz. Tizenöt éves, amikor Párizsba költöznek, és beiratkozik a Sorbonne Egyetemre. A következő években egyre inkább eltávolodik a hittől. Szembesülve az első világháború borzalmaival, komoly hitkrízisen megy át.  Ha nincs Isten, akkor nem marad más, mint a halál abszurditása, amelynek tudata sokáig gyötri. Ehhez még hozzáadódik, hogy apja, Jules 1923-ban elveszíti a látását, ami miatt megkeseredik. Madeleine vőlegénye, Jean Maydieu közben szakít a lánnyal, miután elhatározza, hogy belép a domonkos rendbe. Ez még dacosabbá és dühösebbé teszi őt Istennel szemben.

Az az Isten, akit Madeleine tudattalanul is keres – még a tagadásában is –, konkrét Isten, akiről valós tapasztalatot lehet szerezni. Ha Isten létezik, akkor lehet vele találkozni. Vívódása közben egy cserkészcsapat fiataljaival ismerkedik meg, akiknek eleven és örömteli tanúságtétele lenyűgözi. Istenről való felfogásuk nem elvont fogalmat jelöl, hanem élő jelenlétről és személyes kapcsolatról tanúskodik. Madeleine így lassan kezd megpuhulni, és a kereszténységgel újra ismerkedik.

Nagy meglepetésként és ajándékként éli meg a megtérésélményét; ahelyett, hogy ő talált volna Istenre, azt tapasztalja, hogy Isten talált őrá: „Ima közben elhittem, hogy Isten megtalált, hogy Ő élő valóság, és úgy lehet személyként szeretni őt”. A meggyőződése abban gyökerezik, hogy a Feltámadt Krisztus itt és most jelen levő személy, és az élet akkor nyer csak igazán értelmet, ha tanítványaivá válunk. A hit számára nem egy szép gondolat vagy ideológia, hanem kapcsolat az Élő Istennel. Istennek e friss, eleven érintése feléleszti benne a vágyat, hogy életét neki szentelje.

Először felmerül benne a Kármelbe lépés gondolata, de mivel édesapja beteg, amellett dönt, hogy kint, a világban fog szolgálni. Az utca, az emberekkel való együttlét válik számára az istenkapcsolat terévé. Három nővel együtt Párizs egyik munkásnegyedében kezdenek el dolgozni, betegeket ápolnak vagy egyéb szociális munkát vállalnak. Közösségi életet is élnek, ami a napi munkából, közös imából és kis fizetésük megosztásából áll. Arra érez meghívást, hogy egyre inkább elmerüljön a világ sűrűjében, szerzetesi regula, fogadalom és habitus nélkül. Madeleine a magányra és a kolostor csendjére a hétköznapi események forgatagában talál rá, amelyek a láthatatlan és rejtőző Istennel való találkozás terévé alakulnak át, mondván: „Az igazi egyedüllét nem az emberek hiánya, hanem az Isten jelenléte”.

A hit ajándék. Erre az új életre a saját erőnkből nem lelhetünk rá. Az új élet Isten ajándéka, amelyet már Ő irányít, mi pedig Érte dolgozunk azokkal az eszközökkel, amelyeket Ő ad. „Ha hordozzuk annak a felelősségét, hogy egyesek elveszítették Istent, talán szenvednünk kell; de legfőképp vissza kell nekik szereznünk Istent. Mi nem adhatjuk a hitet, csak önmagunkat adhatjuk: a hit által Isten bennünk lakozik, és mi Istent adjuk azáltal, hogy magunkat adjuk másoknak.”

Madeleine főképpen arra tanít, hogy merjünk kimenni a peremvidékekre, az élet forgatagába, és ne zárkózzunk be a sekrestyébe és egyházi berkeinkbe. Mindez pedig a Jézussal való eleven kapcsolatból forrásozik, akit Madeleine a hit szemeivel képes felfedezni a felebarátaiban is. Eleven, friss, vonzó kapcsolat, ami az egyedüli válasz azokra a kételyekre, vívódásokra, amit a hit kínzó hiánya magával sodor.

A következőkben néhány versét, írását adom közre.

Nagy vétkünk

Nagy vétkünk,

hogy örömtelenül szeretünk, Uram,

és magunkat boldogságunk

forrásának véljük…

nagy vétek

öröm nélkül játszani zenédet…

Emberek között járni-kelni

mint holmi elítéltek,

szomorúan és megvetetten.

És nem sugározni a világunk sarkában

munka, sietség és fáradság közepette

az örökkévalóság szépségét.

Liturgia a lokálban

Ma éjszaka, Uram,

te vezettél ebbe a lokálba.

Ott akartál lenni, bennünk,

néhány órára, ma éjszaka.

Vágytál találkozni,

a szívünkben, mindazokkal,

akik idejüket vesztegelni jöttek.

A lokál, a világ e sarka mintha a hátát fordítaná

neked; de már nem profán.

Tudjuk, hogy általad,

a kegyelem nyílásává lettünk.

Bennünk szereteted szentsége testet ölt.

Bennünk mindenkit magadhoz vonzol:

ezeket a megroggyant lényeket,

kik az asztal mögött rekedtek,

és nem tudják, hová menjenek;

vonzd bennünk magadhoz őket, hogy veled találkozzanak,

aki egyedül irgalmas vagy.

Tágítsd szívünket, hogy mind beférjenek.

Szeretünk téged, szeretjük őket,

hogy egyek legyünk Benned.

A csend

A csend nem hiányzik, hiszen bennünk van.

Ha netán hiányoznék,

azt jelentené, hogy nem tudtunk rátalálni.

A minket körülvevő zajok

sokkal kisebb lármát csapnak, mint mi magunk.

Az igazi zaj az, mit a dolgok bennünk felvernek.

Nem feltétlenül a beszéd, ami megtöri bennünk a csendet.

A csend Isten Igéjének trónja, és amikor beszélve

csak azt a szót ismételjük, nem szűnünk meg hallgatni.

A kolostorok mint a dicséret helyei tűnnek fel,

és mint a csend tere, ahol Őt dicsérni lehet.

Mi az úton, tömegektől körülvéve, lelkünket hangoljuk,

mint a csend odvai, ahol Isten Igéje megnyugodhat és felcsendülhet.

Emberi kolostorokban, hol a gyűlölet, kapzsiság,

alkohol jelzik a bűnt, a sivatag csendjét ismerhetjük meg,

ahol szívünk rendkívül könnyen imádkozhat,

mert Isten a nevét hallatja: „A pusztában kiáltó szava”.

A szeretet humora

Az életünket segíts ne úgy élni,

mint egy sakkjátszmát, ahol minden ki van számítva,

mint egy versenyt, ahol minden forrong,

mint egy tételt, amitől megfájdul a fejünk,

mint egy számlát, mit ki kell fizetnünk,

hanem mint egy ünnepet,

mint egy táncot,

mint egy keringőt

kegyelmed karjai között.

A hegyről jövő örömök

Hiszen a szavak nem azért teremtettek,

hogy érintetlenül könyveinkben maradjanak,

hanem hogy magukkal ragadjanak,

és a világot felélesszék bennünk.

Engedd, Uram,

hogy az az örömlecke,

az az örömtűz,

mit egy nap lángra lobbantottál a hegyen,

néhány parazsával megérintsen, megmarjon,

felöltöztessen és betörjön.

Add, hogy általa

olyanok legyünk, mint „szikrák a tarlón”,

kik a város utcáit járják,

tömegeket kísérnek

a boldogságtól, örömtől megfertőzve.

Hiszen van elég rossz és szomorú hír:

akkora zajt vernek,

hogy a te szavad már nem hallatszik.

Lármájukban robbantsd ki csendünket,

ami üzenetedet dübörgi.

Forrás: Giorgio Garrone, Dal buio la luce. Etty Hillesum – Madeleine Delbrêl – Roger Schutz – Olivier Clément, Milano 2014; Fausto Negri – Luigi Gugliemoni, Un mese con Madeleine Delbrêl. Il Vangelo nella città (Meditazioni e preghiere), Ponteranica, 2004.