Egy korábbi bejegyzésemben már megoszottam Etty Hillesum naplójának néhány részletét. Most a leveleiből szemelgetek, amelyek olykor szívbe markolóan tesznek tanúságot arról, ahogy a gettó borzalmait megélő fiatal nő az életéért és a hitéért küzd. Ha mi azonban sorsukra hagyjuk a kegyetlen tényeket, amelyekkel kétségtelenül szembesülnünk kell, ha nem látjuk őket vendégül eszünkben és szívünkben, hogy azok ott megpihenjenek és növekedésünk, megértésünk elemeivé váljanak, akkor a szenvedés értelmetlenné és pokolivá válik.
Etty lelkivezetőként tűnik fel ezekben a levelekben, s nem titkolja a küzdelmeit. Talán így még hitelesebben adhat reményt azok számára, akik a szögesdróton kívül tehetetlenül szemlélik a háború szörnyűségeit. Kötelességének érzi, hogy megossza tapasztalatait, halálélményét, ahogy a sötétségben fényre és új erőre lel. Ezt a benső gazdagságát hagyja hátra leveleiben barátai számára. Nagyon megkedveltem őt, és gondolom, aki olvassa, rögtön magáénak érezheti szavait. A húszas éveiben járó hölgynek talán még ma is van mit mondania, és minket is bátoríthat, hogy a nehézségek, kihívások között rátaláljunk a minket éltető erőre és forrásra.
Aimé van Santennek,
Amszterdam, 1942. január 25.
...Amikor arra gondolsz, hogy a másik nem értékel eléggé, az annak jele, hogy hozzá vagy láncolva, és e kötelék miatt nem vagy független. Minél kevesebbet vársz, annál többet kapsz...
Amit mástól várunk, vagyis kívülről, az tudattalanul bennünk rejtőzik. Ahelyett, hogy kívülről várnánk, magunkban kell kiművelnünk, tudatosítva azt. A léleknek nincsenek időbeli kötelékei, mert végtelen. El kell merülni benne és a tudatosság szintjére emelni...
Az ember azért kapja a lelkét, hogy foglalkozzon vele (lásd 2Kor 5,5), és jól kell ápolnia, hogy a saját lelke erejével éljen, általa életre keltve.
Nem termékeny, ha mérgesek és elégedetlenek vagyunk; valamiért szenvedni azonban termékeny. Pontosan azért, mert az elégedetlenségben, a mérgelődésben aktív passzivitás van, miközben az igazi szenvedésben passzív aktivitás. Az elégedetlenségből fakadó aktív passzivitás az ellenállásban merül ki, amikor fellázadunk a megváltozhatatlan dolgok ellen, amiért a maradék energiánk is lebénul. A passzív aktivitás az igazi szenvedés idején az elfogadás, a visszavonhatatlan elviselése, és tulajdonképpen ezáltal új erők szabadulnak fel.
És hozzátettem: egy időben szívesen olvastam ezeket a szavakat, de meglepő és fontos, hogy most valóban a fejemből a szívembe kerültek, a tudatba vagy ki tudja, hova – mindenesetre oda, ahol velem lélegeznek, ahol részemmé váltak, s a csodálat tárgyát képezi látni, hogy mennyi energia felszabadult és folyamatosan szabadul fel bennem.
A folyamat, amit az utóbbi évben megéltem, valójában nagyon egyszerű, de hiszem, hogy meghatározza az elkövetkező életemet. A Kozmosz a fejemből átkerült a szívembe… vagy mindenesetre a fejemből egy más részre. És egyszer, hogy Isten átköltöztette bennem, birtokba véve azt a teret, ahol azóta is él, elmúltak a fej- és gyomorfájásaim…
Aia két nővérének,
Amszterdam, 1942 decemberének végén
…Később valaki elmesélte, hogy aznap szerzeteseket látott sorban sétálni, két sötét barakk között alkonyatkor, miközben a rózsafüzért ugyanakkora összeszedettséggel mondták, mintha a kolostor folyosóján recitálták volna az imát.
És hát nem igaz, hogy bárhol lehet imádkozni, egy fából készült barakkban éppúgy, mint egy kőkolostorban, vagy a föld bármely részén…
…Azon emberi fájdalom, amelynek tanúi vagyunk az utóbbi hat hónapban, és amelyhez mindennap asszisztálunk, több mint amit az ember véges idő alatt el tudna viselni. Másrészt, körülöttünk folyamatosan azt halljuk: „Nem akarunk gondolkodni, nem akarunk érezni, a lehető legtöbbet, minél gyorsabban el akarjuk felejteni”. És ez nagyon veszélyesnek tűnik.
Természetesen vannak olyan dolgok, amelyeket az értelmünk régen lehetetlennek hitt volna. De talán más szerveink is vannak az értelmünkön kívül, amelyeket akkor nem ismertünk, és amelyek most segítenek megérteni ezt a kétségbeejtő valóságot.
Hiszem, hogy az ember minden helyzetben birtokol egy olyan szervet, ami segíti őt a megoldásban.
Ha mi a gettóban, bárhol legyen is az a világon, csak a saját testünket mentjük, az nagyon kevés. Nem az a fontos, hogy bármi áron megőrizzük ezt az életet, hanem hogy ezt hogyan tesszük. Olykor azt gondolom, minden új helyzet, legyen jó vagy rossz, képes arra, hogy az embert új meglátásokkal gazdagítsa. Ha azonban sorsukra hagyjuk a kegyetlen tényeket, amelyekkel kétségtelenül szembesülnünk kell, ha nem látjuk őket vendégül eszünkben és szívünkben, hogy ott megpihenjenek és növekedésünk, megértésünk elemeivé váljanak – akkor nem vagyunk eleven generáció.
Persze, nem olyan egyszerű; de ha semmit sem tudunk felajánlani a háború után kifosztott világnak – a bármi áron megmentett testünket leszámítva –, hacsak a dolgok új értelmét, a nyomorúságunk legmélyebb forrásaitól átitatva; akkor az édeskevés lesz. A táborokból új gondolatoknak kell ragyognia, új tudásnak kell világosságot hoznia a szögesdróton áthatolva; egyesülve azzal, ami kint történik éppoly kínnal, olyan körülmények között, amelyek szinte ugyanilyen nehézzé válnak. És talán akkor, a fényt hozó válaszok közös és őszinte keresésén keresztül, amelyek megmagyarázhatatlan eseményekre keresik a választ, talán a meggyötört élet is egy óvatos lépést tehet előre.
Ezért tűnt annyira veszélyesnek, amikor azt hallottam: „Nem akarunk gondolkodni, nem akarunk érezni, legjobb, ha érzéketlenné válunk mindezen nyomorúsággal szemben”. Mintha a fájdalom – bármely formában tűnjön is fel – nem képezné ugyanannyira az emberi lét részét…
Tiunzing Máriának,
Westerbork, 1943. június közepén
…Többen mondják: „Nem akarunk semmire sem emlékezni előző életünkből, másként nem tudunk majd itt élni”. Miközben én azért tudok tökéletesen itt élni, mert tökéletesen emlékszem arra, ami előtte történt (nekem nem számít „előtt”-nek), és folytatom az életemet.
Smelik Johannanak, Klaasnak és másoknak,
Westerbork, 1943. július 3.
…késő este gyakran megesik, hogy a szögesdrót mellett sétálok, és a szívemben egy hang megszólal – nem tehetek róla, elemi erővel tör rám –, és e hang azt mondja: az élet nagyszerű, később teljesen új világot kell építenünk. Minden új bűntetthez a szeretet és jóság egy töredékét kell hozzátennünk, amire magunkban tehetünk szert. Szenvedhetünk, de nem kell megadnunk magunkat. Ha ártalmatlanul túléljük ezeket az időket, testben és lélekben, de főleg lélekben, keserűség, gyűlölet nélkül, akkor jogunk lesz ahhoz, hogy kimondjuk: a háborúnak vége. Talán ambiciózus nő vagyok, de én is szeretnék egy szavacskát mondani.
Tuinzing Máriának,
Westerbork, 1943. július 10.
…emberek tízezrei távoztak már erről a helyről, felöltözve és meztelenül, öregek és fiatalok, egészségesek és betegek – és akkor még képes voltam élni, gondolkodni, dolgozni és vidámnak lenni. Most, hogy a szüleimnek kell menniük, ha valami csoda folytán nem ezen a héten, de a jövő héten biztos – meg kell tanulnom elfogadni ezt is. Mischa el akarja kísérni őket, és úgy tűnik, ezt kell tennie, mert elveszítené a fejét, ha látnia kellene elmenni őket. Én nem ezt teszem, nem tudom megtenni. Sokkal könnyebb valakiért távolról imádkozni, mint közelről látni szenvedni. Nem a Lengyelország miatti félelmem miatt nem akarom a szüleimet elkísérni, hanem azért, mert félek, hogy szenvedni látom majd őket. És hát ez gyávaság.
Az emberek nem akarják elfogadni, hogy egy ponton túl nem lehet már semmit sem tenni, csak lenni és elfogadni. Én már sok ideje elkezdtem az elfogadást, de ezt csak magamnak tehetem, másoknak nem, és ezért élek át szörnyen nehéz időszakot. A mama és Mischa még tenni akarnak valamit, és a feje tetejére akarják állítani a világot, én pedig tehetetlennek érzem magam ezzel szemben. Nem tudok semmit sem tenni, nem is tudtam, csak magamra vehetem a dolgokat és szenvedhetek. Ebben áll az én erőm, ami nagy erő – de ez csak nekem segít, nem másoknak...
Az imáim nem olyanok, mint amilyennek lenniük kellene. Jól tudom, hogy imádkozni kell másokért, hogy megtalálják az erőt, és mindezt el tudják viselni. Ehelyett én mindig azt mondom: „Uram, add, hogy minél kevesebbet tartson!” Így minden cselekedetemben megbénulok…
Henny Tidemannak,
Westerbork, 1943. augusztus 18.
Napok óta már nagyon-nagyon fáradt vagyok, de ez is elmúlik majd; minden egy mélyebb ritmus szerint történik, aminek meg kellene tanítania hallgatni, ez a legfontosabb, amit ebben az életben meg lehet tanulni.
Nem küzdök ellened, Uram, az egész életem egy nagy beszélgetés Veled. Talán sosem leszek nagy művész, mint ahogy mélyen vágyom rá, de benned nagy biztonságra találok, Istenem. Olykor szenvedélyes történeteket szeretnék papírra vetni, de csak egy szót találok: Isten, és ez a szó mindent átölel, s akkor már nem érzem szükségét, hogy mást is mondjak. A kreatív erőm benső beszélgetésekre fordítódik, és szívem hullámai hosszabban vernek, együtt nyugodtan mozogva, és úgy tűnik, mintha belső gazdagságom még mindig növekedne.
Forrás: Etty Hillesum, Lettere 1941-1943 (Edizione diretta da Klaas A.D. Smelik, Testo critico stabilito da Gideon Lodders e Rob Tempelaars), Milano 2000.
Utolsó kommentek