Gyakran, amikor az Eucharisztia szót említik, a díszes monstranciába helyezett Oltáriszentség jut eszünkbe. Az Eucharisztia dinamikájáról beszélni így furcsának tűnhet, hiszen látszólag kevés statikusabb valóság van, mit a kitett Oltáriszentség. Viszont ahogy a hit tekintete segít minket, hogy míg testi szemeinkkel a fehér ostya látjuk a hit által mégis kapcsolatba tudunk lépni Feltámadt Úrral, legalább annyira a „hit szemeire” van szükség, hogy meglássuk, micsoda dinamika van itt jelen a látszólag mozdulatlanságban. Dinamikán itt a történés, cselekvés dimenzióját értjük. Egyfajta lendületet, mozgást.
A szentmise vonatkozásában viszont testi érzékeink számárai is megragadhatóbb, hogy a liturgiának dinamikája van. Aki már egyszer is volt szentmisén, meg tapasztalhatta annak történés jellegét. Még a felületes szemlélő számára is világos, hogy bizonyos tekintetben hasonlít egy színházi előadáshoz, hiszen nem hétköznapi ruhában vesznek részt rajta az emberek, vannak mozgások, beszédek, csendek, vonulások – ez egy szent dráma.
A szentmisének van egy mélyebb szintű drámaisága is, amelynek megragadásához szükséges, hogy elgondolkodjunk Jézus életének dinamikájáról. Milyen mozgásokat látunk az ő életében? Milyen változásokat hoz Jézus az emberek számára? Milyen helye van Jézus napjaiban a cselekvésnek és az imádságnak? Milyen az íve Jézus életének? Honnan jön és hová tart? Az Eucharisztiában Jézus egész élete és műve jelen van, ezért ez a dinamika szükségszerűen valamiképpen az Eucharisztia dinamikáját is meghatározza.
Jézus mozgásban
A dinamikus ember
Jézus nyilvános életéről egy nagyon tevékeny ember képe bontakozik ki az evangéliumi elbeszélések alapján. Márk evangéliuma (vö. Mk 1,21–39) például azzal az elbeszéléssel kezd bemutatni egy jézusi napot, hogy Jézus tanít a zsinagógában, közben megszabadít egy megszállottat, majd Simon házában meggyógyítja Péter anyósát. Este az egész város a házhoz gyűlik, és Jézus sok beteget és megszállottat meggyógyít. Másnap hajnalban magányos helyre megy imádkozni, majd az őt kereső tanítványainak azt mondja, hogy tovább kell mennie, más helységekbe is, mert ott is hirdetnie kell az igét, hiszen ezért jött. Ez szombati nap volt, a „nyugalom napja”. Jézust folytonos aktivitásban látjuk, amit olykor megszakít az imádság elvonultsága, de élete meglehetősen elfoglaltnak látszik.
Csodáinak híre messze elterjed, ami újabb és újabb embereket vonz hozzá. Gyógyulni vágyók tömegei veszik körül. Jézus népszerűsége láttán a mai celebek körüli tumultus juthat eszünkbe. Márk meg is jegyzi, hogy „olyan sokan mentek hozzá, hogy még enni sem volt idejük.” (Mk 6,31), a tömeg az otthonába is benyomul, ott sem hagyják még enni sem (vö. Mk 3,20). Az emberek tódulnak hozzá, ezért olykor már nyomasztó sokaság veszi körül, és lakatlan területekre megy, de még ott is utolérik a gyógyulni vágyók. Jézus tehát nagyon aktív és mozgalmas életmódot folytat. Ezt János evangéliumában meg is indokolja: „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom” (Jn 5,17). Jézus tele van energiával, mondhatni, nagyon dinamikus személyiség.
Jézus a tanításban is olyan országról beszél, amely eljövőben van. Igehirdetésének összefoglaló mondata: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 3,20). Isten országának témája a jézusi tanítás egyik központi eleme. Ugyanakkor ez az ország dinamikus, mozgásban van. Már itt van, már jelen van a hívő számára, a hitben – mindenekelőtt a Feltámadt Jézus személyében, mert az Úr maga az Isten országa (autobasilea, Órigenész) – ugyanakkor az ország még megvalósulóban is van, eljövendő, amiért tenni és imádkozni is kell: „Jöjjön el a te országod” –tanítja a Mester a legfontosabb imádságban.
Aki változást hoz
Jézus körül a világ és az emberek nem maradnak olyanok, mint korábban voltak. Jézus változást hoz az anyagi világban is, hiszen jelenléte által a vízből bor lesz a kánai menyegzőn, a viharos tenger lecsendesül, az öt kenyér és két hal megsokasodik, és ezreket tud táplálni vele. Jézus körül emberek sokasága gyógyul meg. A „vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak” (Mt 11,5) – foglalja össze ő maga tevékenységének hatását, melynek következtében a megnyomorodott emberek teste egészségessé válik.
Jézus mozgásba hozza az embereket, köré gyűlnek messzi tájakról is. A tanítványok esetében még nyilvánvalóbb ez. Jézus megszólítja őket: „Kövess engem”. Ők kilépnek korábbi életmódjukból, otthagyják a halászhálót vagy a vámosasztalt, és Jézus mellé szegődnek, követve őt, bárhová megy is. A tanítványok belépnek Jézus életének dinamikájába. Először testben követik városról városra, majd lelkileg is egyre jobban azonosulnak vele és tanításával.
A leglényegesebb Jézus körül a lelki változás. Tulajdonképpen Jézus minden csodája ezt a lelki változást célozza. De Vele való puszta találkozás is lelki változást eredményez. Nem lehet Jézussal úgy találkozni, hogy valami ne változzon. Más emberré válik Zakeus, miután Jézus nála száll meg, vagy a szamariai asszony, akivel Jákob kútjánál elbeszélget. Jézus szeretete megérinti a szíveket, és valami egészen új, korábban nem is álmodott valóság kezdődik sokak életében. Új célt, új értelemet találnak maguknak, és ez az új értelem Jézushoz köti őket.
Jézus tudatosan törekszik is arra, hogy változás történjen. Prédikáló tevékenységének összefoglalása: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Jézus megtérést hirdet (μετανοεῖτε), azaz a gondolkodásmód és az életmód radikális megváltoztatását. Jézus retorikája olyan, ami nem akarja meghagyni a hallgatóit abban az állapotban, ahogy vannak, hanem igyekszik kimozdítani őket. Példabeszédei és egyes mondatai olykor éppen ezért sarkosak és megdöbbenést váltanak ki. Például: „Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész testedet a gyehennára vessék” (Mt 5,29). Mindez azt célozza, hogy a hallgatók elgondolkodjanak, és mentalitásuk, cselekvésmódjuk megváltozzon. Ha csak a hegyi beszédet olvassuk végig, azt látjuk, hogy tele van olyan felszólításokkal, amelyek változást céloznak. „Hagyd ott az adományodat”, „egyáltalán ne esküdjetek”, „szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért”, „amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek”, „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön” stb. Jézus nem elégszik meg azzal, hogy meghallgatják a beszédeit, hanem elvárja, hogy tanítását tettekre is váltsák (vö. Mt 7,24–26). Jézus engedelmességet követel: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat” (Jn 14,15). A parancsok lényege pedig a szeretetet: „Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,17).
Jézus tanítása ugyanakkor messze nem pusztán etika. Sőt a helyes cselekvés inkább következmény. Jézus egészen új perspektívát nyit meg Istenről és önmagunkról. Tanítványainak megváltozik az Istenről alkotott képük. Jézus feltétlen szerető, irgalmas, megbocsájtó mennyei Atyát mutat be példabeszédeivel. Cselekedetei ennek az Atyának közelségét és gyengédségét teszik megfoghatóvá. Az Istenben mint szerető Atyában való hit következménye pedig az, hogy mindnyájan testvérek vagyunk, akiket a kölcsönös szeretet kötelez.
A változások sorában utoljára említjük magát az Eucharisztiát, amellyel Jézus újjáalkotta a hagyományos zsidó húsvéti ünneplést, és ahogy Benedek pápa fogalmaz: „Jézus kinyilvánítja halálának és föltámadásának üdvözítő jelentését, a misztériumot, mely a történelmet és az egész kozmoszt megújító valósággá válik. Az Eucharisztia alapítása megmutatja ugyanis, hogy az önmagában erőszakos és abszurd halál hogyan változott át Jézusban a szeretet végső aktusává és az emberiségnek a rossztól való végleges szabadításává.”[1] A húsvéti étkezés két kelléke, a kenyér és a bor Jézus kezében és szavai által az Ő testévé és vérévé, azaz önközlésévé válik.
Hitet ébreszt és hitre épít
Jézus körül hit születik. Sok emberben spontán bizalom ébred iránta, amely fokozatosan olyan hitté formálódik, mint amilyen hittel a zsidó ember korábban kizárólag Jahve felé fordult: „Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!” (Jn 14,1) – mondja Jézus a tanítványainak az utolsó vacsorán. Jézus sok alkalommal kifejti a benne való hit fontosságát, és az emberek szívében születő hitet Isten művének tekinti. Arra a kérdésre, hogy „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?”, Jézus válasza az volt: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6, 28–29). Az emberek egy utat járnak be. A kezdeti bizalomból, a csodatevő prófétára, való ráhagyatkozásból sokan eljutnak egy természetfeletti hitre. Hiszik, hogy Jézus az Isten Fia, az egyetlen Üdvözítő (ld. Péter vallomása, a kinek tartanak engem az emberek kérdésre Mk 8,27–29).
Létezik egy ezzel teljesen ellentétes változási folyamat is. Vannak Jézus körül emberek, akik ugyanazt a tanítást hallják, ugyanazokat a csodákat látják, mégis, szívük mélyén elutasítják Jézust, sőt rossz szándékot tulajdonítanak neki, veszélyesnek tartják, végül még meg is akarják gyilkolni. Jézus körül tehát polarizáció figyelhető meg: ott a lelkesedés, a szeretet és hit, ugyanakkor másokban kritika, harag és gyűlölet ébred. Jézust igazán csak az tudja befogadni, akiben ott van a kezdeti nyitottság, a hitnek legalább valamilyen csírája. E nyitottság nélkül pedig megbotránkoznak tőle, elutasítják. Ha nincs legalább egy mustármagnyi kis bizalom, akkor Jézus nem tesz csodát; tiszteletben tartja az ember szabadságát, és nem akarja lenyűgözni látványos csodákkal. A kudarcba fulladt názáreti látogatásakor az evangélista így fogalmaz:„Nem is tudott egy csodát sem tenni ott, csak néhány beteget gyógyított meg” (Mk 6,5), mert hitetlenek voltak. A jézusi mondás igaz a hitre is: „Akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van” (Mt 13,12).
Végül meg kell állapítanunk, hogy Jézus olyan igénnyel lép fel, amire méltán mondhatjuk, hogy példátlan a vallások történetében. A Jézushoz való tartozás ugyanis minden más kapcsolatot meg kell hogy előzzön: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37). A tanítványság feltétele, hogy a Mester minden másnál fontosabb legyen, mert „aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33) – mondja. Jézus még a saját életénél is fontosabbá válik a tanítvány számára: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét” (Mk 8,35). Jézus tehát egészen rendkívüli odatartozást követel. Itt látjuk annak a megtérésnek a radikalitását, amire hív és a természetfeletti hit aktusát is,amikor a kizárólag Istennek kijáró bizalommal ragaszkodnak Jézushoz.
Aki úton van Jeruzsálem felé
Jézust sokat látjuk úton, vándorol, bejárja a falvakat és a városokat, mindenütt tanít, gyógyít és ördögöt űz. Útközben fontos találkozásai vannak, így beszélget Zakeussal, a jerikói vakkal vagy a szamariai asszonnyal. Jézus megy, mert hirdetni akarja Isten országát.
Jézus útjának megfigyelhető egy nagyobb ívű dinamikája is, ami leginkább Lukács evangéliumában jelenik meg. Az evangéliumi cselekmény Jeruzsálemben kezdődik Zakariás látomásával, és ott is végződik a mennybemenetellel. Az evangélium közepén található a színeváltozás története, amikor a hegyen Jézus Mózessel és Illéssel „beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni” (Lk 9,31); ezt követően határozza el, hogy Jeruzsálembe megy (Lk 9,51). Lukács evangéliumának elbeszélése ez után a Jeruzsálem felé vezető út történéseit beszéli el. Jézus immár „Jeruzsálem felé haladva” (Lk 13,22) járja be a falvakat és városokat. Nem tartja vissza, amikor arra figyelmeztetik, hogy Heródes meg akarja ölni: „Holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” (Lk 13,33). Tanítványainak pedig világosan megmondja: „Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak” (Lk 18,31). Jézus Jeruzsálembe vezető útja mélységeiben a húsvét felé vezető út.
Missziós közösséget alapít
Jézus körül új mozgalom születik, amihez különböző jelleggel, de egyre több ember tartozik. A Jézus körüli tömegmozgalom az egyik fő oka annak, hogy kora vallási vezetői veszélyesnek kezdik tartani: „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk földünket és népünket” (Jn 11,47–48). A római hatóságok előtt is mint a nép félrevezetőjét vádolják, aki királlyá teszi magát (vö. Lk 23,2). Jézus tehát olyan változásokat hozott, aminek erős szociológiai hatása is van.
Jézus földi útja Jeruzsálemben ér véget, és Lukács elbeszélésében a Feltámadott innen küldi apostolait szerte a világba az evangelizáló megbízatással. A lukácsi elbeszélés az Apostolok Cselekedeteiben folytatódik, ahol azt beszéli el, hogy miképp indul el az örömhír hirdetése Jeruzsálemből, hogyan terjed a római birodalomban és éri el végül az akkori világ közepének számító birodalmi fővárost, Rómát. A jézusi missziós parancs és a Szentlélek kiáradása a kicsiny tanítványi közösséget dinamikusan növekvő, lelkesen evangelizáló közösséggé tette.
Jézus életének mélyebb dinamikája
Az önátadás dinamikája
Mindeddig azt tekintettük át, hogy Jézus élete mennyire mozgalmas, aktív, miképp volt úton, és műve miképp terjedt szét a világban. Most arról kell beszélnünk, hogy Jézus életének van egy sajátos belső dinamizmusa is, ez pedig az önátadás dinamikája. Az Eucharisztia alapítása nem egy rendkívüli hősies pillanat Jézus életében, hanem annak a kifejezése, amit ő mindig is élt, és hogy milyen lelkülettel fog meghalni a kereszten.
Jézus élete kezdettől fogva odaadott élet. Saját maga fogalmazza meg, hogy az Emberfia azért jött, hogy „szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28), vagy amikor mint jó pásztorról beszél önmagáról: „Én életemet adom a juhokért” (Jn 10,15). Jézus a legteljesebb szabadságban birtokolja az életét és dönt annak odaajándékozásáról. Ahogy maga mondja: „Szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni”(Jn 10,17–18). Jézust nem külső kényszerek vezetik, hanem az önátadás belső dinamikája. Az Eucharisztia alapításának estéjén hangzik el, hogy „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13). Jézus legfőbb törekvése ez az életadás, lényének legmélyéből éli az önátadást. Minden cselekvésében ez van jelen, kezdve az első beszédektől az Eucharisztián át a kereszthalálig, sőt a feltámadása után is, mert ez Jézus örök létmódja, ami a Szentháromság titkában gyökerezik. Erre a titokra még később visszatérünk.
Kontemplatív dimenzió
Jézus személyének és művének ugyanakkor nem csak horizontális dinamikája van, hanem vertikális is – még ha ezek a térbeliséget kifejező fogalmak nem tudnak is megfelelőek lenni e valóság kifejezésére. János evangéliumában Jézus legalább 27(!) alkalommal beszél magáról úgy, mint akit az Atya küldött. Ez Jézus öntudatának legalapvetőbb vonása Jézus küldetéssel rendelkező ember. Cselekvésének igazi mozgató rugója nemcsak a külvilág ingere, sem csupán a tenni akarás és önátadás vágya, hanem cselekvésének forrása legvégső soron az Atyával való kapcsolatából ered. Jézus saját bevallása szerint mindig azt teszi, ami az Atyának kedves (Jn 8,29), amit az Atya parancsol neki (Jn 14,31), amit az Atya rábíz (Jn 5,36). Ő semmit sem tesz magától, csak azt, amit az Atya tanít neki (Jn 8,28), sőt magának az Atyának a tetteit cselekszi (Jn 10,37), neki az a tápláléka, hogy megtegye az Atya akaratát és bevégezze az ő munkáját (Jn 4,34). Tanítása sem az övé, hanem az Atyáé (Jn 7,16), azt mondja, amit az Atyától hallott (8,26) és látott (8,38). Jézus az Atyában van és az Atya őbenne (10,38). Ezek a mondatok kifejezik, hogy Jézus életének nagyon erős kontemplatív vetülete, és ez fejeződik ki azokban a pillanatokban is, amikor visszavonul a nyüzsgésből, és magányos helyeken imádkozik: szemléli, hallgatja az Atyát.
Az Atyától az Atyához
János evangéliumában a legszembetűnőbb, hogy Jézus úgy beszél önmagáról, mint aki nem ebből a világból való (Jn 18,36), nem alulról van, hanem felülről (Jn 8,23), Ő az Emberfia, aki a mennyből szállt alá (Jn 3,13). Jézus mélyebb értelemben is úton van. Nemcsak bejárja a falvakat és városokat, nem csak Jeruzsálem felé halad, hanem ez az út mélyebb vándorlás is: Jézus úton van az Atyához. Halála előtt mondja, hogy most „elmegyek ahhoz, aki küldött engem” (Jn 16,5), így foglalja össze az egész életét: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához” (Jn 16,28). Jézus úgy tekint szenvedése és halála órájára, mint az Atyához való átmenet órájára (vö. Jn 13,1). Jézus az Atyához menve utat készít a tanítványoknak, sőt Ő maga az út az Atyához. Aki őt látja, az látja az Atyát is, és senki sem juthat az Atyához csak általa. Megígéri övéinek, hogy visszajön értük, és magával viszi őket az Atya házába, ahol sok hely van (vö. Jn 14). Az átmenet a feltámadással válik teljessé, amikor a Feltámadott így küldi Mária Magdolnát a tanítványokhoz: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17). Jézus folyton úton van az Atyához, nem lehet őt semmiféle birtoklási vággyal megragadni.
Szent Pál levelei több, valószínűleg liturgikus használatból származó himnuszt tartalmaznak, amelyekben még kifejezettebb formában jelenik meg az alászállás és visszatérés íve. E vízió szerint ugyanis a világban minden Krisztus által és érte teremtetett (vö. Kol 1,16), az Atya őbenne már a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek legyünk (Ef 1,4). Krisztus kiüresítette önmagát, emberré lett, meghalt a kereszten, de „Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd, az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére” (Fil 2, 9–11). Végül Krisztusban mint Főben fog egybe majd „mindent, ami a mennyben és ami a földön van” (Ef 1,10). Krisztus tehát ott áll az egész teremtett világ kezdetén és végén, ahogy a Jelenések könyve fogalmaz, Ő az „Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22,13). Az Atya küldi a világba, és miután bevégezte küldetését, visszatér az Atyához. Ebbe a mozgásba kapcsolja be tanítványait és végső soron az egész teremtett világot és végül beteljesedik Szent Pál jövendölése, hogy „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).
Szentháromság élete
A Szentháromság dogmája több évszázados imádságos szemlélődés és teológiai reflexió gyümölcse, amely során az Egyház a Szentlélek vezetése által fogalmilag is kifejezte, hogy milyen is Jézus Krisztus istene, legalábbis próbálta körvonalazni, mert emberi megértés soha nem tudja teljesen megragadni a Misztériumot. Amikor azt mondjuk, hogy Isten Szentháromság, akkor azt állítjuk, hogy Isten szeretet. Isten nem azért „szeretet”, mert bennünket és az általa alkotott világot szereti, hanem már ezt megelőzően is szeretetközösség volt. A hitvallás úgy fogalmaz a Fiúról, mint aki „az Atyától született az idők kezdete előtt”, a Szentlélekről pedig úgy, hogy „az Atyától és a Fiútól származik”. Ezek az emberi életből vett képek (születés, származás) dadogva próbálnak valamit kifejezni Isten belső életének valóságából.
Isten lényege a szeretet, és ez nem más, mint örök önátadás. Az Atya adja önmagát a Fiúnak, és válaszképp a Fiú ajándékozza önmagát az Atyának. Hans Urs von Balthasar magyarázata szerint[2] az Atya önátadása során nem tart vissza semmit sem magának, egész valóságát adja a Fiúnak. A Fiú válaszában pedig ott az ajándék elismerése, a hála önmagáért. A Fiú a Szentlélekben tudja kimondani az Atya végtelen szeretete iránti hála szavát. Balthasar ilyen értelemben beszél arról, hogy az Eucharisztia, a hálaadás már ott van a Szentháromságon belül is. Szerinte Istenben magában létezik imádság is, azaz a szeretet szentháromságos beszélgetése.[3] Az isteni személyek ugyanakkor szemlélik is egymást, ez a kölcsönös szeretet tekintete.[4] Kölcsönös önközlés, befogadás, szerető párbeszéd, szeretettel teljes szemlélés, önátadás – mindezek fogalmak, amelyek emberi hasonlatokban próbálják megsejteni azt az isteni életet, amely a szentháromságban van. Isten szeretetközösség, ahol Atya és Fiú és Szentlélek kölcsönös önajándékozásban él. Isten azért tud az élet istene lenni, mert benne élet van, az élet teljessége a szentháromságos élet. Istenben magában van egy dinamika, amely feltárul számunkra, és aminek részesei lehetünk – különösen is az Eucharisztia által.
[1] SC 10.
[2] Vö. Hans Urs von Balthasar, Elucidations, SPCK, London, 1971, 114, Theo-Drama: Theological Dramatic Theory. Vol. 2, Dramatis Personae: Man in God, Ignatius, San Francisco, 1990, 256-258.
[3] Hans Urs von Balthasar, Love Alone is Credible, Ignatius, San Francisco, 2004, 77.
[4] Vö. O'Donnell, John. Hans Urs von Balthasar, Geoffrey Chapman, London, 1992, 74–75.
Utolsó kommentek