Az elmúlt időben több alkalommal tartottam előadást Ferenc pápáról. Júniusi csíksomlyói látogatására készülve talán nem felesleges szélesebb körben is megosztani ezeket a gondolatokat, melyek remélhetőleg segítenek jobban megérteni a pápa személyét, üzenetét. Szeretnék először arra fókuszálni, amit úgy látok, hogy központi jelentőségű az első jezsuita pápa küldetésében. Jezsuita szemszögből írok – másképp persze nem is tudok –, bemutatva néhány olyan vonatkozást, amelyek Jorge Mario Bergoglio jezsuita előéletében, a Jézus Társasága lelkiségében gyökereznek. Persze több közöttük nyilván nem kizárólag a jezsuitákra jellemző, de mégis a mi lelkiségi hagyományunkban igen hangsúlyos.[1]

Jézus a középpontban

Jorge Mario Bergoglio még a konklávé előtt így fogalmazott a bíborostársainak mondott beszédében: „A következő pápára úgy gondolok, mint olyan emberre, aki Jézus Krisztust szemlélve, Jézus Krisztust imádva segít az Egyháznak, hogy kilépjen önmagából a létezés peremvidékei felé, segíti az Egyházat abban, hogy termékeny édesanya legyen, aki »az evangélium továbbadásának édes, lelkesítő örömében» él.” Ez a pár mondat véleményem szerint magába sűríti Ferenc pápa egész működésének programját. Ahogy megválasztása után az újságírók előtt mondta: „A középpontban Jézus Krisztus áll, nem pedig Péter utóda” – és, tehetnénk hozzá, nem is az Egyház. Ferenc pápa újra és újra a Jézus Krisztussal való találkozásra hív meg (vö. EG 1, 3, 11). Számára, a II. Vatikáni Zsinat tanítása nyomán az igazságoknak hierarchiája van, és ebben első Isten feltétlen és irgalmas szeretete, amely az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban jelenik meg (vö. EG 36). Ferenc Isten mindenhatóságát mindenekelőtt az ő irgalmában látja (vö. EG 37). Számára az irgalmas Jézus Krisztus hirdetése megelőz minden más üzenetet. Előbb hív Jézusban való hitre, és csak utána lehet beszélni dogmákról, erkölcsről (vö. EG 110). Mindennek kezdetén az élő Jézussal való kapcsolat áll, az Ő irgalmának megtapasztalása, befogadása: „Isten üdvözítő szeretetének hirdetése megelőz minden morális és vallásos elkötelezettséget” – mondja Ferenc pápa.

A jezsuita lelkiség forrása Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai. Minden jezsuita évente nyolc napot tölt lelkigyakorlatokkal, és életében legalább kétszer elvégzi a teljes 30 napos változatot. A gyakorlatok legnagyobb része pedig nem más, mint Jézus életének szemlélése, amelynek során az evangéliumi jeleneteket átimádkozva a lelkigyakorlatozó arra törekszik, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatba kerülhessen a Mesterrel, egyre jobban megismerje és kövesse Őt. Ferenc pápa cselekvését nem ideológiák vezérlik (baloldali, kommunista, szabadkőműves stb.), hanem a Jézussal való kapcsolat. A Mester életpéldája adja az inspirációt olyan prófétai cselekedetekre is, amelyek meglepődést és bizony olykor megbotránkozást okoznak egyes vallásos körökben, ami ezek után nem meglepő, hiszen Ferenc pápa fő példaképe, a Názáreti Jézus is hasonló hullámokat keltett.

Új evangelizációs korszak

Ferenc pápa úgy tekint az Evangelii Gaudium apostoli buzdítására, mint programjának összefoglalására, a „mai Egyház számára alkotott apostoli keret”-re, ahogy erről 2016-ban a jezsuiták általános rendgyűlésén is beszélt. Ez a dokumentum „új evangelizációs korszakot” hirdet meg (vö. EG 1, 17, 110); olyan korszakot, amelyben minden katolikus misszionárius tanítványként él (vö. EG 120-121), s az egész Egyház az „állandó misszió állapotában” (vö. EG 26) létezik. A misszió tehát immár nem távoli földrészekre vonatkozik, hanem minden plébánia feladata, minden katolikus közösség küldetése.

A Jézus Krisztussal való találkozás ugyanis szükségszerűen átvezet a misszióba. Ebből következik az a magatartás, amit Ferenc pápa maga is gyakorol, és amire újra és újra meghív: lépjünk ki a megszokott környezetünkből, menjünk el oda, ahol az emberek vannak, keressük fel azokat, akik nem járnak templomba, akik közömbösek, menjünk el azokhoz is, akik bűnben, nyomorban vagy a társadalom peremén élnek (vö. EG 20). Ezt a pápát nem elsősorban az aggasztja, hogy, kilépve a világ poros és bűntől sáros útjaira, a keresztények maguk is bepiszkolódhatnak, hanem az igazi veszélynek a keresztények bezárkózását látja. Az Egyház lényegi küldetését látja veszélyeztetve, amikor az Egyház önmaga körül forog, és kicsinyes problémák miatt emészti magát, miközben „oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül” (EG 49). Ferenc olyan Egyházról álmodik, amely evangelizál és gyógyítja az emberiség sebeit, ami inkább hasonlít egy tábori kórházhoz csata után, mintsem egy jól védett erődítményhez, ahol steril körülmények között él a kevés kiválasztott.

Az Evangelii Gaudium mint pápai program közvetlen ihletforrása, ahogy Ferenc pápa maga elmondta, Szent VI. Pál pápa Evangelii Nuntiandi dokumentuma és a dél-amerikai püspökök 2007-es Aparecida dokumentuma volt, ugyanakkor az evangelizáció vágya mélyen jelen van Bergoglio jezsuita gyökereiben. Az egyik fő motiváció, amiért 22 évesen a Jézus Társaságához csatlakozott, éppen a misszió volt. A jezsuita rend alapküldetése ugyanis a keresztény „hit védelme és terjesztése”. Xavéri Szent Ferenctől kezdve jezsuita hithirdetők ezrei vitték az evangéliumot távoli földrészekre (lásd például a Misszió című filmet), vállalva az utazások veszélyeit, ismeretlen nyelvek elsajátításának nehézségeit, és több százan a vértanúságot is. Az a tény, hogy mára a katolicizmus tengelye áthelyeződött Ázsia, Afrika, illetve Amerika földrészeire, jelentős mértékben ezen jezsuita misszióknak köszönhető. Ez az evangelizációs buzgóság volt jelen Jorge Mario Bergoglióban is, amikor Argentínában még a San Miguel-i Collegium Maximum rektoraként a fiatal jezsuitákat elküldte, hogy házról házra menjenek, és közvetlenül hirdessék Jézus örömhírét az embereknek, vagy később, amikor Buenos Aires érsekeként városi missziókat szervezett.

Missziós jellegű egyházreform

Ferenc pápa kezdettől fogva hangsúlyozza az Egyház megújulásának szükségességét, mondván, szeretne átalakulást, változást látni. De milyen irányban? Sokan azt várták, hogy a kötelező cölibátus vagy bizonyos vitatott erkölcsi kérdésekben hoz majd változást. Bár az Amoris Laetitia heves kritikákat is kiváltott, illetve az élet védelmében még szigorúbb álláspontot fogalmazott meg a halálbüntetés teljes körű ellenzésével. Itt csak megjegyezzük, hogy ebben a kérdésben már 24 éve Szent II. János Pál pápa álláspontja az volt: a mai világban nagyon ritka, „ha egyáltalán előfordul” olyan eset, hogy a halálbüntetés indokolt lehet (vö. Evangelium Vitae, 56). Egyik esetben sincs szó valami radikális változtatásról.

Ferenc jámborság tekintetében erősen a hagyományos utat járja, lásd a népi vallásossági formák dicséretét (vö. EG 122-126), a hagyományos Mária-tiszteletet, sőt elődeinél gyakrabban beszél az ördögről (vö. GE 160-161) stb. Mégis nyilvánvaló, hogy Ferenc pápa a reformok embere. Számára viszont az átalakulás fő tengelye a Krisztushoz való megtérés, illetve a misszió. „Az Egyház missziós átalakulása” címet viseli az Evangelii Gaudium első fejezete, és nem véletlenül. A pápa olyan missziós elkötelezettségről álmodik, „amely képes átformálni mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra inkább a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, mintsem az önfenntartás eszköze legyen. A struktúrák megújítását, melyet a lelkipásztori megtérés követel, csak ilyen értelemben lehet venni: úgy kell eljárni, hogy ezek a struktúrák mindinkább missziós jellegűvé váljanak” (EG 27). A liberális, újító vagy konzervatív jelzők itt elveszítik jelentőségüket, a pápa egyik sem, ő misszionárius. Misszionáriusi mivolta ugyanakkor mégis a lehető legkonzervatívabb: az evangelizáció az Egyház legősibb hagyománya, hiszen Péter jeruzsálemi beszédével indult útjára. Ez a legősibb princípium pedig az Egyházat folytonos megújulásra ösztönzi.

A jezsuita rend kezdete a reformációhoz kötődik. A katolikus egyházon belül is léteztek a reformot, az egyházi megújulást sürgető erők, s ezek egyik leghatékonyabb motorja a Jézus Társasága volt. Szerkezetében és eljárásmódjaiban maga a rend is egy átalakulás gyümölcse, abban az értelemben, hogy az első jezsuiták, bár szerzetesek voltak, sajátosan formálták újra a szerzetesi hagyományokat. A jezsuita rend olyan közösség, amely elveit, struktúráját, a tagok képzését és életmódját tekintve radikálisan a missziók vállalására jött létre. Ez egyszerre járt a korábbi szerzetesi intézményekkel vállalt folytonossággal (például fogadalmak), ugyanakkor változással is (például a közös zsolozsma hiánya, a pápának való missziós engedelmességi fogadalom stb). Jorge Mario Bergoglio tehát olyan közösségből származik, amelynek gyökerében a szerzetesi eszmény misszionáriusi átalakulása áll.

A szegények szeretete

Bergoglio pápaként a Ferenc nevet választotta. A döntésben meghatározó volt barátja, Hume bíboros, aki megválasztásakor arra figyelmeztette, hogy ne felejtkezzen meg a szegényekről. Ekkor jutott eszébe Assisi Szent Ferenc példája, az ő nyomán Jorge Mario Bergoglio szegény és a szegényeket szolgáló Egyházról álmodik. Nagyon szembetűnő, hogy Ferenc pápa számára mennyire központi jelentőségűek a szegények, mind tettekben, mind a tanításában. Bármely országba megy, mindenütt meglátogatja a nyomornegyedeket, találkozik szegényekkel. Írásaiban is különleges hangsúly helyez a szegényekre (vö. EG 186-201), valamint azokra a társadalmi és ökológiai kérdésekre, amelyek a bajok strukturális okai, és gerjesztik a szegénységet (vö. EG 202-201, Laudato si’). Ferenc nem a marxizmusból fakadóan fogékony a szociális kérdésekre, hanem számára az Evangélium Jézusa a példakép, aki szegény volt, és a szegényeknek hirdette az Örömhírt. A szegényekhez való fordulás mindenekelőtt abból a hitből fakad, hogy általuk Krisztus van jelen (vö. EG 186), a pápa a szegények nyomorában Krisztus kiáltását hallja meg és teszi bátran szóvá, s jelenlétével, a szegényekhez való közelségében igyekszik tettekben is válaszolni rá.

Nyilvánvaló hatást gyakorolt Bergoglio ilyen jellegű érzékenységére dél-amerikai háttere, kapcsolata a mélyszegénységgel, a felszabadítási teológia vagy az Aparecida dokumentum, aminek kidolgozásában főszerepet vállalt. A szegények szeretete viszont ott van Bergoglio jezsuita gyökereiben is. Szent Ignác meggyőződése volt, ahogy egyik levelében írja: a „szegényekkel való barátság az örök Király barátaivá tesz minket.” Az első jezsuiták úgy látták, evangelizáló küldetésüknek nemcsak lelki vonatkozásai vannak, hanem, ahogy a Társaság alapdokumentuma, a Formula Instituti fogalmaz, a lelki szolgálatok mellett minden jezsuita „igyekezzen hasznosítani magát az ellenségeskedők kibékítése, a börtönökben és kórházakban sínylődők jótékony megsegítése és szolgálata, valamint a szeretet többi cselekedetei által, amint azt Isten dicsősége és a közjó megkívánja” (FI 1).

Ahol csak az első jezsuiták megfordultak, felkeresték a szegényeket, látogatták a börtönöket, kórházakat, katekizmust oktatták a tanulatlan utcagyerekeknek. Szent Ignác a tridenti zsinatra küldött tudós rendtársainak adott instrukcióiban ezt írja: „A szegényeket gyóntassák és vigasztalják; vigyenek is nekik valamit, ha lehet. Imádkoztassák őket… Ha hárman vagyunk, akkor legalább minden negyedik napon mindenki látogassa a szegényeket.” A jezsuiták ideálja volt, hogy az apostolok módjára éljenek, minden rendű és rangú embernek hirdessék az evangéliumot. Egyszerre volt jellemző rájuk, hogy a polgárság, az arisztokrácia, sőt püspökök, királyok köreiben mozogjanak, és rendszeresen látogassák a nyomortelepeket is. Ferenc pápában ezt a hagyományos jezsuita apostoli modellt látjuk megvalósulni.

Közös otthonunk megóvása

Már II. János Pál és XVI. Benedek pápák is több alkalommal szóltak a teremtett világ megbecsülésének fontosságáról, de Ferenc minden korábbinál többet foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ez nyilván abból a tényből is adódik, hogy a helyzet az elmúlt években csak súlyosbodott, és az emberiség előtt álló egyik legnagyobb kihívás a Föld életfeltételeinek megőrzése. Ferenc pápa Laudato si’ enciklikájában mindnyájunkat életmódváltozásra hív. Hisz abban, hogy lehetséges a változás, nincs minden veszve (vö. LS 205). Ökológiai megtérésre, mértékletes, alázatos és szemlélődőbb életstílusra szólít fel (vö. LS 222-224). A pápa mély összefüggésben látja az ökológiai és társadalmi kérdéseket. A Laudato si’ elsősorban nem zöld enciklika, hanem mélységesen szociális jellegű írás. Alapvetően az ember és Isten kapcsolatáról szól, amely mélyen összefüggésben van az egymással és a teremtett világgal való kapcsolattal, az emberek egymás közti kapcsolatának orvoslása pedig a teremtett világ megbecsülésével. A pápa nemcsak a szegényekben hallja meg Krisztus kiáltását, hanem pusztuló természetünk sóhajtásaiban is.

A pápát ebben az érzékenységben nemcsak a sürgető problémák inspirálják, vagy példaképe, Assisi Szent Ferenc, akinek különleges érzékenysége volt a teremtmények iránt, lásd a Naphimnuszt – amiből az enciklika címe is származik: Laudato si’, Áldott légy –, hanem jezsuita gyökerei is. Loyolai Szent Ignác számára a teremtett világ különösen is az Istennel való találkozás helye volt. Szeretett elidőzni a csillagfényes égbolt alatt: „A legnagyobb vigasztalást az jelentette számára, ha az eget és a csillagokat nézte, amit gyakran, hosszú ideig tett, mivel ilyenkor nagy erőt érzett magában Urunk szolgálatára” – mondja önéletrajzi elbeszélésében (Zarándok 11). Képes volt arra, hogy egy falevélben is felfedezze a szentháromságos Isten teremtő közelségét. Alapművében arra hívja a lelkigyakorlatozót, hogy szemlélje, „hogyan lakik Isten a teremtményekben: az elemekben, adva a létezést, a növényekben a csírázást és növekedést, az állatokban az érzékelést, az emberekben az értést.” (Lelkigyakorlatok, 235), valamint „miképpen munkálkodik és dolgozik érettem az Isten a föld színén levő összes teremtményekben, id est, habet se ad modum laborantis, azaz dolgozó ember módjára viselkedik. Így például az égen, az elemekben, növényekben, terményekben, nyájakban, megadva nekik a létet, fennmaradást, növekedést és érzékelést.” (Lgy 236).

Az ignáci lelkigyakorlatos formáció olyan magatartáshoz vezet, amely mindenben keresi Istent, a teremtett világban így Isten aktív jelenlétét lehet felfedezni. Isten nem távoli órásmester, aki egykor elindította a világ szekerét, hanem minden létezőben rejtetten jelenlévő és tevékeny Úr. Innen már csak egy lépés felfedezni, hogy a csúffá tett, kizsákmányolt teremtett világ sóhaja mélyén maga az Alkotó kiáltását lehet meghallani, aki megtérésre szólít bennünket: szeressük és óvjuk azt a világot, amelyet megalkotott, és amelyet minden pillanatban teremt. Legyünk felelős munkatársai, s ne alkotásának kizsákmányolói és elpusztítói. Óvjuk a közös otthont, amelyet Isten az egész emberiségnek szán, nemcsak nekünk, hanem a következő nemzedékeknek is. Az Otthont megóvni a testvéreink iránti felelősséget is jelenti, és végső soron az Alkotó iránti tiszteletet.

Fontos kulcsszó még Ferenc pápa szolgálatában a megkülönböztetés, amire itt most nem térünk ki hosszabban, bővebben olvashatunk róla Szabó Ferenc atya írásában.[2]

Ha egy mondatban össze akarom foglalni Ferenc pápa küldetését, akkor azt mondanám: az irgalmas Jézus Krisztus örömhírét hirdetni, szenvedélyesen misszionárius Egyházzá válni, amelynek különleges gondja van a szegényekre, a távolaikra és közös otthonunk megóvására.

[1] Ferenc pápa küldetésének ignáci aspektusairól lásd még P. Szabó Ferenc SJ írásait, például  https://www.magyarkurir.hu/hirek/szabo-ferenc-sj-ferenc-papa-teologiaja-es-lelkisege-1-resz

[2] https://www.magyarkurir.hu/hirek/szabo-ferenc-sj-ferenc-papa-teologiaja-es-lelkisege-4-resz