A napokban történt, hogy egyik előadásom után odajött egy mexikói teológushallgató: „Tudja, atya – kezdte –, a mi országunkban a teológiának amolyan ornamentika szerepe van. Díszítőelem. Arra használják, hogy alkalmanként felékesítsék vele a politikai szónoklatokat és ünnepi beszédeket. Hamis adalék – olyan, mint a nők arcán a smink!” Elgondolkoztatott a hasonlat – hiába, a képeknek nagy erejük van... Azon kezdtem tűnődni, vajon nálunk, Magyarországon mi a szerepe. És minek kellene lennie.
Mert a teológiának kétségkívül világszerte más és más a funkciója. Az angolszász országokban például nagy hagyománya van a „nyilvános teológiának” (public theology) – itt időszerű kérdésekről kell véleményt nyilvánítani. (Ezt a műfajt az Egyesült Államokban például Miroslaw Volf, a Yale Egyetem oktatója űzi kimagasló szinten – ő egyébként eredetileg horvát származású, tehát kicsit, ha szabad így mondanom, a „mi kutyánk kölyke”.) Dél-Európában az egyes nagyobb képzési központokban – például a madridi Comillias-on, a Milánói Katolikus Egyetem teológiai fakultásán vagy a római egyházi egyetemeken – általában a teológia hagyományos, metafizikai-dogmatikus megközelítését művelik. Ez a teológia „rendszeres” vagy szisztematikus változata, melynek pillanatnyilag mérsékelt közönsége van. Figyelemre méltó azonban Párizsban Christoph Theobald újszerű próbálkozása, amely az esztétikai és a fenomenológiai nézőpontot juttatja érvényre. Világszerte nagy hatást tesz a feminizmus (kevesen tudják, hogy első igazán jelentős képviselője, a Harvard Egyetem professzor asszonya, Elisabeth Schüssler Fiorenza eredetileg bánáti lány, aki a román-magyar határvárosban, Csanádon született).
A teológia berkein belül tehát az utóbbi időben rendkívüli változások történtek. A teológusok érdeklődési köre is kitágult: óriási mennyiségű publikáció lát napvilágot a legkülönbözőbb új témákban, például a teológia és a tudományok, a teológia és a művészetek (film, irodalom stb.), vagy éppen a teológia és a spiritualitás viszonyáról. A világvallásokkal való kapcsolat is – érthető okokból – az érdeklődés homlokterébe került. Minden jel szerint a zsidóság mellett az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus képviselői is hosszú időre dialóguspartnereivé válnak a gondolkodó, hitükre kritikusan rátekintő keresztényeknek.
Ráadásul időközben a teológiai reflexió globális-planetáris vállalkozássá nőtte ki magát. Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában új irányzatok felvirágzásának lehetünk tanúi (elsősorban a politikai és felszabadítási teológiák sokféle változata, az argentin „nép teológiájától”, a koreai „minjung” [Közös Nép] teológiáján és a Fülöp-szigeteki „küzdelem teológiáján” [Theology of Struggle] át a „fekete öntudat” [Black Consciousness] mozgalmáig). Azzal tehát ma már nagyjából mindenkinek számolnia kell, hogy a történelmi és szociokulturális kontextus figyelembe vétele nélkül többé már nem lehet teológiát művelni.
Változatos súlypontok is kialakulnak. Hogy csak egyet említsünk: a kanadai jezsuita Bernard Lonergan nyomán sokan hangsúlyozzák a „belső dimenzió” és a „megtérés” fontosságát (például a torontói teológiai fakultáson, vagy a Boston College-ban). Végül, ha csak nyomokban is, még jelen van a múlt rekvizituma, a II. Vaticanum (1962-65) előtt hivatalosnak számító újskolasztikus teológia is, ami meglepő módon a nyugati világban egyes helyeken mintha egyenesen reneszánszát élné a neotomizmus és a neoapologetika formájában. Ez azonban leginkább efemer jelenségnek látszik: aligha tévedünk sokat, ha az integrista visszarendeződésre irányuló kísérleteket a szekularizáció és a protestantizmus ellenhatásának tudjuk be, amely aligha pályázhat többé globális jelentőségre. Szóval, ahhoz képest, hogy a legutóbbi időkig csak a Gregorianán művelt „római iskoláról” és a tübingeni „német iskoláról” beszéltek, mára alaposan szélesedett a paletta...
S hogy mi a helyzet otthon, Magyarországon? Nos, erről érdemben nem mernék nyilatkozni. Az a benyomásom azonban, hogy Közép-Kelet Európában, például német nyelvterületen, a teológia válságos időket él: alig néhány évtized alatt gyakorlatilag súlytalanná vált, kiszorult a szekuláris nyilvánosság szférájából. S hogy mi a mi teendőnk? Nehéz kérdés. Ám ha van megújulás – márpedig itthon is, külföldön is élnek érzékeny és szorgalmas, elkötelezett és imádságos, gondolkodó és hívő keresztények –, az csakis a fiatal teológusnemzedéktől várható.
Utolsó kommentek