A minap a tíz szűzről szóló evangéliumot olvastuk (Mt 25,1-13) a szentmisén, és nekem kellett prédikálni. Hogy a szövegkörnyezetről is mondjak valamit – ami ugyebár mindig fontos a kommunikációs helyzet megértéshez –, az eset fiatal jezsuiták egyik közösségében zajlott. Szóval csupa férfiak voltunk jelen. Az első érzés, ami átsuhant rajtam, hogy milyen jó, hogy nem egy női lelkigyakorlatra esett ez az evangélium... Nyaranként ugyanis gyakran tartok lelkigyakorlatokat, szerzetesnővéreknek is, és – őszintén szólva – nem szeretek erről a perikópáról beszélni. Kicsit „macsónak” érzem. Magamban némileg dühöngeni szoktam azon, hogy az evangéliumot férfiak írták le: lehet, hogy Jézus nem is így mondta... Mert miért pont „szüzek” közül akad ez az öt „ostoba”? Sokszor úgy éreztem, ez sértően hangzik a nőkre nézve. 

Most azonban – talán a helyzet hozta így – egyszerre csak valami megvilágosodott a számomra. Valahogy mintha megszállt volna a Szentlélek, hirtelen átéreztem az evangélium mélyebb jelentését. Egyszerűen jobban beleláttam, megkaptam, hogy világosabban megérthessem, mit is akarhatott Jézus mondani ezzel a szakasszal. Rányílt a szemem, hogy amiről szó van, az egyformán üzen férfiaknak és nőknek. 

Azt hiszem, a tíz szűzről szóló evangéliumi résznek az az üzenete, hogy az életünk kudarcot is vallhat. Nem fenyegetés ez. Sokkal inkább ténykérdés: nincs arra biztosíték – szerzetesként sem –, hogy az életünk sikerülni fog. Hogy állandóan fennáll annak a veszélye, hogy félresiklik és vakvágányra fut. Vakvágánynak azt tartom, ha nem egyesülünk Istennel, ha elakadunk, ha az életünknek nem lesz szeretet-kisugárzása. 

Ha így van, akkor talán a legfontosabb kérdés, hogyan lehet ezt elkerülni. Hogy mi az életünk „sikerének” titka, biztosítéka. Hadd osszam meg veletek, mire jutottam. 

Az a véleményem, hogy papként, szerzetesként akkor teljesítjük be az életünket – akkor nem vétjük el a célját, akkor „sikerülünk” –, ha megtanulunk (vagy még inkább, ha Isten színtiszta kegyelméből megkapunk) valamit, amit most jobb szó híján együtt-érzésnek nevezek. Azt hiszem, együtt-érzésre vagyunk meghívva – mindenkivel kapcsolatban. Együtt-érzésre szegények és a gazdagok, egyszerű emberek és a „bonyolultak”, a jók és a gonoszok iránt egyformán. 

Együtt-érzésen persze nem sajnálkozást értek. Az ugyanis nem segít (sem rajtunk, sem az érintetteken). Az együtt-érzés számomra sokkal inkább az a beállítottság, ami – túl a racionalitáson és túl az erkölcsi jóságon is – képes megnyitni mások sorsa iránt, és a saját mélyebb rétegeinkkel is kapcsolatba lépni. Fura talán, de ez a képesség gyakran olyan embereknek adatik meg, akik maguk is szenvedtek. Sebeket kaptak az élettől, alkalmasint halálos sebeket, és mégis – olykor minden remény ellenére – a remény mellett döntöttek. Ilyen volt például a XX. század egyik nagy misztikusa, Etty Hillesum, aki az auschwitzi koncentrációs táborban alapvető döntést hozott az életéről: „Ha Isten nem segít, nekem kell Neki segítenem. [...] Ez lesz az alapelvem: „segíteni Istennek”, amennyire csak lehetséges. [...] Egyre jobban, szívem minden dobbanásával érzem, hogy Te nem vagy képes nekünk segíteni. Nekünk kell segítenünk Neked és megőriznünk, egészen a végsőkig, azt a szállást, amely Téged őriz bennünk.”

Etty, mint sokan mások, képessé vált az együtt-érzésre. Együtt-érzett Istennel és az emberekkel is. Ezt a fajta együtt-érzést én leggyakrabban betegek és fogyatékosok között tapasztaltam. Ismerek beteg embereket – időskori demenciában szenvedőket is –, akik már nem tudnak semmi hasznosat csinálni, képtelenek ellátni önmagukat, nem tudnak gondolkozni, sem okosakat mondani, esetleg már az emlékezetük is cserben hagyta őket, mégis tudnak mosolyogni, vigasztalni, megbocsátani és szeretni. Ők az együtt-érzés példái a számomra. Sokat tanultam tőlük egész eddigi életemben arról, ami a legfontosabb. És tanulok ma is. 

Tegnap egy nagyon szegény jezsuita plébániára hívtak misézni. Magyarázatképpen talán annyit, hogy pillanatnyilag egy másik földrészen vagyok, az úgynevezett harmadik világban. Elöljáróimtól kaptam feladatul, hogy vegyek részt egy itteni misszióban, néhány hétre. Persze otthon is vannak szegény plébániák – például Kelet-Magyarországon, ahonnan származom, a falvakban –, de azért a szegénységnek is vannak fokozatai... Ez a plébánia egy harmadik világbeli nagyváros nyomornegyedében áll – egy barrio-ban vagy slam-ben –, ahol virágzik a drogkereskedelem, ahol a mindenkinél ott lévő tűzfegyverek miatt iszonyúan rossz a közbiztonság, és eső után a sáros utcákon a szennyvízben tapicskálva szaladgálnak a félmeztelen gyerek. Ide rendszeresen segíteni jóformán csak egyháziak járnak – például hihetetlenül elkötelezett apácák.

A körülményekre való tekintettel örültem, hogy velem jött egy helyi fiatal jezsuita is, akit – a liturgikus előírásokat kicsit lazábban értelmezve – arra is megkértem, hogy mondjon pár szót (nem prédikációt, hanem „kommentárt”;) az evangélium után. Meggyőződésem, hogy ilyen esetekben szabad kivételeket tenni: most is mindenki jól járt vele. Ő örült, hogy szerepelhet, az emberek örültek, hogy értik a mondottakat, én pedig megkönnyebbültem, hogy nem kell törnöm a fejem, hogy mit is mondjak. A fiatal rendtárs nagyon jól beszélt egyébként – nem beszélt el az emberek feje fölött –, érezhető volt, hogy közülük való és érti a nyelvüket. Mivel a prédikáció miatt nem kellett izgulnom, jobban tudtam figyelni az emberekre – és talán Istenre is – a liturgia során. 

Feltűnt például egy idősebb, rokonszenves arcú férfi, aki az első padban ült. Jelenlétének otthonosságából valahogy az a benyomásom támadt, hogy ott szokott lenni a helye a miséken. Egyébként nem keltett különösebb figyelmet: azon túl, hogy valódi méltósággal foglalt helyet, a többiektől kicsit eltávolodva, legfeljebb az tűnt fel, hogy sötét napszemüveget hord – de hát úgy is volt épp elég furcsaság számomra ezen a misén, ezen tehát igazán nem akadtam fenn... Talán kicsit rokon léleknek is éreztem részleges elszigeteltségében. Ezért aztán oda is mentem hozzá a békerítus alkalmával, üdvözölni őt. (Laikusok számára: ez az a rész a katolikus szentmisében, amikor kézfogással üdvözöljük egymást, kifejezve a megbocsátás szándékát egymásnak. Ezen az égövön persze ez is kicsit másként zajlik, melegebben, spontánabbul, és hosszabban is tart: percekig ölelgetik egymást az emberek.) Az idősebb úr lelkesen viszonozta visszafogott köszöntésemet, és hosszan szorongatta a kezemet, miközben barátságosan magyarázott is valamit, amit a hangzavar miatt nem értettem pontosan. 

Csak amikor mise után a templomajtóban újra találkoztunk, akkor értettem meg a sötét szemüvege okát: vak volt. Egy másik, bicebóca-mozgássérült férfi kísérte karonfogva. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még váltottunk pár szót. Innen tudom, hogy Teo-nak hívják. Most persze már én szorongattam a kezét, és szívem minden jóindulatával próbáltam ügyetlenül kifejezni – mivel valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni ebben az életben –, hogy minden jót kívánok neki. Ő volt az ügyesebb. Ebben a hétköznapi helyzetben, minden nyakatekert formalitás nélkül neki sikerült valami gyönyörűségeset és örökérvényűt adnia ajándékba: megáldott engem. 

Egyszerű áldást mondott, hosszan és lelkesen. Nem értettem mindent, de a pillanat intimitása magáért beszélt, és el is ért a szívemig. Szavai valahogy Isten szeretetét, melegségét, jóindulatát és irántam való együtt-érzését is közvetítették. 

A papi és a szerzetesi életben az a szép – lassan mondhatok már ilyen nagy és ünnepélyesen csengő szavakat: idén vagyok ezüstmisés (azaz 25 éve pap), rövidesen pedig 20 éves szerzetesi jubileumot is ünnepelhetnék, ha az ilyen alkalmak ünneplése a jezsuiták között szokás lenne:) –, hogy sokkal többet kapunk másoktól, mint amit mi tudunk adni nekik. Pedig adni is tudunk, efelől nincs semmi kétségem! Az adásban az a legszebb, hogy általában egyáltalán nem vesszük észre, mi történt. (Azoknak, akik ismerik az egyházat: idézzétek csak fel, mennyi mindent kaptunk papokon keresztül! Nekem rengeteg apró emlékem van, és többségükre az illető atyák valószínűleg egyáltalán sem emlékeznek.) Az életünk valódi történetét csak Isten látja. Ezért szoktunk papi és szerzetesi jubileumok alkalmával arról prédikálni, hogy nem a jubilánst ünnepeljük, hanem Istent: azt a kegyelmet, amit a jubiláns életén keresztül Isten adott a világnak. 

Kívülről nézve persze sokszor úgy látszik, mintha a papi és szerzetesi életek „elpazarolt” életek volnának. Betegekre, fogyatékosakra, haldoklókra pazaroljuk őket – szóval csupa „haszontalan” dologra és elfoglaltságra. Sokan ezt értelmetlenségnek látják, ám csak azért, mert nincs tapasztalatuk arról, hogy éppen köztük – a betegek, a fogyatékosok és a haldoklók között – valósul meg leginkább látható módon Isten országa. Jézus ugyanis értük jött, nem az egészségesekért (Mt 9,12; Lk 5,31). 

Bennünket, papokat és szerzeteseket is megkísért néha a haszontalanság érzése. Az a gondolat, hogy ugyan mit változtat az, ha nagylelkűen odaadom magam egy munkára, egy misszióra, aminek pedig az égvilágon semmi látható eredménye nincs. Csakhogy ez tévedés, vagyis a gonosz lélek kísértése. Tévedés ugyanis azt gondolni, hogy a világ szemében haszontalan dolgok értelmetlenek. Minden emberi közösség finom szövésű hálók szövedéke, egy kimondhatatlanul érzékeny rendszer, amelyben minden gesztusnak – a legapróbbnak is! – felmérhetetlen hatása van. És nem csak abban a (még mindig haszonelvű) értelemben, hogy egy-egy szó vagy mondat megváltoztathatja valaki életét (annyi ilyen történetet tudok!). Hanem azért is – és ez a legszebb a papi, szerzetesi életben –, mert tényleg nem ismerjük a szavaink, gesztusaink pozitív következményeit. Sokan megtapasztalják ugyanis rajtunk keresztül az élet belső dimenzióját, szépségét. 

Mi pedig általuk...

Jézus Krisztus, engedd, hogy növekedjék a szívünkben az együttérzés mindenki iránt. Hallgass meg, Urunk!

Jézus Krisztus, légy Te, aki cselekszel rajtunk keresztül! Hallgass meg, Urunk!

Jézus Krisztus, engedd, hogy felismerjük arcodat mások arcán! Hallgass meg, Urunk!

P. S. A világ annyit változik – és olyan sebességgel! Most magyarázta egy fiatal jezsuita rendtársam, hogy a Facebook a harmincasok korosztályának való. A fiatalabbak már rég Instagramot használnak. A legifjabb generáció pedig már őket is kinőtte: ők TikTok-on nőnek fel. Vajon van, ami maradandó?