Lisieux-i Szent Teréz a XIX. század egyik legkiemelkedőbb női alakja. Annak ellenére, hogy 24 évesen meghal, nagyon mély és intenzív lelki utat jár be.
Mit jelent az önmegtagadás, a saját akaratból való kivetkőzés, önmagunk legyőzése? Valljuk be, ezek a szavak manapság ellenállást váltanak ki belőlünk, mert úgy érezzük, valamit el kell fojtanunk, meg kell ölnünk magunkban. Kis Szent Teréz viszont rátalál arra az útra, ahol az önmegtagadás egy nagyobb belső szabadságra vezeti őt: nem elnyomva érzéseit és vágyait, hanem belső világának medret találva, ami igazán Jézusban talál beteljesülésre. Arra tanít, hogy a szabadságunkért meg kell küzdeni, konkrét döntéseket kell hozni, amelyek mellett ki kell tartani. Törékeny, sebzett, kaotikus társadalmunkban jól tudjuk, mennyire szükség van összeszedettségünk, belső rendünk, pszichés, lelki és spirituális egészségünk megőrzésére. Teréz ebben lehet kísérőnk és társunk.
Teréz 1873-ban születik Alenconban, egy alsó-normandiai kis faluban. A Jóisten a szülőket, Louis és Zélie Martint öt leánygyermekkel ajándékozza meg, akik a későbbiekben mind a Kármelbe lépnek. Teréz már kétéves korától vágyódik, hogy apáca lehessen, erre természetesen azonban még várnia kell. Édesanyja 1877-ben súlyos betegség következtében meghal, amikor a kis Teréz még csak négyéves. A veszteségélmény komoly traumával jár: vidám természete teljesen elhalványul, és eleven, kitörő zsibongását visszafogott, szorongó túlérzékenység váltja fel. Teréz második mamájaként Pauline-t, nővérét választja, és az egész család különleges figyelemmel viseltetik iránta. Majd 1883-ban Pauline-t is „elveszíti” – ő ugyanis elhatározza, hogy belép a lisieux-i Kármelbe. Teréz belső lázongása furcsa pszichés betegségben mutatkozik meg, s már azt hiszik, hogy meg fog halni. Pünkösd ünnepén azonban meggyógyul, de sebzett és összetört kislány marad. Ezután az édesapjával való kapcsolata erősödik meg inkább, akit királyának szólít. Sajnos néhány évvel később, 1894-ben őt is elveszíti.
Ezek a veszteségélmények hozzájárulnak ahhoz, hogy Jézussal „hozzábújó”, átölelő, gyermeki kapcsolatot alakítson ki, amit korántsem nevezhetünk lelki infantilizmusnak. Inkább mély és egyre inkább kiforró ráhagyatkozásról van szó, szépen, lassan átadva az irányítást az Úrnak.
Jézusban biztonságra talál, akiben megsebzett bizalma, kötődése gyógyulásra, meghittségre lel. „Már régóta nem a magamé vagyok, hanem teljesen Jézusnak adtam át magam, hogy szabadon azt tehesse velem, ami kedvére való.” Változásra való nyitottsága és elköteleződése pedig szépen ívelő, belső átalakulást eredményez.
Teréz gyermekkorában igencsak érzékeny. Ha bárki erélyesen szól hozzá, elsírja magát, ezért a családban mindenki hímes tojásként bánik vele. Tizennégy éves, amikor az ún. „karácsonyi kegyelem” kezdi átalakítani életét. A karácsonyi miséről hazatérve édesapja fáradtan felsóhajt: „Na, végre, ez az utolsó év!”. Ekkor ugyanis még tartják a karácsonyi szokást, melynek értelmében a kandalló fölé elhelyezett cipőkbe ajándékokat rejtenek. Teréz zokon veszi édesapja szavait, s felrohan a szobájába. A kegyelem azonban váratlanul megerősíti a lelkét, és Teréz, visszatartva könnyeit, lejön a lépcsőkön, majd mosollyal az arcán cipellőjéből előhúzza ajándékát, hogy édesapjának örömet okozzon. Ez a kis döntés gyökeres fordulatot hoz, melyről Teréz így vall: „Jézus, az édes, kicsi, egy órás Gyermek, lelkem éjszakáját fényözönné változtatta … Ezen az éjjelen, mikor gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét, s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem, hanem ellenkezőleg: győzelemről-győzelemre mentem s úgyszólván »az óriás pályafutását« kezdtem meg!”
Elsőre tán együgyűnek tűnik, de ha belegondolunk, kortársai hasonló esetben órákig duzzognának. Ő azonban tudatosan a szabadságot választja, ami által nem kiéli érzéseit, hanem tudatosítja magában őket.
Ez a belső tudatosság szabaddá teszi arra, hogy a szeretet mellett hozzon döntést: „Éreztem, hogy szívembe hatol a szeretet, annak a szüksége, hogy elfelejtsem önmagam, azért, hogy örömet szerezzek, s ettől fogva boldog voltam!”. Egy kis önmegtagadás, melyen keresztül az Úr arra tanítja Terézt, hogy az egoista (és nem „az egészséges”) önszeretetből való kivetkőzés jó; felszabadít arra, hogy másokat odaadóbban szeressen, életét boldogabban és teljesebben élve. Nem izzadtságszagúan, saját kezdeményezésből teszi mindezt, hanem a benne lévő Lélekre figyelve és a kegyelemmel együttműködve. Első lépésként megnevezi az érzését: fáj neki, és ezt tudatosítja. De emellett felfedezi magában a Jézustól jövő szeretetet, s helyet ad neki a bensőjében. Tudatosítja vágyát is, hogy édesapjának örömet szeretne szerezni, és hogy nem akarja a család ünnepét elrontani. Így végül a szeretet mellett dönt.
Mire is tanít minket a 14 éves kamaszlány? A mély lelki élethez szükség van belső fegyelmezettségre és rendre, amely nem sodródik az érzelmek árjával, hanem képes tőlük szabadon döntéseket hozni. Nem elnyomja az érzéseit, de nem is éli ki, hanem azáltal, hogy kimondja, megnevezi őket, medret szab nekik. Mit is jelent ez? Ha félek, ki tudom mondani, hogy például szorongok a megszégyenüléstől. Ezáltal mintegy kézbe veszem az érzésemet; ettől az nem tűnik el, csak egyszerűen nem engedem, hogy a félelmem – a szőnyeg alatt meglapulva – irányítsa életemet. Majd megfogalmazom, hogy mit védek, és mi az az akadály, amit meg kellene ugranom. Milyen érték mellett akarok dönteni? Mondjuk, ki szeretnék békülni a munkatársammal, le szeretnék ülni beszélgetni vele. Ez eddig mentális gyakorlat, mely azáltal válhat imává, hogy mindezzel Istenhez fordulok. Beszélni tudok róla. Tanácsát kérem. A Lélek szabadságát kérem, hogy meghalljam az akaratát, és aszerint cselekedjek. Majd döntök. Remélhetőleg az Isten akarata szerint. Ezután visszatekintésemben – napokkal, hetekkel később – reflektálok döntésem következményeire, és értékelem őket. Mindebből tanulva pedig előretekintek a jövőbe, hogy az Úrral együtt, a hétköznapokban ismét az Ő akarata szerint élhessek.
Teréz még csak 14 éves, és meg kell várnia a 15 esztendős korhatárt, hogy nővérei után a Kármelbe léphessen. Az apátnőtől külön engedélyt kér, hogy hamarabb csatlakozhasson a rendhez, de visszautasításra talál. Ez kitartásra ösztönzi, és arra neveli, hogy az első kihívások, nehézségek láttán ne hátráljon meg.
Később XIII. Leó pápához is elutazik, hogy különleges engedélyével hamarabb beléphessen. Itt is visszautasítják, mégsem „szűnik meg remélni minden reménytelenség ellenére”. A folyamatos visszautasításokban felfedezi a várakozás értékét, hogy még komolyabban elkötelezhessen, ha elérkezik a várva várt pillanat.
Posztulánsi ideje alatt elöljárónőjével nehezen jön ki, közben édesapja idegbetegsége is jelentkezik. Feszült időszak ez a számára. Erős indíttatást érez arra, hogy Pauline-nál leljen vigasztalásra (valljuk be, hogy egészséges és természetes reakció). Ő azonban 15 évesen belátja, hogy döntésében frusztrációja vezetné, ezért kivár. Jézus pedig várakozását követően különleges kegyelemmel ajándékozza meg: szívét vigasztalása és szeretete tölti be: „Boldogan látom, hogy az őt szerető szív megnő, s hogy így hasonlíthatatlanul több szeretetet tud adni azoknak, akik kedvesek neki, mintha valami önző és gyümölcstelen szeretetben magába zárkózna.”. Micsoda érettség! A másik személyt nem vágyai kielégítésére használja, hanem megtanulja elfogadni frusztrációját és belső zűrzavarát, és Istentől várja a vigasztalást. Jézus kíséri ebben a folyamatban, és megtanítja az egoista és hiteles szeretet közötti különbségre.
A noviciátus évei a testvéri szeretet tanulásáról szólnak. Megtapasztalja, hogy a szeretet több holmi romantikus kedvelésnél. Elhatározza, hogy a Szent Péterről nevezett nővért az imádság után az ebédlőbe kíséri, akkor is, ha társa mogorván viszonyul hozzá: „Nehezemre esett, hogy rászánjam magam erre a kis szolgálatra, mert tudtam, hogy nem könnyű ennek a szegény Szent Péterről nevezett nővérnek a megelégedésére lenni; annyira szenvedett, hogy nem szerette a vezetőjét változtatni. Azonban nem akartam elszalasztani egy ilyen szép alkalmat”. Jézus szavaiban lel vigasztalásra: „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, azt nekem teszitek.” (Mt 25,40). Nem szívesen hozza meg ezt a döntést, fél, ám a Szentírás szavai segítenek neki, hogy túllépje határait. Nem azért teszi, hogy fontosnak, elfogadottnak érezze magát, hanem hogy Jézus kedvére tegyen. Felismeri a másik ember szükségletét, akinek a jobbját nyújtja, és ez felszabadítóan, gyógyítóan hat rá.
Egy következő alkalommal nővértársa idegesítő moraja hívja fel a figyelmét, miközben a kápolnában együtt imádkoznak. Borzasztóan zavarja őt, és késztetést érez arra, hogy csúnyán ránézzen.
Végül elhatározza, hogy teljesen a bosszantó zajra figyel: „Arra irányítottam a figyelmemet, hogy minél jobban halljam, mintha csak elragadó hangverseny lett volna, és egész imám (mely nem a nyugalom imája volt) úgy telt el, hogy ezt a hangversenyt ajánlottam fel Jézusnak.”. Ez békét ad számára. Isten arra tanítja, hogy csak akkor lehet őt szeretni igazán, ha a felebarátunkhoz is szeretettel fordulunk. Ahogy Mustó Péter SJ is írja: ha komolyan veszem, hogy Isten mindannak, ami van, akarja a létét, és minden létezőben talál kedvelni valót, akkor radikálisan megváltozik a hozzáállásom önmagamhoz, a másik emberhez és Istenhez is.
Huszonkét évesen eldönti, hogy az isteni irgalomnak ajánlja fel magát. Rácsodálkozik arra, hogy az isteni irgalom erősebb az igazságosságánál, és hogy Isten szeretete elárasztja az egész világot. Ennek az isteni irgalomnak akar áldozata lenni. Áldozatát elfogadottnak véli, amikor először vért köp (kiderül ugyanis, hogy tuberkulózisban szenved). Ez az ún. „húsvéti kegyelem”, ami a „hit próbájával” is együtt jár. A lelki sötétség, amiről Kalkuttai Szent Teréz életének utolsó húsz éve tanúskodik: amikor Isten mintha magára hagyná a lelket, mindenféle lelki édességtől megvonva. Terézt kétségbe ejti, hogy vannak olyan lelkek, amelyek elkárhoznak, s ez iszonyú fájdalommal tölti el őt. Elfogadja a hit próbáját, amíg Isten jónak látja. Elfogadja, hogy „a hit próbájának kenyere jut neki, és a sötét éjszakában egyedül azt a kegyelmet kéri, hogy ne bántsa meg Jézust”.
Ezután tetteit egyre inkább a tiszta szeretet vezérli, és nem az, hogy lelki örömöket és vigasztalást keressen.
Lelkében gyötrődik, és betegágyba kényszerülve hivatását, életének új értelmét keresi. Vigasztalanságában elhatározza, hogy a Szentírásban keres választ. Szent Pál apostol korinthusiakhoz írt levele hozza meg a várt vigasztalást: „És akkor túláradó, észtvesztő örömömben felkiáltottam: Ó Jézus, én Szerelmem … végre megtaláltam a hivatásomat … Az én hivatásom a szeretet! … Igen, megtaláltam a helyemet az Egyházban, és ezt a helyet Te adtad nekem, Istenem … Az én Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet … így minden leszek … így meg fog valósulni az álmom!!! …
Én csak gyermek vagyok, gyámoltalan és gyenge, azonban éppen gyengeségem tesz elég merésszé ahhoz, hogy a te Szereteted Áldozatául ajánljam fel magam, ó, Jézus! Régen az Erős és Hatalmas Isten csak a tiszta és makulátlan áldozati állatot fogadta szívesen. Az Isteni Igazságosság kielégítéséhez tökéletes áldozatokra volt szükség, de a félelem törvényét a Szeretet törvénye váltotta fel és a Szeretet egészen elégő áldozatául választott engem, gyenge és tökéletlen teremtményt … Vajon nem méltó a Szeretethez, hogy így választott? … Igen, a Szeretetnek le kell hajolnia, hogy tökéletesen kielégülhessen; le kell hajolnia egészen a semmiig és tűzzé kell átváltoztatnia ezt a semmit.
Igen, én Édesem, így fog elégni az én életem … Nem tudom másként bebizonyítani az én szeretetemet Neked, mint hogy virágot hintek: vagyis nem engedek ki a kezemből egyetlen kis áldozatot, egyetlen tekintetet, egyetlen szót sem, és felhasználok minden dolgot, még a legapróbbat is arra, hogy szeretetből tegyem … Szeretetből akarok szenvedni, sőt örülni is, így fogok virágot hinteni a trónusod előtt; egy sem kerül majd az utamba olyan, amelynek szirmait ne szórnám elébed … azután virághintés közben énekelni fogok (vajon lehet-e sírni ilyen gyönyörűséges foglalkozás közepette?) – énekelni fogok még akkor is, ha tövisek között kell szednem virágaimat s minél hosszabbak és szúrósabbak lesznek a tövisek, annál dallamosabb lesz az én énekem.”
Forrás: Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza (Ford: Kis Mónika), Ecclesia, Budapest 1995.
Utolsó kommentek