Ha azt kérdezik: „Mi az ember?”, sokan talán azzal az elgondolással értenek egyet, hogy az ember lélekből (ψυχή – psychē) és testből (σώμα – só̱ma) áll. Halála után az anyagi test a porba tér vissza; mivel a lélek a szentség világához tartozik, ezért halhatatlan, és egy másik világba távozik.
A fenti emberek nézete valójában csak az ősi időkből származó viták összefoglalása. Láthatjuk, hogy Platónt nagyban befolyásolta tanára, Szókratész hite. Valójában Szókratész mindig arra hívta az embereket, hogy „vigyázzanak a lelkükre”. Mivel Szókratész számára a lélek sokkal drágább, mint a test, hajlandó volt feláldozni életét, hogy tanúságot tegyen a lélek halhatatlanságáról.
A második teremtéstörténetben azt olvashatjuk, hogy az Úristen két részből alkotta az embert: a föld porából (az Ádám név jelentése: „ember”, „földből való”), és orrába lehelte az élet leheletét (lélek)[1]. „Így lett az ember élőlénnyé.” (vö. Ter 2,7). Ezáltal az ember Isten képére teremtetett. Az Egyház úgy véli: „A lélek az, ami minden embert emberré tesz: a lélek az ember szellemi alapja, a legbensőbbje. A lélek által lesz az anyagi test élő, emberi testté. A lélek teszi az embert olyan lénnyé, aki azt tudja mondani: „Én”, és fölcserélhetetlen egyénként áll Isten előtt.” (Youcat – A katolikus egyház ifjúsági katekizmusa, 62)
Az emberi test természetesen nem halhatatlan, tehát a halál után a lélek elhagyja a testét, hogy belépjen a másik világba. Ez olyan világ, amelyről senki élőnek nincs tapasztalata, mert senki sem lépett be, csak a halálon át. Ezért a szentség ezen világát megközelíteni minden kor és mindenki számára kihívás. Ugyanakkor az Isten kinyilatkoztatásában bízva hisszük, hogy Isten üdvözíti az embert. De hogyan?
A halál után az emberi test a porba tér vissza, várva a feltámadás napját[2]. A lélek pedig három belépési kapu – a pokol, a tisztítóhely és a menny – előtt áll. A pokolba senki sem akar belépni, mert az az Istentől való örök elszakítottság állapota, a szeretet abszolút hiánya (vö. a Katolikus Egyház Katekizmusa,1033-1037). De hisszük, hogy akik földi életükben elutasították Istent, mindvégig eltaszították az ő szeretetét, akkor azok lelke haláluk után sem élvezi Isten örömét. Velük ellentétben akik az Istenhez hűek és Őt szeretik, Isten kegyelmében (illetve súlyos bűntől tisztán) halnak meg, azok számára a jutalom a Mennyország. Ők a diadalmas Egyház, ahol a szentek maradéktalanul boldogok. Akik meghalnak, de életükben hibákat követtek el, akik még nem teljesen tiszták, azoknak meg kell tisztulni a purgatóriumban. Ők a szenvedő Egyház. Ezek a lelkek nem tehetnek semmit, csak imádságainkat és felajánlásainkat várhatják. (Mi pedig a küzdő Egyházban élünk).
Így, október végén sok ember megy a temetőbe, hogy szeretteik sírjairól gondoskodjanak. November folyamán a katolikus egyház kifejezetten kéri tagjait a temetők látogatására, imádságra őseik és elhunyt szeretteik lelkéért. Ebben a hónapban a tisztítóhelyen lévő lelkek tele vannak reménnyel. A tény, hogy szentmisével, gyertyafénnyel és virággal ünnepelünk, azt is mutatja, hogy mindenki imádkozik: „Adj, Uram, nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében!”
Valójában az értük imádkozó ember érdemeket szerez önmagának és szeretteinek is ebben az életben. Amikor az elhunytakra emlékezünk, az egyház nem akarja, hogy az örök halálban maradjanak. „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11,25). Ezért novemberben a hívők a Mennyország felé fordulnak, hogy szeretteik dicsőséges feltámadását kívánják. Ha vannak, akik a tisztítóhelyen szenvednek, nem tehetünk mást, mint hogy imádkozunk értük. Aztán amikor erről a helyről kiszabadulnak, ők is könyörögnek értünk, hogy Isten sok áldást adjon nekünk. Ez a két titok „kapcsolatban van egymással”[3]. Mert „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.”(1Kor 12,26).
A fenti néhány sorra emlékezzünk mindannyian imáink idején. Természetesen mindenki meghal. Bár sok ember nem tud megbarátkozni ezzel, sajnos senki sem változtathatja meg azt a tényt. Ne felejtsük el, hogy a halál után senki sem segíthet önmagának a tisztítóhelyen. Ott azt kívánják, hogy a földi életet élők tegyenek valamit, hogy segítsenek nekik. Nagyszerű módszerek vannak erre. Például: böjtölés, imádkozás, jó cselekedetek végzése, különösen a szentmisén imádkozva értük. Emlékezzünk a halott lelkekre, „könyörögjünk” Istennél, hogy bocsássa meg bűneiket! „Üzenjünk” Istennek az imáinkkal. Bízzunk benne, hogy kérésünk eljut Istenhez, tehát a tisztuló lelkek kevésbé fognak szenvedni. Ők a rokonaink. „Ne habozzunk segítséget nyújtani a megholtaknak, ajánljuk föl értük imádságunkat.” (Aranyszájú szent János).
Ebben a hónapban az egyház a mindenszentek ünnepét üli. November 2-án minden megholt lelkéért imádkozunk. Nagy áldás ezekben a napokban, hogy sok kegyelemet kaphatunk, de ezeket átadjuk nekik. Minden szentmise alkalmával a papokkal közösségben kérjük Istentől: „Emlékezzél meg a feltámadás reményében elhunyt testvéreinkről, és mindazokról, akik irgalmadban bízva távoztak el a világból; bocsásd őket szent színed látására. Könyörülj, kérünk mindnyájunkon, hogy Isten anyjával, a Boldogságos Szűz Máriával, Szent Józseffel, az ő jegyesével, a szent apostolokkal és minden szenttel együtt, akik a világ kezdete óta kedvesek voltak előtted, részesei lehessünk az örök életnek, és dicsőítve magasztaljunk téged, Jézus Krisztus, a Te Fiad által.” (II. eucharisztikus Ima)
Ily módon szeretnénk belépni ebbe a hónapba, a halálhoz kapcsolódó babonák és félelmek nélkül, hiszen itt az ideje imádkozni a megholtak lelkeiért. A szentség ezen világa mindig fontos az igaz boldogságunk szempontjából. Ne csak az anyagi élethez ragaszkodjunk, hanem hagyjuk, hogy szívünk a következő világ felé forduljon, ahol örök otthona van, az igazi otthonunk.
Sok reményt kívánok ebben a hónapban mindenkinek!
[1] Youcat 63: „Az ember földi származása folytán összetartozik minden élőlénnyel, csak Istentől »belé lehelt« lelke teszi emberré. Ez adja neki megkülönböztetett méltóságát, de ugyanakkor egyedülálló felelősségét is.” (Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek)
[2] „Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra.” (Jn 5, 28-29).
[3] vö. Youcat 146 és 160 .
Utolsó kommentek