Valamit az időről és Jézus Krisztusról szeretnék mondani; az újév jó alkalom erre. Arról, hogy ebben az emberi történelemben Jézus Krisztus a reménységünk.

A naptári év fordulója a számadás ideje: sokan visszanéznek ilyenkor az elmúlt esztendőre, és szokás előre is tekinteni. Sokan terveket készítenek azzal kapcsolatban, ami vár rájuk. Vannak, akik fogadalmakat is tesznek. Mindez épületes elfoglaltság ebben az időszakban – talán szükséges is. Ami elmúlt – az fontos! Azért van jelentősége, mert beépült az életünkbe.

Ismerek valakit, aki szilveszterkor mindig beül egy kápolnába, és végiglapozza a naptárát. Lassan forgatja a lapokat, s közben hagyja magára hatni az elmúlt évben vele történt eseményeket. Próbálja felidézni azokat a belső képeket, amiket hátrahagytak, érzékelni azt is, hogy milyen „utóízt” érez a szájában, ha rájuk gondol. Bizonyos értelemben újra átélni igyekszik az eseményeket: mint mondja, azt szeretné, hogy Isten jelenlétében valamiképpen a helyükre kerüljenek a dolgok. Próbálja elfogadni őket, akármiről – akár jóról, akár rosszról – legyen szó. Ismerősöm hisz abban, hogy Isten a történelem Ura, aki ha megengedte, hogy egy adott esemény megtörténjen az életében, valamiképpen értelmet is tud adni neki a személyes üdvösségtörténetében. Ez ad erőt, hogy semmit se tagadjon le vagy szépítsen meg a múltjából – azt sem, amit bűnbánattal idéz fel.

Ugyanez áll a jövőre is. Az újév elején sokan tervezgetni szeretnek: általános emberi dolog, hogy szeretnénk jobbra fordítani a magunk és a számunkra fontos emberek életét. Igyekszünk mintegy „beavatkozni” a világ folyásába, vagy csak vágyunk arra, hogy életünk valamiképpen rendeződjék: például hogy le tudjuk küzdeni egynémely rossz szokásunkat, vagy új prioritásokat, fontossági sorrendet igyekszünk felállítani. Vannak, akik elhatározzák, hogy mostantól rendszeresebben fognak nyelvet tanulni, többet igyekeznek sportolni, megvalósítják ezt vagy azt a célkitűzésüket...

Egy játékos-komoly feladat

Van egy barátom, akinek pszichológus ismerőse egyszer azt a feladatot adta újév elején, hogy írjon össze öt „lehetetlen kívánságot”. Vagyis keressen olyan dolgokat az életében, amiket szeretné, hogy megvalósuljanak, amikre vágyik. Ám az is fontos – mondta –, hogy ezek a kívánságok „lehetetlenek” legyenek: azaz emberi erővel ne legyen esély megvalósítani őket. Amikor először hallottam erről a feladatról, rögtön felmentem a szerzetesi cellámba, és nekiálltam, hogy megírjam a magam „lehetetlen-kívánság listáját”. Mondanom sem kell, nagyon érdekes gyakorlat volt. A listát aztán kiragasztottam éjjeli szekrényemnek az ágy felé eső oldalára, hogy más ne láthassa, nekem azonban esténként, lefekvés után mindig szem előtt legyen. A következő év végén pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy röviden visszatekintsek, mennyire sikerült megvalósítani a „megvalósíthatatlant”. Az lett a benyomásom, hogy Isten végső soron valamilyen formában mindegyik kívánság megvalósulásához hozzájárul. Legtöbbször persze nem pont úgy, ahogy én elképzeltem, de hát ez már csak az Ő szíve joga: Istennek mégiscsak jobb a fantáziája a miénknél...

Életszakaszok

Az emberi élet egyébként – szerintem – ebből a szempontból is időszakaszra oszlik. Periodizálható. A fiatalok például gyakran terveket kovácsolnak. Álmodoznak, tervezgetik az életüket. Ennek van itt az ideje: ahogy egy várandós édesanya is naponta rendszerint órákat tölt azzal, hogy elképzelje, milyen is lesz, ha majd megszületik az, akit most még csak a szíve alatt hordoz: hogyan is fogja néven szólítani, mibe fogja öltözteti, miként alakítja majd az életét. (Arról persze még nem tud, hogy mennyire fogja majd megváltoztatni a kis jövevény cserébe az egész család életét!) Az ilyen álmodozásnak nagyon fontos szerepe van: az anya ezzel készít helyet gyermekének a világban, előzetesen mintegy „megágyaz” neki. Minél fiatalabb valaki, az élete annál több lehetőséget tartogat – hiszen egy gyermekből még bárki lehet (vagy legalábbis majdnem bárki...), az élete csaknem tiszta lehetőség. Az idő múltával azonban azok az ajtók, amelyek korábban még nyitva álltak, fokozatosan kezdenek bezárulni. Közhely, de igaz: az idősek gyakran már csak az emlékeikben élnek... Megelevenednek számukra a gyermekkori emlékek, képek tolulnak elő a múltból, időről-időre arcok merülnek fel (rég látott ismerősök), emlékek elevenednek meg, s az ötven-hatvan évvel korábbi eseményeket nemegyszer sokkal könnyebb felidézni, mint azt, ami tegnap történt.

Az életközép válsága

Mindez jól van így kitalálva: ez az életünk logikája. A gyermekkori frissesség és jövőbe tekintés, valamint az időskori megnyugvás és múltba révedés között azonban van még egy fontos időszak, amire érdemes kitérnem: az úgynevezett „életközép” periódusa. Ez átmeneti időszak, amit közismert módon gyakran valamifajta válság is kísér. Egy a harmincas évei végén, negyvenes évei elején járó középkorú ember – legyen férfi vagy nő – általában már elég jól rálát arra, hogy mit lesz képes elérni az életében. Fel tudja mérni, hogy mi az, ami még a lehetőségei közé tartozik, és mi, ami már irreális, elérhetetlen. Valamiképpen kezdi felmérni, amit még az élet tartogathat a számára. Az életközép idején rendszerint egyúttal arra is rányílik a szemünk, hogy amit még elérhetünk, nem fog tudni kielégíteni bennünket. Ez okozza a válságot. A dolog azonban elkerülhetetlen – hiszen akkor is ez a helyzet, ha valaki történetesen euró- vagy dollármilliárdokkal rendelkezik, és az egész világ ura. Hiszen az ilyen ember sem képes betelni a pénzével és hatalmával: még nagyobb hatalomra, alkalmasint a szomszédos bolygók és galaxisok meghódítására kezd vágyakozni...

A válságból kivezető út

Így vagyunk megteremtve: semmi e világi hatalom nem képes kielégíteni a kívánságainkat. Egyesek ebben az átmeneti időszakban (az életközép válsága idején) megrekednek a fejlődésben, és nem képesek többé feldolgozni életük behatároltságának és végességének fájdalmas tapasztalatát. Ők gyakran megkeseredett és örökké elégedetlen emberré válnak. Akadnak azonban olyanok is, akik, hogy úgy mondjam, „konstruktív” módon, teremtő szellemben tudnak szembenézni korlátaikkal: a végesség fájdalmas tapasztalatát úgy sikerül feldolgozniuk, hogy bizonyos értelemben túllépnek önmagukon, és a korábbinál sokkal „spirituálisabb” életet kezdenek élni. Talán úgyanúgy végzik a napi munkájukat, mint addig, külsőre semmi sem változik: hozzák-viszik gyerekeiket az iskolába és a különórákra, bejárnak a munkahelyükre, elvégzik a feladataikat. Belső hozzáállásuk az élet különböző helyzeteihez azonban az életközép válságának hatására lényegesen átalakul – ők maguk elmélyültebb, szellemibb (az Újszövetség nyelvén szólva „pneumikusabb”) emberré válnak. Átalakuláson esnek át: nagyobb türelemmel lesznek önmaguk és mások iránt, mélyebb megértést tanúsítanak, nagyobb oldottsággal és belső derűvel képesek reagálni, már nem veszik magukat annyira komolyan. Inkább a személyek, semmint az intézmények iránt éreznek felelősséget. Szabadabbá válnak a szabályoktól, korábbi merevségeiktől. Anélkül, hogy akarnák, hitet, reményt és szeretetet sugároznak maguk körül. Ha keresztények, szavak nélkül is képesek hirdetni az evangéliumot. Mindez persze csakis a Szentlélek segítő kegyelme révén lehetséges – akár tudnak róla, akár nem; akár néven nevezik, akár nem – az ilyen emberek Istenből élnek, s töredékességükben is felragyogtatnak valamit az Ő teljességből.

Van esély?

A földi életben minden dolog esetleges és beteljesületlen marad. Álmaink sohasem valósulnak meg maradéktalanul: az élet adós marad az „egész” tapasztalatával (amiből pedig a latin salus – üdvösség – szó gyöke is származik). A dolgok kicsúsznak a kezünk közül, és nem vagyunk képesek irányítani az eseményeket. Életünk végén minden valószínűség szerint nem büszkén és diadalmasan állunk majd meg az ítélő Isten előtt, sokkal inkább szemérmesen és kifosztottan, beismerve, hogy a létünk befejezetlen, sőt befejezhetetlen, az életünk töredék-, sőt majdnem törmelék-jellegű. Ez a befejezetlenség és töredékesség olyan nyilvánvaló, hogy hajlok arra, hogy azt gondoljam: ha Isten nem hívta volna meg az embert az örök életre, személyes életünknek nem volna értelme. Egyetlen esély marad, ha létezik legalább egy olyan mozzanata az emberi életnek, amely képes kiállni az idő próbáját, és nem semmisül meg. Ha ilyet találunk – megmenekültünk!

A Szentírás arról tanít, hogy Isten a teremtés pillanatában saját belső életében részesítette és az önmagával való belső egységre hívta az embert. Ezért van az, hogy hosszú távon a legjobb házasság, a legsikeresebb állás, a legtöbb pénz sem képes boldoggá tenni bennünket. Csíra formában ott él bennünk az örök élet utáni vágy – még ha annyi minden hajlamos is betemetni –; ez az, ami nem hagy békén, ami állandóan nyugtalanít, elégedetlenné tesz a földi élet állítólagos „eredményeivel” kapcsolatban. Találóan fejezte ki ezt már Szent Ágoston is az V. században: „Fecisti nos ad te et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te” – Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned.

Helytelen elképzelések

Az örök életről az emberek többségének persze meglehetősen téves elképzelései vannak. Egyszer egy ateista újságíró ezt a kérdést szegezte egy fiatal papnak, közös ismerősünknek: „Hát te meg mit csodálkozol azon, hogy számomra egyáltalán nem vonzó, hogy a halálom után egy távoli, idegen helyen, valahol a felhők fölött, állandóan dicsőítenem kell Istent, ráadásul ennek soha nem lesz vége?!” Nem szabad, hogy meglepetést okozzanak az ilyen torz elképzelések. Hiszen a Biblia is könnyen félreérthető módon, képekben beszél a végső valóságról, olyan szimbólumok és analógiák segítségével, amelyeket a földi életben szerzünk, így csak meglehetősen korlátos „jelzésül” szolgálnak a dolog megértéséhez. Az utolsó ítéletet természetesen nem úgy kell elképzelnünk, hogy hét angyal egymás után sorjában megfújja a harsonáit, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk. Az sem véletlen, hogy a vulgáris képek nyomán az emberek jó része a „keresztény mennyországot” sem érzi túlságosan vonzónak. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy szünet nélkül kórusban énekelve kellene dicsőítenünk Istent – hiszen ennél unalmasabb foglalatosságot nehéz volna elképzelni –; az ilyen képtől joggal rettennek vissza a jó lelkű ateisták is. Fontos észrevennünk, hogy nem a képek és a szimbólumok a lényegesek, hanem az, amit a szent írók (mégoly törékeny emberi szavaikkal) rajtuk keresztül igyekeztek kifejezni: hogy utunk végén Isten végtelen szeretete vár, az fog megnyilvánulni; ennek nyomán aztán majd lehull a lepel a hamis önképeinkről, és fény derül az élethazugságainkra. Ez okoz majd fájdalmat: az önmagunktól való megszabadulás. Pőrék leszünk és mezítelenek; üres kézzel állunk majd, és egyedül az ő irgalmas, minden emberi értelmet meghaladó szeretetében reménykedhetünk.

Helyesbítés

Fontos tisztázni a félreértéseket – amennyiben lehetséges. A dolog persze nem egyszerű: az emberek által alkotott hibás képek és fals elképzelések korrigálása azért ütközik nehézségbe, mert túlságosan kevés analógia áll rendelkezésünkre, ami alapján fogalmat alkothatnánk arról, ami majd odaát vár ránk. Talán csak az emberi élet legmeghittebb pillanatai (a szexuális egyesülés; a feltétel nélküli elfogadottság tapasztalata, például az anyai szeretet légköre; az egyetértésben, közös asztal körül megült ünnep, és hasonlók) lehetnek segítségünkre: ezek képesek valamit felvillantani abból, amit Isten azoknak készít, akik szeretik őt.

Istent szeretni pedig talán úgy is lehet, hogy nem is tudunk róla. Nem véletlenül kérdezik az utolsó ítéletkor az igazak: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?” (Mt 25,37-39). Az Úr (Isten) válasza pedig amilyen egyértelmű, olyan meglepő: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25, 40).

Mi marad?

Mi tehát a maradandó az emberi életben? Mik azok a cselekedetek, amelyek idővel nem veszítik el az érvényüket, és kiállják az idő próbáját? A kereszténység döbbenetes válasszal áll elő. Érdemes idézni egyetlen találó mondatot ennek kapcsán II. vatikáni zsinat egyik dokumentumából, a mai világban élő Egyházról szóló (Gaudium et spes elnevezésű) enciklikából, ahol a következő gyönyörű megfogalmazás olvasható: „Ipse enim Filius Dei incarnatione sua cum omni homine quodammodo Se univit” – „Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22).

Mit jelent mindez? Valami elképesztően fontosat! Az örök élet nem a távoli jövőben, a halál után kezdődik majd, hanem már itt és most elkezdődött. Születésünk pillanatától kezdve éljük, hiszen Jézus Krisztus megtestesülésével szállást vett az emberi szívben – minden ember szívében! Az az élet, amely egy újszülött gyermekben megjelenik, Isten ajándéka, sőt egyenesen Isten élete, amelyet a keresztség pillanatában az Egyház csak néven nevez és mintegy „hivatalos pecséttel lát el”. Az isteni élet kalandja ezzel még csak elindult. Amikor személyes fejlődésünk során eljutottunk értelmünk használatára, és szabad döntéseinkkel elkezdjük alakítani az életünket, e véges és esetleges döntéseink végtelen jelentőségre tesznek szert: személyes örök sorsunkat készítik elő. Ebben áll ugyanis az emberi élet felfoghatatlan jelentősége: az idő megtermi örök gyümölcsét – konkrét, személyes történelmünk örök jelentőségűek, amelyekkel alakítjuk, befolyásoljuk a magunk és mások üdvösségét.

Egyéni-közös sorsunk

Merthogy nem csupán a magunk életéről és örök üdvösségéről van szó. Helytelen volna – hiszen individualista vallásosságról tanúskodna –, ha azt gondolnánk: elég csak a magam üdvösségén munkálkodnom. Meg vagyok győződve róla, hogy azok életét is számon kérik rajtunk, akik ránk voltak bízva, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, akik valamilyen formában hozzánk tartoznak. Ez persze nem szabad, hogy türelmetlenségre vagy agresszív, térítő magatartásra indítson, inkább feltétel nélküli szeretetre; olyanra, amely nem vár ellenszolgáltatást, és minden körülmények között kész megbocsátani.

A keresztény hit erre a reményre alapul: nem a saját érdemeink alapján üdvözülünk, hanem Jézus Krisztus kegyelméből. Olyan vigasztalók ebből a szempontból a Te Deum gyönyörű himnuszának sorai – mostanában énekeltük a templomban, a hálaadó szentmisén –: „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem.” Mert bár sok minden rajtunk múlik, a leglényegesebb szerencsére nem... Az üdvösség, végső reményünk, ugyanis Isten ajándéka. Az olykor közöttünk, emberek között megjelenő jóság, szépség és igazság mind-mind az ő segítségének köszönhető: az is Tőle jön, amit – látszólag önállóan – nekünk sikerül véghez vinni, az ő átalakító kegyelme, jósága révén. Neki legyen hát dicsőség mindenkor, akit az Atya küldött, hogy megdicsőítse nevét a Szentlélek által – mindnyájunk üdvére-örömére!

Áldott-boldog újesztendőt!