Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Szelíd üzenet a tolerancia türelmetlen híveinek

2020.01.31. 09:59 SzabóFerencSJ

kep_2_1.jpg

A tolerancia útját[1] a XVI. századi humanisták, elsősorban Erasmus és követői egyengették. Ám nincs közvetlen átmenet tőlük a felvilágosodás filozófusaihoz és teológusaihoz.[2] A tolerancia történetének útja kacskaringós. Tolerancia és intolerancia együtt jár az újkori Európa országaiban; ezt a társadalmi-politikai események konkrét története igazolja. Legtöbbször a politika, a „raison d’Etat” győz a teológián, a fanatizmus a józan észen. Egyesek igen gyakran a saját igazukat azonosítják az Igazsággal, vagy ugyanazon személyek égetik azt, amit korábban imádtak.

Közép-Kelet-Európában, Lengyelországban és Erdélyben bonyolultabb a helyzet, mint ahogy gyakran bemutatjuk. Lengyelországban az üldöztetések elől Németalföldről menekülő „eretnekek” (anabaptisták), a „lengyel testvérek”, vagyis „ariánusok” (Kis-Lengyelország) és a „cseh testvérek” (Nagy-Lengyelország), valamint Varsó körüli zsidó szórványok meggyengítik a latin katolicizmust (a korábbi államvallást) és az ortodoxiát. A hitvallásoknak ez a mozaikja Lengyelországban mintegy kikényszeríti a vallási toleranciát. Hasonlóképpen, Erdélyben is meg kell oldani a négy vallás együttélését, itt is a továbbélés követeli a „vallási békét”. Általában az elcsituló vallásháborúk lassan a „türelmi rendeletekhez” vezetnek, ha az államérdek ezt kívánja.

A reformációtól a felvilágosodásig

A reformáció idején a katolikusok Aquinói Szent Tamás véleményét követik[3]: a hitet szabad akarattal fogadjuk el, de ha már elfogadtuk, akkor kötelesek vagyunk megőrizni. A reform idején az eretnekek – akkori felfogás szerint – a társadalmat fenyegetik, hiszen e társadalmi béke alapja a hitegység. Eltűrik a zsidókat és a pogányokat, akik a társadalom peremén élnek, de nem tűrik el azokat a keresztényeket, akik elfordulnak keresztségi hitüktől és eretnekek lesznek. A reformáció elterjedésével, amikor is a lutheri reform hitújításba megy át, az egyre radikalizálódó reformátorok végül is eretnekek lesznek a katolikusok szemében, és a katolikus állami vezetés is annak tekinti őket. De a protestantizmus térhódításával megváltoznak a viszonyok, fejedelmek is protestánssá lesznek, sőt unitáriussá, mint János Zsigmond Erdélyben.

Pázmány álláspontja

Itt röviden megemlítem Pázmány Péter álláspontját, aki az akkori katoli­kus teológusok (és a trentói zsinat) nézetét tükrözi.[4] Pázmány, mint ismeretes, a szellemi meggyőzés „fegyverét” használta a hitvitákban, főleg főművében, az igaz­ságra vezérlő Kalauzban. Amikor grazi tanárkodása után 1607-ben végleg visszatért – ­nem „édes nevelő hazájába”, Erdélybe, mert a politikai helyzet ezt nem tette lehetővé, hanem – Felső-Magyarországra, elkezdte a térítéseket, és írásban is folytatta a hitvitákat. Amikor 1608 őszén Mátyás főhercegnek benyújtott emlékiratában[5] arra a kérdésre válaszol, hogy lehet-e vallásszabadságot adni a protestánsoknak, a megkérdezettek közül egyedül ő, a reálpolitikus sorol fel 21 gyakorlati indokot e szabadság mellett. Ugyanak­kor 11 elvi (teológiai) megfontolást hoz fel ellene. Többek között ilyeneket:

– Nem lehet rosszat tenni, hogy abból jó következzék. Márpedig a hamis vallás a legnagyobb rossz.

– Isten és a természet törvénye ellen van, hogy megengedjék a hamis vallást.

– Senkinek sem lehet megengedni, hogy Krisztust elhagyva az ördöghöz csatlakozzék.

– Az eretnekség rosszabb, mint a török rabság, itt ugyanis csak az ember teste szenved, és e rabságból megszabadulhat az ember, de a pokolba került lelkeknek nincs többé megváltás.

A vallásháborúk után

Amikor már kritikusan reflektálnak arra a tényre, hogy a hívők egymás el­len háborúznak, kezd módosulni az eszme: ha a társadalmi béke végett „el kell tűrni” a vallási megoszlást, ez nem jelenti azt, hogy elfogadják a vallási indifferentizmust.

1680–1700 között jelentős változások történnek: a korábbi (középkori) teológiai megfontolásokat véglegesen alávetik az államérdeknek: megszületik a modern állameszme, ami a „nemzetek”-hez vezet – ezt magasztalja a francia forradalom. E két évtized során a tolerancia ideológiáját két jelentős esemény befolyásolja: a Nantes-i ediktum (1685), amely kiváltja Pierre Bayle Commentaire philosophique-ját (1686), vala­mint az angliai Türelmi rendeletet (1689), amely rögtön John Locke harmadik Toleranciáról szóló levelét sugallja.

John Locke, a „liberalizmus” ősatyja, akit a filozófiai tolerancia nagymestereként tisztelnek, összefoglalva a korábbi reflexiókat, a lelkiismeret elvileg változhatatlan jogait az ész diktálta jogokra változtatja. Egyrészt előre hirdeti a liberális Európa eljövetelét, és az amerikai (politikai) emberi jogok deklarációjával átmenetet alkot a mai felfogáshoz. Másrészt megőrzi a puritán szellemet, és a határtalan tolerancia ellen nyilatkozik. Bayle-tól eltérően és Jurieu nézetét támogatva azt vallja, hogy nem kell eltűrni a társadalmat felforgató vallásokat. Elsősorban is a mindig gyanús katolikusokat célozza meg. Locke még ezt is ki­jelenti: „Nem szabad tolerálni azokat, akik tagadják Isten létezését, mert az ígéretek, az egyezmények és az eskük, amelyek az emberi társadalmak kapcsát képezik, semmiféle hatékonysággal nem rendelkeznek az ateistáknál.” Mégis Locke a felvilágosodás előkészítője – racionalizmusával és minden kétértelműségével –, mert a tolerancia vitáját véglegesen teológiai síkról filozófiaira helyezi át (a természetjogra hivatkozva).

Azt mondhatjuk tehát – e néhány példa is igazolja –, hogy a reformáció és a ka­tolikus abszolutizmus Európájában, abszolutista vagy liberálisnak mondott politikai rendszerekben egyaránt, a felvilágosodás vívmányának vélt tolerancia nagyon kétértel­mű, mert az állam-raison-nak, a machiavellista hatalmi törekvéseknek van alárendel­ve: a vallás még mindig a társadalmi egység és kapcsolatok alapja, tehát ha valaki az uralkodó valláshoz nyúl, az anarchia útját nyitja meg. Minden attól függ, me­lyik a bevett vallás, melyik egyház fonódik össze a politikai rendszerrel. Ez „magyarázza” történetileg (de nem igazolja teológiailag) az inkvizíció működését, miként minden más, a vallás ortodoxiája ürügyén elkövetett intoleranciát.

Új liberalizmus Nyugat- és Közép-Kelet-Európában

A szabadság alapvető tét az Egyház jövője szempontjából. 1992 szeptemberében a Nem Hívők Pápai Tanácsa szervezésében nemzetközi kollokviumot rendeztek Prágában ezzel a témával: Új vallásszabadság Keleten és liberalizmus Nyugaton.[6]

A ma Nyugaton és nálunk is terjedő liberalizmus minden tevékenység és történelmi folyamat alapvető feltételének tekinti a korlátlan szabadságot: ez az egyetlen norma és a megvalósítandó feltétlen érték. Hogy ide eljusson, előzőleg el kell egyengetnie az utat, lerombolva minden régi értékrendet, amelyet nem tud ellenőrzése alá vonni. Ebben a távlatban a kereszténység, amely az abszolút értéket, Istent ajánlja, aki minden értékrend alapja, felülmúlhatatlan akadály volna abban a folyamatban, amely révén az ember megvalósítja önmagát mint erkölcsi választások alanya, minthogy megfosztja elidegeníthetetlen személyes döntési képességétől.

A párbeszédre nyitott cseh papteológus, Tomas Halík  helyzetelemzését idézem: „A manapság Nyugaton jelentkező »új ateizmus« és a militáns szekularizmus már nem éri be a vallás fontosságának alábecsülésével és ignorálásával, amint a Felvilágosodás utáni naivitásra mindeddig általában jellemző volt. Sok helyütt kifejezetten támadják a vallást…”

Most, hogy vége a totalitarizmusoknak, vége a kommunista egyházüldözésnek, bizonyos radikális szabadelvűség, a transzcendenciát kizáró szekularizmus (teljes evilágiság) kezd hódítani Közép-Kelet-Európában is. Ez a főleg értelmiségi körökben tapasztalható „szabadelvűség” nemcsak relativizálja az igazságot és az etikai normákat, hanem – miközben a „másság” iránti toleranciát követeli – nincs tekintettel a keresztények meggyőződésére, sokszor sérti hitüket, azon túl, hogy valamiféle kozmopolitizmus nevében megveti a keresztény gyökerű nemzeti kultúrát.  Ez a „liberalizmus” már távol áll a „toleráns” múlt századi liberálisok szabadelvűségétől.

Persze sokfajta liberalizmus létezik, létezhet, mint ahogy a keresztény szellemű „demokráciát” is többféleképpen lehet értelmezni, főleg pedig megvalósítani többé-kevésbé hűen az evangéliumi etikához. Ideologizálás és a kölcsönös démonizálás (a „keresztény” és a „liberális” álláspontok abszolutizálása) helyett a nyílt párbeszédet és a konszenzust kellene keresni a közjó, a nemzet lényeges problémáinak megoldására.

Szabadság és tolerancia – mai hívő szemmel

Földrészünkön mindenfelé a demokratikus jogállamok vannak kibontako­zóban, a személyek demokratikus szabadságjogait törvényben biztosítják, s a gyakorlatban is utat tör a szabadság és a jog, igyekeznek kizárni az önkényt, a visszaéléseket. Le kell szögeznünk, bár szinte magától értetődő (ezt főleg az egyház konzervatív tagjainak hangsúlyozom): a modern demokratikus társadalmakban, bár­mennyire nagy is a szellemi zűrzavar és az erkölcsi anarchia, a közélet mégiscsak bizonyos logikának, szabályoknak engedelmeskedik (példa az ENSZ által 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata). Bizonyos eszményeket (igazságosság, szolidaritás) kö­vetnek és jogokat követelnek még azok a mai fiatalok is, akik esetleg elvetik apáik és nagyapáik eszményeit.

A magukat kereszténynek vallók – túl a szükséges kritikán – tanulhatnak is jog- és humánumtiszteletben ellenfeleiktől, akár az „antiklerikálisoktól” is. Itt emlékeztetek arra, hogy Ferenc pápa milyen gyakran bírálja a klerikalizmust, vagyis a hívő néptől elkülönülő, törtető, uralkodni, nem pedig szolgálni akaró egyháziak magatartását. Ellenfeleink kritikája önvizsgálatra serkenthet. A tolerancia, a szabadságjogok tisztelete, bizonyos igazságosság-eszménykövetése: mind olyan értékek, amelyekre valamennyi kereszténynek – a keresztény közéleti vezetőknek és politikusoknak is! – törekednie kell. De a hívő keresztények is elvárják a tolerancia és a „másság” hirdetőitől „másságuk”, véleményük és hitük tiszteletben tartását”.

Befejezésül egy ateista francia gondolkodó, Bernard Oudin kritikáját idézem az ölő hitről.[7] A tegnapi és mai (iszlám) fanatizmusokról szólva azt sugallja, hogy a feltörő irraciona­lizmusokkal szemben az észnek, a rációnak kellene átengedni az uralmat. Igen, de ez még nem elégséges, ahogy a szerző erre maga is hoz példát. Oudin leszögezi: akár Voltaire-ről (ő sem volt teljesen toleráns!), akár a francia forradalomról (az Ész is­tennőjét imádó felvilágosultakról), akár a legutóbbi századforduló francia liberális–laikus–antiklerikális politikájáról (Combes) legyen szó, a legrosszabb, ha a tolerancia és a szabadság eszméjét kiforgatják igazi jelentéséből, és a türelmetlenség, a terrorcselekmények és az erőszakos üldözés céljair­a, igazolására használják.

Ez persze vonatkozik azokra a keresztényekre is, akik a hit területén erőszakos módszerekhez folyamodtak, akik ma is „türelmetlenek” más vallások, világnézetek követőivel szemben. Ez a másoknak kijáró tisztelet azonban nem jelent vallási relativizmust, nem jelenti keresztény önazonosságunk feladását, hanem azt a magatartást, amelyet a II. vatikáni zsinat tanítása fogalmazott meg. A zsinat (a Gaudium et spes 28. pontjában) a hívőktől a tiszteletet és a szeretetet követelte az ellenfél iránt: „A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy éppen vallási kérdésekben másként vélekednek vagy más magatartást tanúsítanak, mint mi. Ha nagyobb emberséggel és szeretettel igyekszünk gondolatviláguk mélyére hatolni, könnyebben kezdhetjük el velük a kérdések megbeszélését.” Ugyanannak a konstitúciónak 44. pontja leírja azt is, hogy „milyen segítséget kap az Egyház a mai világtól”. Ez a pont viszont azután következik, hogy az okmány kifejtette, milyen segítséget igyekszik nyújtani az Egyház az egyénnek, a társadalomnak, az emberi tevékenységnek (GS 41–43. pontok).

A keresztény hit területén csak annak van értéke, ami tiszta szabadságból törté­nik a kegyelem indítására. Valljuk a zsinattal azt is (GS 22), hogy Isten kegyelme ott működik minden becsületes, igazságot kereső és lelkiismerete szavát követő ember szívében. Mivel Krisztusban mindenki meghívást kapott az üdvösségre, a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miként –, hogy húsvét titká­ban, Krisztus halálában és feltámadásában részesedjék.

--------------

[1] A „tolerancia” szó az eltűrni, megengedni értelemben a XVI. század második felében jelenik meg Németországban (Toleranz) és Németalföldön (Toleran­tie), kicsit később Franciaországban (Tolérance). Később a jelentésváltozás teológiai töltéssel következik be: az erasmusi humanizmustól átjárt Európában, amelyet a terjedő protestantizmus és a trentói zsinatot követő katolikus megújhodás alakít, majd a vesztfáliai béke (1648) zárja le a harmincéves háborút. A társadalom és a mentalitások átalakulása lassan megy végbe; ugyanígy a to­leranciára és a vallásszabadságra vonatkozó reflexió is fokozatosan bontakozik ki.

[2] A következőkhöz lásd Bernard Plogeron, „De la Réforme aux Lumières, tolérance et liberté”, in Rech. de Science Religieuse 78, 1990,41–42.

[3] S. Th. II, II, 10, 8, ad 3: „Accipere fidem est voluntatis, sed tenere fi­dem acceptam est necessitatis”,

[4] Pázmány teológiájáról, hitelemzéséről lásd Szabó Ferenc SJ, A teológus Pázmány, Róma, 1990.

[5] Lásd Pázmány, Epistolae collectae (Hanuy), 26–29.

[6] Vö. a Távlatok 1993/2. számában közölt cikkemmel.

[7] Bernard Oudin, La Foi qui tue, Laffont, Paris, 1980.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr3115448272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.