Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Spirituális hit és intézményes vallás: éltető feszültség a keresztény hagyományban

2020.03.31. 09:55 Satori

virag_2.jpgA spirituális és a vallásos közti megkülönböztetés valójában az ősidőktől fogva része a zsidó-keresztény vallástörténelemnek. Az alábbiakban – a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül – áttekintjük ezt a hagyományt, annak igazolására, hogy a két ellentétesnek látszó mozzanat (spiritualitás és vallásosság, hit és intézmény) végső soron összetartozik. Az összefoglalóhoz Tomaš Halík jól sikerült számvetését használom. (Vö. Tomaš Halík: Religion and Individual Personal Fulfillment, in Staff Hellemans – Peter Jonkers [szerk.]: Envisioning Futures for the Catholic Church, The Council for Research in Values and Philosophy, Washington, 2018, 29–39.)

1. Izrael vallási világába a próféták fellépése jelentős újdonságot hozott. Míg korábban a kultikus előírások maradéktalan betartása számított kitüntetett (vallási) erénynek, a próféták működése révén új (spirituális) szemlélet, életorientáció gyökeresedett meg: a hangsúly egyre inkább a személyes („szívbéli”) hűsége került. A próféták hite szerint – ez voltaképpen az egész úgynevezett tengelykorra jellemző gondolat – a mózesi törvény rituális előírásai helyett a személyes elköteleződés és Isten hívásának elfogadása számít. (A gondolat Karl Jaspers német filozófustól származik, aki A történelem eredete és célja című nagyszabású értekezésében dolgozta ki az „Achsenzeit” kifejezést.) Ábrahám („a hit atyja” és prototípusa) személyes küldetést teljesít, amikor „útra kel”: maga mögött hagyja biztonságos otthonát, hogy elinduljon egy ismeretlen vidékre, „bár nem tudta, hová megy” (Zsid 11,8). Tette formálisan az izraeli nép egyiptomi fogságból való kivonulására hasonlít (vö. Kiv), ahol szintén nem volt biztosíték a spirituális hívás hitelességére. A próféták hitének emellett jellegzetesen erkölcsi (társadalom- és valláskritikai) mozzanata is volt: a szegényekkel való törődés és a társadalmi igazságosságért folytatott harc közösségi-vallási mozzanata Isten szemében értékesebb, mint a templomi kultusz (Oz 6,6; Mt 9,13), pontosabban elválaszthatatlan tőle.

A spirituális (karizmatikus, tevékeny, öntranszcendáló, normatív) és a törvényes (intézményesült, megmerevedett, vallási) konfliktusa azonban nem a héber Bibliában, hanem az evangéliumokban, Jézus Krisztus személyes sorsában érte el csúcspontját. Az ő kritikája a templomi kultusszal, a papi kaszttal és a vallási előírásokkal szemben ahhoz a halálos konfliktushoz vezetett, amely végül a legfelsőbb zsidó tanács (szanhedrin) Pilátus által szentesített ítéletében öltött testet. Jézus kereszthalála e feloldhatatlan és kudarccal fenyegető feszültség legkifejezőbb szimbóluma – minden időkre.

Ezt a hagyományt folytatja Pál („a népek apostola”), amennyiben kérlelhetetlen kritikával illeti a farizeusokat, azt a zsidó vallási irányzatot, amely a helyes istenszolgálat (spiritualitás) lényegét előírt (vallási) rituálék teljesítésében látta. Pál ezzel szemben a hitet részesíti előnyben a cselekedetekkel szemben (vö. Ef 2,8), a megelevenítő „lelket” a gyilkolni is kész „betű” vallásosságával szemben (vö. 2Kor 3,6). Azt is ő utasítja vissza a leghatározottabban, hogy a mózesi törvényt ráerőltessék a pogányságból megtért keresztényekre (vö. ApCsel 15,1–29). Az első keresztények tehát bizonyos értelemben a spiritualitás és a törvény között fennálló feszültség kiélesedésének hatására határolódtak el a zsinagógától, és alkottak közös gyülekezetet, egyházat.

2. A Római Birodalomban a religio (vallás) szó nagyrészt politikai kontextuson belül volt használatos, és szimbólumok, rituálék meghatározott összességét jelölte. Az állami kultusz elvégzésével kellett kifejezni a császár és az állam szent természetének elismerését. Ha a keresztények megtagadták az ilyen vallási rituálékon való részvételt, ateistának számítottak, és a politikai bűnözés vádjával kellett szembenézniük.

A konstantini fordulat (313) jelentős változást eredményezett. A keresztény spiritualitás és a római kultikus vallásos szemlélet állandó feszültségét olyan időszak váltotta fel, amelyben maga az egyház is fokozatosan a vallás szerepét kezdte betölteni, a szó régi (religio) értelmében. Ennek kifejeződése az intellektuális szférában Szent Ágoston „vera religio” fogalma (amely immár a kereszténységet jelöli), politikai szinten pedig az új vallás államvallássá válásával történik meg a fordulat, Theodosius császár uralkodása idején (391). A „birodalmi kereszténység” (Christendom, krisztianitás) születéséről szóló közismert legenda Nagy Konstantin álmát beszéli el. Eszerint a császár a Milvius hídi csata (312) előestéjén álmában keresztet látott az égen, s ezeket a szavakat hallotta: „In hoc signo vinces” (E jelben győzni fogsz). A következő reggel ezért kereszteket vésetett a katonák pajzsára – és megnyerte a csatát. A legendás elemtől eltekintve is érdekes kérdés, vajon hogyan alakult volna Európa és az egyház történelme, ha a császár – mondjuk így – intelligensebben (és „spirituálisabban”) értelmezi az álmot... (Vö. Tomaš Halík: Religion and Individual Personal Fulfillment, i. m. 30–31.)

A kereszténység katonai és politikai győzelme után egyre elfogadottabbá (maga is „vallássá”) vált, beépült a birodalmi gépezetbe („establishment”); ezzel azonban elveszítette radikalitását. Az e felhígulásra adott reakcióként a IV–V. század folyamán keresztények tízezrei vonultak ki a palesztínai, szíriai és egyiptomi sivatagba, hogy ott vezeklő életmóddal keressék Krisztus hiteles követésének új útját a megváltozott körülmények között. Ez a spirituális reformmozgalom adott döntő lökést a keresztény monaszticizmus megszületésének és elterjedésének. Sajátos, kritikus alternatívát kínált a kereszténységen belül, amennyiben nem szűnt meg felhívni a figyelmet annak veszélyeire, ha az egyház szövetségre lép a világi hatalommal és a gazdagsággal. Az egyháznak végül sikerült intézményesítenie és magába építenie ezt a spirituális alternatívát. Később is számos ellenállási mozgalomként induló nonkonformista kezdeményezést (például a ferenceseket) sikerült „pacifikálni” azzal, hogy monasztikus rend formáját öltötték.

Bár az egyháztörténelem során fellépő szentek – különösen a nagy monasztikus rendalapítók – életében újra és újra hangot kapott a hit karizmatikus és profetikus jellege (s ez időről időre a kereszténység belső megújulását is képes volt előmozdítani), az intézményesülés és a világi hatalommal való összefonódás általában katasztrofális következményekkel járt a spiritualitásra nézve. Az egészséges virágzás feltételei ilyen körülmények között hiányoztak. A középkori Societas Christiana elnyomó intézményei (a püspökök és a pápa világi hatalma, inkvizíció) üldözni kezdték a kereszténység eredetéhez való visszatérést sürgető „elhajlókat”, így spirituális kezdeményezéseik gyakran eretnekmozgalmakká fejlődtek (katharok, albigensek, millenaristák, alumbrados stb.). Kettős vereség ez, hiszen ők kiszakadtak az élő testből (amely közel sem minden tekintetben volt hiteltelen), az intézményes egyház pedig a maga merev mentális struktúráival képtelen volt a hitelesebb Krisztus-követésre vonatkozó vágyaik értékelésére és integrálására. Olyan időszak következett, amikor egyházi interdictum (az egyházi intézmények „sztrájkja”, munkabeszüntetése) sújtotta a vallási hatalom birtokosaival szemben elkövetett engedetlenséget. Így a laikus híveknek nem volt más választásuk, mint hogy közvetlen és személyes (azaz papok és egyházi rituálék által nem közvetített) kapcsolatot kerestek Istennel. Az ébredő misztikus-spirituális mozgalmak – például a devotio moderna – elősegítették a „vallási individualizmus” terjedését, amely végül a német reformációban érte el csúcspontját. A katolikus egyháznak a protestantizmussal folytatott elkeseredett küzdelme minden szinten (a vallásháborúktól a teológiai vitákon át) csak tovább rontott a helyzeten; az álláspontok így bebetonozódtak. A misztikus kezdeményezések üldözése hosszú évszázadokra lényegében ellehetetlenítette a spiritualitás fejlődését.

3. A modernizáció – amely valójában már a Felvilágosodással elkezdődött – fokozatosan racionalista és deista felfogásban gyökerező szekuláris gondolkodást juttatott uralomra. Fentebb már utaltunk rá, hogy ennek következtében a kereszténység – különösen a hit egyházias formájában – lépésről lépésre megszűnt magától értetődőnek (és az európai civilizáció egyetemesen elfogadott „közös nyelvének”) lenni. Hitelreméltóságát aláásta a testvérharc – a protestáns reformáció és a vallásháborúk –, valamint egy újabb skizma, amely a természettudományos és a vallásos világkép képviselőinek összeütközésében nyilvánult meg. Ennek szimbóluma a Galilei-per. Ezzel felgyorsult az egykor egységes európai kultúra széttöredezésének folyamata, melynek során a különböző társadalmi szektorok és tudásterületek (tudomány, politika, gazdaság stb.) fokozatosan kivívták önállóságukat az egyház és a teológia gyámságával szemben. A kereszténység „exkulturálódott” (az inkulturáció ennek ellentéte: a hit beépülése a kultúrába), egészen addig menően, mígnem maga a vallás is csak a társadalmi élet egyik szektorává vált a sok közül. Ezért van az, hogy ma a keresztény hit csupán egyike a sokféle „világnézetnek”, és a kereszténység már nem integráló ereje a társadalomnak (azaz többé nem „vallás” a szó „religio” ételmében).

A spiritualitás közben évszázadokig téli álmát aludta. A XIX. században azonban – a vallás megsemmisítő modern kritikájának árnyékában (az a felvilágosodás mozgalma óta divatban volt) – megjelent néhány nagyszabású egyéniség, aki hallatlan eredetiséggel látott hozzá a keresztény hit újraértelmezéséhez. Közülük feltétlenül említést érdemel az egzisztencializmus egyik előfutára, Søren Kierkegaard, aki erőteljesen bírálta korának polgári tömegkereszténységét, és a hitet személyes viszonyként értelmezte, az egyén bátor megállásaként Isten előtt. A kereszténység ezen egzisztencialista és spirituális felfogása idővel nagy hatást gyakorolt a hit és a vallási élet XX. századi hermeneutikájára, különösen az irodalom és később a filmművészet révén.

4. A XIX. században fellépett néhány nagy befolyású és a vallással szemben rendkívül kritikus gondolkodó, elsősorban Feuerbach, Nietzsche, Marx és Freud; ők olyan műveket hagytak hátra, amelyek miatt sokan elfordultak a vallástól, és ateistává lettek. Az egyház és a teológusok első – talán érthető, de aligha menthető – reakciója indulatos és védekező jellegű volt. Az első világháború okozta mélyreható megrázkódtatás hatására a protestáns teológia végre-valahára elkezdte komolyan számításba venni a „szekuláris embert” és körülményeit, fokozatosan elhatárolódott a hagyományos metafizikai teológiától, és hátat fordított a népegyház kiszolgálására fókuszáló „vallástól”. Karl Barth dialektikus teológiája és Dietrich Bonhoeffer radikális lutheri keresztteológiája a keresztény hitet újra megkülönböztette (sőt szembeállította) az intézményesített vallással. Hasonló irányt vett az „Isten halála teológia” is az 1960-as években, csakúgy, mint Gianni Vattimo posztmodern vallásfilozófiája: ő a szekularizációt a kereszténység legitim eredményének és logikus következményének tekinti (vö. Gianni Vattimo: Dopo la cristianità. Per un cristianesimo non religioso, Garzanti, Torino, 2002).

Némely teológus szerint a szekularizáció egyúttal kijelöli a „keresztény társadalom” (krisztianitás, birodalmi kereszténység) végét is. Vajon az, amit egyesek „szekularizációnak”, mások „Isten halálának” neveznek, valóban érthető úgy is, mint a „lélek sötét éjszakája”, „Isten elrejtettsége”, vagyis kairosz, tőle kapott alkalmas idő? Vajon nem lehet szó egyfajta királyi ajándékról Isten részéről, amelyet ahhoz kaptunk, hogy általa egy új, kenotikus (önmagunk kiüresedését megkívánó) kereszténység születésénél bábáskodjunk? Nem lehet-e, hogy ezáltal olyan tér nyílik, amely végül mélyebb és érettebb hitet eredményez? Tomaš Halíkkal együtt kérdezhetjük: „Vajon nincs szüksége bizonyos értelemben a hitnek és az egyháznak is arra, hogy megtapasztalja a gyengeséget, a szenvedést és a halált a feltámadás megtapasztalása érdekében, és hogy szavahihető tanúja legyen a halálon aratott győzelemnek?” (Tomaš Halík: Religion and Individual Personal Fulfillment, i. m. 32).

Ebből a perspektívából szemlélve, mint láttuk, valójában az egész kereszténység történelme értelmezhető úgy is, mint egyfajta drámai kapcsolat a spirituális hit és az intézményes vallásosság között. Melyiknek van azonban elsőbbsége? Ideje lesz letenni a voksomat. Az a véleményem, hogy a hit – a zsidó próféták óta kimutathatóan – egyszerre a társadalom és az egyén integráló ereje – s nemkülönben a vallásé is. Övé a vezető szerep, hacsak nem akarunk „zengő érccé és pengő cimbalommá” válni (vö. 1Kor 13,1). Ha ez a spirituális mozzanat alábbhagy vagy kialszik, azt a vallásosság is elkerülhetetlenül megsínyli. Erőtlenné válik, és elveszíti sava-borsát. Csakhogy – az igazság kedvéért idekívánkozik – a dolog fordítottja is igaz: a vallás támogatása nélkül a spiritualitás csupán történelmietlen és szabadon lebegő tapasztalatra redukálódik, amely nem képes a hagyományba illeszkedve társadalmi hatást kifejteni, s hosszú távon talán meg is semmisül; mindenesetre nem képes megváltoztatni az emberek életét. Közösségre és hagyományra is szükség van: ez a vallás ereje. Egészséges spiritualitás és egészséges vallásosság: e csak látszólag ellentétes két mozzanatnak éltető feszültségben kell maradnia egymással.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr815575860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mrcxqj 2020.04.03. 22:52:08

Köszönet ezért az összegző áttekintésért. Tomaš Halík idézett műve iránt óhatatlanul felkeltette az érdeklődésemet. Katolikusként egészen izgalmas témának tartom az "intézmény és karizma" kérdéskörét különösen a két fogalom dinamikus, olykor feszült, néha pedig egészen kibékíthetetlennek tűnő relációja folytán (Magyarországon emblematikus, bár a megjelenése óta bizonyosan update-re szoruló értekezés a témában Tomka Ferenc Intézmény és karizma az egyházban című írása). Avery Dulles, jezsuita bíboros, az egyháztannal kiemelten is foglalkozó teológusként az egyik művében az egyház különböző aspektusait/profiljait/modelljeit hasonlítja össze (The Modells of the Church). Az apostolok újszövetségi szövegek nyomán kirajzolódó profiljaiból vezeti le az Egyház különböző arculatait (péteri egyház, jánosi egyház, jakabi egyház...) Az éppen tegnap 15 éve elhunyt, és azóta a szentek sorába emelt II. János Pál pápa, továbbvíve ezt a gondolatot beszélt az egyház Máriás arculatáról is. Több megnyilatkozásában állította egymás mellé az egyház "péteri" és "máriás" arculatát, amelyben az előbbi az egyház "intézményes" míg ez utóbbi az egyház "karizmatikus" arculatát, kifejeződését volt hivatott jelölni. A két arculat kapcsolatára pedig egy nagyon érdekes kifejezést használt: azt mondta, hogy az egyház ezen két dimenziója egymással "ko-eszenciális" relációban van. Én ezt úgy értelmeztem akkoriban (azóta sem tudom, hogy helyesen-e), hogy ez a két dimenzió nem csupán külön-külön alkotja az egyház létének/életének/fejlődésének lényegi alapját, hanem kettő szoros relációja is része ennek a lényegi alapnak. Katolikusként mély hittel és meggyőződéssel vallom, hogy a Szentháromságos Egy Istennel való találkozást legteljesebben és legélőbb módon Jézus Krisztuson keresztül a Katolikus Egyházban élhetem meg, és pont emiatt válik számomra egészen izgalmas kérdéssé ennek a két dimenziónak, az egyház "intézményes" és "karizmatikus" arculatának a kapcsolata. Megszólítva érzem magam ebben a témában :) Személyiségemből fakadóan talán közelebb érzem magam a prófétákhoz, vagyis a karizmatikus féltekéhez, ami nekem valahogy mindig az egyház élettel telített, húsvér kifejeződését hozta közel, míg az intézményes arculat mintha a gigantikus katolikus egyházi közösség(em) szövevényes, olykor merevnek tűnő szabályrendszerének lenne a szinonimája, ami riasztó és idegen is tud lenni. Jó jó, tudom eléggé egyszerűsítek... de talán értitek a problémámat. Csak egy egyszerű példát had mondjak: a napokban a koronavírus helyzet kapcsán jött a hír, hogy Erdő Péter bíboros úr az egyházmegyéjében mindenkinek felmentést ad a vasárnapi misén való részvétel alól. Az első reakcióm kb. az volt: Kit érdekel?! (bocs, ha valakit megbotránkoztatok, de tényleg ez volt...) a második reakcióm finomodott: Van bárki is, aki azért jár szentmisére mert "kötelező"? A harmadik reakcióm kicsit tovább enyhült: miért ne lehetne bárkinek ez egy valódi "morális" kérdés, ráadásul a főpásztortól, különösen, ha egyházjogász, ez egy figyelmesség is lehet a hívők irányába. És talán pont nekem kell még növekednem/érnem, amiért a legcsekélyebb módon sem merült fel bennem morális problémaként, hogy pandémia idején nem megyek szentmisére (függetlenül a főpásztori engedélytől), hogy ne veszélyeztessek másokat.
Szóval nagyon izgalmas kérdés... hiszem, hogy az Egyház történelmét meghatározóan a szentek, az igaz emberek írják. Jobban mondva azok, akik hagyják, hogy a Szent megnyilvánuljon/működjön az életükben. Vagy talán még megengedőbb úgy fogalmazni, hogy az Egyház történelmét maga a Szent, vagyis Isten írja különböző mértékben megnyilvánulva az őbenne hívő törékeny, bűnös embereken keresztül?
Viszont nagyon érdekes kérdés az is, hogy ez a kérdéskör (intézmény vs. karizma) csak a katolikus egyházon belül él? Hiszen akár a kereszténység sokszínű egyházi és felekezeti kifejeződésére tekintünk, akár a vallások és spirituális áramlatok diverzifikált világát szemléljük, azt látjuk, hogy egyetlen egyház/felekezet/ vallási meggyőződés vagy hitrendszer sem tudhat magáénak egy ilyen szinten intézményesedett (központi tanítóhivatallal bíró, kiterjedt szabályrendszerrel [kánonjogi struktúrával], masszív dogmatörténettel rendelkező) közösségi struktúrát, mint a katolikusok. (Vallás- vagy egyháztörténészek javítsatok ki, ha tévedek.) Az ortodoxoknál autokefál egyházak lévén nincs ennyire központosított tanító és szabályozó hivatal, a protestánsoknál szintúgy, a zsidóságnál is nagyon érdekes megfigyelni (hisz a próféták vs. rideg szabályrendszer pont a zsidó hagyományból ered), mégis végül a zsidóság sem egy központosított tanítás köré szerveződött közösségként fejlődött, hanem már a poszt-biblikus mértékadó szövegeik is a tóra rabbik, tanítók általi sokféle (olykor ellentétes) magyarázataiból épül fel (mishna, talmud...) és a mai napig karizmatikus tanítók, rabbik segítik a zsidókat a törvények helyes megtartásában. Tudtommal az Iszlámban sincs ennyire központi tanító tekintéllyel bíró rendszer.[folyt]

mrcxqj 2020.04.04. 00:37:39

[folyt] ... ugyanakkor az Iszlámban is, talán pont a szufizmus kialakulása körül megjelentek hasonló vérre menő ellentétek a karizmatikus tanítók és az iszlám előírásainak "őrei" között.
Tehát az intézmény és karizma/spiritualitás nem véletlenül rezonál ennyire sajátosan nem is csupán a kereszténységben, hanem még specifikusabban a katolikus környezetben.
Érdekes, hogy a szentek sorába is azokat emelte az Egyházzá fejlődő közösség, akik koherensek maradtak az egyre központosodó tanítói és szabályozó rendszerrel, amely a nyugati egyházban szép lassan a pápa személyében egységesült.
Számomra mindig egy elgondolkodtató példa Assisi Szent Ferenc élete. Szent Ferenc egy olyan időben élt, amikor az egyház inkább lehetett zengő érc és pengő cimbalom... és ebbe a spirituálisan elsekélyesedett egyházba lobbantott tüzet, amelynek megtisztító és megújító hatása meghatározó volt. Mindez abból fakadhatott, hogy Ferenc meg tudott maradni egységben azzal a struktúrával, tanítói hivatallal, esetleg sok területen romlott (vagy csak hiteltelen) hierarchiával, amelyet a pápa egységesített. Ez számos szentről elmondható... De volt, akinek nem sikerült (Luther?) pedig a megújítás, vagy spirituális megújulás vágya talán nem volt kevésbé a Lélektől vezérelt, mint azon szenteknél, akiknek ez sikerült.
Valószínű, hogy Luther vagy bárki, aki ezzel a nagyon nehézkes "intézményi" struktúrával szakítva kereste a megújulás útjait, az első megkönnyebbülés után hamar szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy az "intézményesülés" bizony nem megkerülhető. Ahol emberek együtt és közösen szeretnének egy irányba menni, ott - bármily erősen is lobogjon a Lélek és a mindent átjáró szeretet lángja - elkerülhetetlenül megjelenik a normatív iránymutatás --> szabályrendszer igénye. Ijesztővé akkor válik talán, amikor a lobogás alább hagy (netán kialszik), a kiüresedett szabályrendszer pedig csontvázként marad élő vérkeringéssel átjárt test nélkül.
Nem véletlen talán, hogy a legnagyobb szentek pont a legsivárosabb időszakokban tudtak életet lobbantani sokszor nem kevés szenvedést is vállalva, hogy megőrizzék az egységet az őket megkérdőjelező intézménnyel/hierarchiával...
Mégis van egy olyan meggyőződésem, hogy a Szentlélek nagymértékben működött és működik/működhet a katolikus egyház intézményes keretein kívül is. Ez nem csak egy intellektuális meggyőződésem (mondjuk mert a II. Vatikáni Zsinat szövegei is ezt sugallják, vagy mert az első századokban Justinus az "Ige magvai" fogalmával ezt sejttette), hanem amolyan belső meggyőződésként él bennem. Azt valamiért nem gondolom, hogy ugyanolyan teljességgel működik a Lélek a katolikus egyház intézményes keretein kívül, mint azon belül, de hogy működik, arról van egy belső bizonyosságom. Nem ezért tudott a profán szellemtörténet, vagy az egyháztól/vallástól elszakadt eszme- és tudománytörténet hatni az egyház spirituális fejlődésére minden korban? Hisz a kezdetektől formálták az egyházi közösség fejlődését, tanítását a kinyilatkoztatott "igazság" kifejezésének formáit külső kultúrák. Még ha a zsidó kultúrát nem is tekintjük - az organikus fejlődés szempontjából - a kereszténységen kívülálló kultúrának, a római, görög kultúrát már annak tekinthetjük azok kívülről ható kultikus és filozófiai rendszereivel. A modern "külső" filozófiai és eszmerendszerek talán annyiban különböznek az előbb felsoroltaktól, hogy míg a görög filozófia (platonizmus, arisztotelész hatása) kívülről kerültek "be" az intézményesülő egyház kifejezésrendszerébe, ez utóbbi modern filozófiai irányok pont az egyházi közegből fokozatosan "ki"váló - szekularizációs - folyamatnak voltak az eredményei. Mégis ezek, a nihilizmusba, ateizmusba, agnoszticizmusba, majd az egzisztencialista és posztmodern irányzatokba vagy csak saját utat járó tudományfejlődésbe érkező szellemi áramlatok is -ha nem is explicit módon de - kölcsönhatásban maradtak az egyházi közösség lelki és szellemi fejlődésével. Én szeretem azt gondolni, hogy ezekben folyamatokban is tetten érhető olykor a Lélek működése, nem negligálva azokat a fájdalmakat, sebeket, olykor tragédiákat, amelyek ezen a folyamatok nyomán keletkeztek - és amikor a Lélek működése a legcsekélyebb módon sem érhető tetten csupán annak abszolút hiánya.
Marad tehát a kérdés, miért dönt mai fejjel valaki, aki a Katolikus Egyházon belül megtapasztalta az élő Isten jelenlétét, valaki aki találkozott Jézus Krisztus megváltó erejével, Isten mindebben megnyilvánuló és mindent átjáró szeretetével... hogy megmarad ennek a közösségnek egy nagyon szövevényes, sokszor nehezen érthető "szabályrendszerének" keretei között. Hisz nem elég csak követni a Lelket? a belső hangot?
A választ magam sem tudom. Azt tudom, hogy én itt ismertem fel, a Katolikus Egyház egyik élő közösségében azt az élő Istent, aki elementáris erővel árasztotta el és formálta, formálja a mai napig az életemet és aki Jézusban névvel is feltárta magát előttem.Egyúttal végtelen szeretete mellett a végtelen szabadság megtapasztalásához is közel vitt.

Satori 2020.04.04. 09:25:43

Az első (zsigeri) reakcióm az volt, hogy érdemes írni, ha ilyen olvasók vannak. A második az, hogy mennyire egyetértek... Végül még néhány link jutott eszembe:

jezsuita.blog.hu/2018/10/30/dekonstrukcio_es_emberi_jogok_izelito_jacques_derrida_posztmodern_filozofiai_gondolkodasabol (azzal kapcsolatban, hogy szükség van, olykor szükség lehet egyfajta kritikus, távolságtartó, dekonstruktív magatartásra/gondolkodásra).

jezsuita.blog.hu/2017/01/10/atmeneti_korunk_teologiaja_es_spiritualitasa_charles_taylor_nyoman (ez pedig azzal kapcsolatban, hogy vajon működik, működhet-e a Szentlélek a Katolikus egyház intézményes keretein kívül).

Elismerő üdvözlettel és őszinte nagyrabecsüléssel:
Satori

Othar 2020.04.05. 12:45:21

Egyetértek az írás végkövetkeztetésével, csak pár kiegészítést szeretnék tenni.

A 'farizeus' szónak egyértelműen negatív kicsengése van, súlyos bélyeggé (sőt, nem egyszer végső érvvé) vált az idők folyamán.
Ha megnézzük az Újszövetséget, akkor azért ennél sokkal árnyaltabb a kép. Szerintem az idézett páli versek (Ef2, 8, 2Kor3, 6) egyike sem kimondottan a farizeusokról/farizeusoknak szól.
Az apostoli zsinat leírásában Lukács említi, hogy

'Néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, felszólaltak, és azt mondták, hogy körül kell őket metélni, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes Törvényét.'

Mintha arra utalna a 'néhány'-nyal, hogy ez a vélemény a jelen lévő farizeusok között sem volt általános.

Ezekkel szembeállíthatjuk azokat a helyeket, ahol a farizeusok egyértelműen jó színben tűnnek fel : pl. Gamáliel beszéde, a Jézust óvó farizeusok (Lk 13, 31).
Tanulságosak még Lukácsnak a Péter és János elfogatásával kapcsolatban tett megjegyzése: a 'papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok' léptek fel az apostolok ellen. A farizeusok már hiányoznak a felsorolásból.

Végül ide tartozik az is, hogy Pál maga is farizeusnak vallja magát, érti a nyelvüket, és amikor jónak ítéli meg, ki is használja ezt (ApCsel 23,6-10)