Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Átmeneti korunk teológiája és spiritualitása Charles Taylor nyomán

2017.01.10. 12:39 Satori

poszba.jpgMajdnem két éve már (2015 március 5-én), hogy a világ egyik legnagyobb élő társadalomfilozófusa, a kanadai Charles Taylor (aki nem mellesleg gyakoró katolikus) „Egyházi élet a szekuláris korszakban” címmel lectio magistralis-t, díszelőadást tartott a jezsuiták Pápai Gergely Egyetemén Rómában. A McGill egyetem emeritus professzora lebilincselően érdekes gondolatmenetben vázolta fel a mai globalizált világban megfigyelhető trendeket, és azt is, várhatóan hogyan alakul át az egyház szerepe a XXI. században (ami nem szükségképpen jelent térvesztést vagy visszaszorulást!). Előadásáról alább rövidített (bár a blog-műfajban még így is szokatlanul hosszú) összefoglalót közlök – ami persze elkerülhetetlenül egyúttal interpretációja is Taylor nézeteinek.

 

Secular Age – szekuláris korban élünk

Ahhoz, hogy az egyház jövőjéről beszélhessünk, mindenekelőtt a jelenlegi helyzettel tartozunk számot vetni. Vajon ma mik az idők jelei? Melyek a főbb jellegzetességei annak a kornak amelyben élünk? Taylor kiinduló megállapítása így szól: olyan szekuláris korban élünk, amelyet a globális társadalom pluralizmusa jellemez. Ebben a környezetben a hit egyre inkább választás kérdésévé válik, amely nem tekinthető magától értetődőnek. A környezetünkben lépten-nyomon olyan véleményekkel találkozunk, amelyek, bár különböznek a miénktől, létjogosultságuk mégsem vitatható. A vélemények sokszínűsége már a családon belül is megjelenik: nemegyszer a testvérem, a sógorom is másként gondolkodik világról, mint én, az érzékenységei az enyémtól különböznek, mégsem intézhetem el azokat azzal a felkiáltással, hogy mindez oktalanság! Nem könnyű együtt élni ezekkel a véleménykülönbségekkel; mindazonáltal elkerülhetetlennek látszik – ma a világ ilyen. Ezt Taylor a „nem-kötődés” vagy „eloldódás” (unbundling) fogalmával érzékeltetni. Mit jelent ez?

 

„Konfesszionális állam” paradigmája és a „nem-kötődés” modellel

Az elmúlt évszázadok során az európai társadalmakban az úgynevezett „konfesszionális állam” számított általános normának. Ez olyan vallásilag és felekezetileg elkötelezett politikai struktúrát jelentett, ahol az állam automatikusan követte az uralkodó vallását (cuius regio eius religio), később pedig a maga tekintélyi eszköveivel igyekezett garantálni a társadalom egységességét, spirituális homogenitását. A nyugati típusú társadalmakban (Európától Ausztrálián át az észek-amerikai Quebeck-ig) hosszú időn át az emberek élete ezer szállal kötődött az egyházi intézményekhez, amelyek voltaképpen a társadalom kötőerejét alkották. A mikro- és makroközösségek lakóit összefűzte a közös hit és annak sokféle megnyilvánulási formája: a liturgia, a legkülönbözőbb közösségi jámborsági-ájtatossági formák – a Mária Kongregációk, a Katolikus Akció, a karitász, zarándoklatok, stb. –, amelyek általában egy és ugyanazon plébánia életébe integrálódtak. Az állampolgárok legtöbbször ugyanazzal a magától értetődőséggel tartoztak az egyházukhoz, mint a társadalmukhoz, a kultúrájukhoz és az államhoz, amelyben éltek.

Mutatis mutandis, ma is léteznek különböző egyesülési formák. Kétségtelen különbség azonban, hogy mára eltűnt a korábban mindenütt jelenlévő egységesítő elv, az az intézményes spiritualitás, ami a részek egységét valaha garantálta. Ma is eljárnak az emberek meditációs csoportokba, kiveszik részüket az önkéntes telefonos segélyszolgálatok munkájából, vagy részt vesznek az Orvosok Határok Nélkül mozgalomban, csakhogy ezt immár legtöbbször „nem kötődő”, „eloldott” formában teszik. Olyan korszakba léptünk, ahol a spirituális élet a végletekig fragmentalizálódott, széttöredezett, integrálatlan részekre esett szét. Az élet korábban szorosan összefonódott aspektusai nincsenek többé összeköttetésben egymással, nem köthetők többé egy és ugyanazon (vallási) intézményhez, mint a „konfesszionális állam” idején. Valami tehát véget ért – úgy tűnik, végérvényesen.

 

Vége a „keresztény társadalomnak” (Christendom)

Ha igazak a fenti megfigyelések, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben véget ért az az időszak, amit „Societas Christianá”-nak (Christendom, cristianità, Christentum, stb.) szokás nevezni. (Ez a „krisztianitás” azonban – nota bene – nem azonos a kereszténységgel: Christianity, cristianesimo, Christlichkeit/Christenheit!). A „keresztény társadalom” lényege abban állt, hogy a társadalom, a kultúra, a művészet, amelynek minden részletét a keresztény hit határozta meg (pontosabban ennek a hitnek az éppen akkor érvényben lévő felfogása). Nem lehet tagadni, hogy a változással, amely a keresztény intézmények összeomlásszerű vagy fokozatos lebomlását hozta, számos érték ment veszendőbe. Persze fontos észrevennünk, hogy e korszaknak nem csupán előnyei voltak. Jelen volt benne – Pascal szavával – a „nagyság és nyomorúság” (grandeur et misère) egyaránt. A árnyoldalak közé tartozott, hogy e letűnt társadalom a mai szétaprózódott és individualista politikai képződménynél sokkal inkább hajlott a konformitásra, az intoleranciára, valamint az erőszakra (erre példa az erőszakos fellépés bizonyos kisebbségekkel szemben: vö az etnikai csoportok közötti összecsapások az Ibériai félszigeten). Ugyanígy persze, a mai társadalomban sem minden dícséretes – ám nem is minden elvetni való! Az emberek minden közösségen belül keresnek magunkak új kapcsolatokat és megteremtik szociabilitás különböző formáit. A társadalmi élete tehát bizonyos szempontból továbbra is gazdag, de nem egységesül egyazon spirituális princípium irányítása alatt, mint a „konfesszionális államban”. A legfontosabb tehát, hogy észrevegyük, valami véget ért. Mi már más korban élünk, mint elődeink.

 

A Krisztus üzenetéhez való hozzáférés korábbi módjai – és mai módja...

Mit jelent az egyház számára az, hogy új történelmi korszakba léptünk? Nos, mindenekelőtt azt, hogy megváltozott az a mód, ahogyan az emberek utat találhatnak az egyházhoz és Krisztushoz. A szent megközelítésére sokféle modell létezik. A korai egyházban például az emberek a hellenisztikus filozófia alapján gondokodtak. Mindenekelőtt ez a modell határozta meg azt a módot, ahogy a keresztények a hitüket értelmezték. A kora közékorban ehhez képest új paradigma lépett életbe. Emlékezetes, hogy ebben az időszakban egész törzseket, ősi társadalmakat – az úgynevezett „barbárokat” – fogadtak be az egyházba, s ez az esetek többségében erőszakos térítés útján történt. Amikor Nagy Károly keresztény hitre térítette a germánokat, nem csupán Bibliával a kezében ment, hogy jó szóval és békés rábeszéléssel próbálkozzék. Ugyanígy, az úgyvevezett conquista alkalmával Dél-Amerikában sem riadtak vissza a kényszerítő módszerek alkalmazásától.

A Krisztus üzenetéhez való hozzáférérésnek tehát nagyon különböző módjai lehetnek. Ma általában az a helyzet, hogy az emberek szabadon jönnek. Felnőttként azért keresnek kapcsolatot a katolikus egyházzal, mert keresnek valamit. Ez a mai demokratikus, nem-kötődő, „szétszakadt” (éclatée) társadalomra jellemző szituáció: az embereket valamiképpen hajtja az élet értelmének keresése. Ez egy általános megfigyelés érvényes megfogalmazása; ám sokak helyzetére talán méginkább igaz, hogy azért jönnek, mert adni akarnak valamit. Egyszerűen úgy érzik, jobb emberek lehetnek azáltal – s ami ezzel összefügg, a társadalmat is jobbá tehetik –, ha a vallás nyújtotta orientáció figyelembevételével keresik az útjukat. Nem csak az önmegvalósítás igényéről van szó. Inkább szeretnének valamit tenni másokért, vágynak arra, hogy belevethessék magukat egy feladatba, s ezáltal a világot is jobb hellyé tegyék. Itt tehát egyfajta etikai igény is szerepet játszik – s egy ilyen etikai törekvés is anonim formában Isten keresése.

 

Átmenet két korszak (éra) között

Persze ezen a ponton érdemes egy pontosítást tennünk. Természetesen túlzás volna az állítani, hogy teljesen új korszakba léptünk. A történelem szervesen halad előre. Talán inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a nyugati társadalmakban gondolkodásbeli elmozdulás történik, amely során fokozatos teret veszít a „konfesszionális állam” normatív elképzelése és egyre inkább előtérbe kerül a fent említett a „nem-kötődéssel” vagy „eloldódással” (unbundling) jellemezhető szemlélet. Az új elképzelés szerint – amely fokozatosan egész korszakunk jellemzőjévé válik – alapvetően „keresők” (seekers) léteznek, akik más keresőkkel együtt, közös úton zarándokolnak s így próbálják megtalálni a saját spirituális útjukat. Alkalmasint nem mindenben értenek egyett – s e köztük lévő véleménykülönbségek nem szüntethetők meg –, de mindenkit (többé vagy kevésbé tudatosan) az motivál, hogy irányt és értelmet szeretne adni az életének. Korunkban fokozatosan a „keresők” kerülnek többségbe; ugyanakkor azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy jelenleg a Katolikus Egyházban nagy számban megmegtalálhatók azok is, akiket Taylor „letelepedetteknek” (dweller) nevez. Ők olyan hívők, akik elborzadva látják a „Societas Christiana” (Christendom) pusztulását, vagyis annak a korszaknak a végét, amikor még az egész társadalmat meghatározták a keresztény értékek és intézmények (még ha talán ők sem azonosítják az intézmények meglétét egyszerűen és naivul a hittel). Az ő törekvéseik továbbra is esősorban arra irányulnak, hogy a régi formákat restaurálják, és stabilizálják, minél sikeresebben hátráltatva azok lebomlását – még ha bele is kell nyugodniuk, hogy a hívek csoportja alkalmasint jóval kisebb lesz is a korábbinál. A „letelepedettek” (dweller) változatlanul vissza akarják terelni az embereket a hagyományos keretek közé és meg vannak győződve róla, hogy ez a jövő útja az egyház számára.

Érdemes látni, hogy „krisztianitás” modelljének legfőbb vonzereje abban áll, hogy garantálta az élet egységes, koherens rendjét, ahol vallás és kultúra, teológia és művészet, erkölcsi rend és politikai struktúrák stb. még harmonikusan illeszkedtek egymáshoz. E régi rend iránti nosztalgia természetes reakció, különösen a régi értékek pusztulása, a struktúrák lebomlása láttán. Sokan úgy érzik, hogy az egyház legfőbb feladata továbbra is harcolni a „keresztény civilizáció” továbbéléséért. Ez a tendencia további lendületet kapott a fasizmus, valamint a nácizmus XX. században elkövetett rémtettei ellenhatásaképpen. Érdekes azonban észrevennünk, hogy például Dietrich Bonhoeffer (1906-1045), aki szintén kérlelhetetlen harcot folytatott az elembertelenítő politikai struktúrák ellen, valamiképpen alternatív utat talált egy „keresztény társadalom-utáni” (post-Christendom) szemlélet irányába. Ez azonban csak egy érdekes mellékszál. Alaposabban kidolgozása helyett most fordítsuk röviden figyelmünket – Taylort követve – a régebbi narratíva eredetének tisztázására.

 

Teológia és felvilágosodás

Az egyház növekszik, azaz Isten országa terjed a földön. A „keresztény társadalom”-narratíva ezt úgy értelmezi, hogy Isten országának növekedése azonos a keresztény intézmények növekedésével. E modell értelmében a folyamat a következőképpen zajlik: Isten országa belenő a „keresztény civilizációba” s ez a civilizáció az egyház a missziós tevékenysége révén terjed (akár conquista árán is). A „végső idők” eljövetelekor, az eszkatonban, végre majd mindenki betagozódik ebbe a grandiózus „keresztény társadalom”-struktúrába. Ámde vizsgáljuk meg alaposabba, hogy honnan is származnak ezek a gondolatok.

Érdemes felfigyelni arra a hasonlóságra, ami ezen teológiai koncepció és a szekuláris felvilágosodás között áll fenn. Mintha itt voltaképpen a felvilágosodás teológiai újra-olvasatáról volna szó (éspedig nem is annyira a katolikus, mint inkább a protestáns szerzők részéről)! Hiszen a központi gondolat – a „fejlődés-narratíva” (progress story) kétségtelenül a felvilágosodás szellemi mozgalmából származik. És valóban: ha visszatekintünk a XX. század elejének teológiai irányzataira, akkor szinte zavarbaejtő a két gondolatkör egymásba fonódása. (Egyébként ennek a felvilágosult optimizmusnak a nyomai máig megfigyelhetők például az Egyesült Államok konzervatív köreinek republikánus külpolitikáján: előbb utóbb mindenki kereszténnyé válik, ami azt jelenti, hogy demokratikusan fognak gondolkodni, azaz civilizáltakká lesznek – végső soron tehát olyanná válnak, mint mi vagyunk...) Bár a felvilágosodás, a politika és a missziológia különböznek egymástól, ezen formájukban letagadhatalanul szerves összefüggés áll fenn.

De mi történik akkor, ha elfogadjuk, hogy a „keresztény társadalom” korszaka immár a múlté? Kíséreljük meg konstruktív módon megmutatni, milyen jövő vár ránk, ha belenyugszunk a „krisztianitás”-modell leáldozásába. Vajon adódik más mód arra, hogy leírjuk Isten országa terjedését és növekedését – éspedig úgy, hogy közben nem ragaszkodunk a felvilágosodás lineális fejlődés-hitéhez?

 

Egy alternatív modell: a mustármag képe

Taylor egy régi-új olvasási módot javasol a mai helyzet érzékeltetésére: mustármagról szóló parabolát. A példázat alighanem mindenki számára ismerős. Jézus Isten országát a földbe vetett mustármaghoz hasonlítja, amely kezdetben aprócska ugyan („minden más magnál kisebb”), idővel azonban hatalmas fává terebélyesedik (amelynek „ágai közöt az ég madarai fészket rakhatnak”: vö. Mk 4,30-32). Ez a kép nagyban különbözik mind a „keresztény társadalom”-olvasattól, mind pedig a „fejlődés-narratívától” (progress-story); talán ezért is jöhet annyira kapóra számunkra a modellalkotásban.

A mustármag képe sok szempontból termékenynek bizonyul. Spirituális szempontból az a mozzanat tűnik jelentősnek, hogy a kép az időbeli távolságot sugall a mag elvetése és a növekedés között. Mindenki tudja, hogy az elvetett mag nem azonnal sarjak ki – ehhez nem kell agronómusnak lenni! A folyamat türelmet kíván; s annak belátásra sarkall, hogy az esemény nem emberi erőfeszítéseink függvénye. Vallásos nyelven szólva: a növekedést Isten adja. Maga a fa szimbóluma is mélyértelmű. Mert mit is jelentsen ebben az összefüggésben? Taylor spekulatív értelmezése szerint a felnövekvő hatalmas fa semmiképpen sem utalhat valamiféle állandó és szilárd struktúrára. Itt sokkal inkább annak a titokzatos valóságnak a növekedéséről van szó, amely a történelem során az emberi tudatosságban és erkölcsben végbemegy. Érdekes ebből a szempontból utalni az úgynevezett axiális korra: a Krisztus előtti nyolcadiktól a Krisztus előtti harmadik századig a Föld különböző pontjain csaknem egyidőben felütötte a fejét az egyetemesség gondolata. Addig a gondolkodók jobbára csak a saját kultúrájukkal foglalkoztak, s az azokon kívül eső társadalmakat leginkább potenciális ellenségnek látták. Váratlanul azonban – Kínában Konfuciusz és Lao Cse, Indiában Buddha, Perzsiában Zoroaszter, Izraelben pedig Izajár és Jeremiás próféta működése nyomán – megjelent az univerzális és minden emberre érvényes jóság gondolata. Mintha itt is mustármagok kisarjadásáról lenne szó.

Ám a mustármag képét természetesen elsősorban sajátosan keresztény kontextusban kell értelmeznünk. Isten szentsége és jósága az egyházon belül is váratlanul tör be az emberi történelembe: egyszeriben megjelenik és működni kezd. Erre példa Assisi szent Ferenc (1181/1182-1226) élete. Amikor Ferenc hozzálát küldetése teljesítéséhez, még nem áll olyan intézmény háttár mögötte, amely támogathatná azt. Karizmája fennmaradására sincs semmi garancia. Ez ellentétben áll a meggyökeresedett struktúrákra épülő „keresztény társadalom” modellel, amely látszólagos szilárdsága ellenére szintén mulandónak bizonyul. A kereszténység története során valójában egy sor „keresztény társadalom”-modell tűnt el nyomtalanul – gondoljunk például a nesztoriánus egyházakra. Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy a termékenység nem rajtunk múlik: a növekedést Isten adja. Diarmand Mac’Culloch A history of Christianity: The First Three Thousand Years [Kereszténység története. Az első háromezer év] című remekművében talán először dolgozza fel az egész témát oly módon, hogy nem csak a fővonalbeli fejlődést vette figyelembe, hanem az egész isteni pedagógiát, ami térben és időben zajlik az egyháztörténelemben.

 

Túl az egyéni üdvösségért érzett aggodalmon...

Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, az Isten országát szabadon kereső emberek tömeges jelenléte megkérdőjelezi azt a teológiai felfogást, amelyet nagyjából az 1500-as évektől kezdve mindmáig a nyugati kereszténység követett. Ez a modell arra épült, hogy az emberek egyéni üdvösségét tűzte ki céljául. A gondolat hatástörténete óriási: ezzel áll összefüggésben a „hit” egyoldalú hangsúlyozása a protestáns teológiában, a sola fide, sola scriptura, sola gratia elv stb. Persze nem feltétlenül helytelenítendő ez a hozzáállás; ám a mai ember bizonyosan nem így gondolkodik. Mint láttuk, kortársaink nem üdvösségük iránti aggodalomból, hanem gyakran a segítés vágyától hajtva jönnek az egyházhoz – úgy is mondhatnánk: nagylelkűségből. Ez lehetőséget teremthet mustármagok ültetésére. Hogyan?

Fentebb láttuk, hogy Taylor abból indult ki: szekuláris társadalomban élünk, legalábbis abban az értelemben, hogy nem szokás többé Istenre és az isteni dimenzióra hivatkozni. Persze – mint utaltunk rá – ennek a társadalomnak is megvannak a maga előfeltevései: például a fejlődés gondolata, vagyis az az eszme, hogy emberi törekvéseink végső célja a társadalmi egyenlőség, a demokrácia, a mindenkinek kijáró emberi jogok stb. Az is kétségtelen, hogy mára jelentős eredményeket értünk el ezen a téren: a demokratikus világban számos intézményes forma létezik, amely soha korábban nem látott mértékben garantálja a köz- és jogbiztonságot, ideálisan az egész társadalom számára. Ezért aztán az értelmiségiek számára gyakran így vetődik fel a kérdés: ugyan mi szükség van még arra, hogy általában a vallásra, vagy kifejezetten Jézus Krisztusra hivatkozzunk? Nem inkább egyszerűen csak hagyni kellene, hogy a liberális demokrácia lendülete tovább folytatódjék?

 

A kereszténység „hozzáadott értéke”

Nos, úgy tűnik, ez mégsem elég. Nem csupán azért, mert az intézmények önmagukban nem nyújtanak garanciát a fennmaradásra, mint azt láttuk a nesztoriánus egyházak esetében. Még csak azért sem, mert – és ezt itt éppen csak megemlíthetjük – Taylor véleménye szerint a jelenlegi nyugati demokratikus társadalmak nagyon rossz irányba tartanak (növekszik az egyenlőtlenség, mélyül a szakadék a szegények és gazdagok között stb.). Ám nem csupán ez szól a kereszténység szükségessége mellett. A társadalomfilozófus legerősebb érve, hogy – még ha legjobb formáikat vesszük is alapul – egy emberséges társadalom eléréséhez az intézmények mint olyanok radikálisan elégtelennek bizonyulnak. Ez tagadhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalom megszervezőinek és az intézmények irányítóinak szükségképpen elvont szabályokkal és általánosításokkal kell dolgozniuk. Így aztán az intézmények a legjobb szándék ellenére is képtelennek bizonyulnak annak felismerésére, hogy mik a konkrét emberek valódi igényei. Amikor például a palliatív kezelés mozgalma elindult, rengeteg nyilvános vitát folytattak róla. Hiszen az orvosok már korábban is érzékelték, hogy a haldoklók számára nem kielégítők a körülmények, de nem tudták pontosan, mi a teendő. Az igényre válaszként végül megszületett egy újfajta gyakorlat – és egy ahhoz kötődő újfajta intézményrendszer is. Sok egyéb példa is adódik, ám – Taylor szerint – ha alaposabban megnézzük, úgy tűnik az igényre adandó válasz, a konkrét kezdeményezés nagyon gyakran keresztény gyakorlatból születik meg. Senki sem állíthatja, hogy kizárólag abból, de nagyon gyakran mégis ez ad neki ihletet! Mint emlékezetes, a palliatív kezelés is történetileg a Hospice mozgalomból ered, amelyet szerzetesrendek alapítottak a XIX. században Angliában (s ekkorra már nagyon régi előtörténetre nézett vissza, amely szintén nagyrészt a keresztényekhez kötődik). Egy további példa napjainkban Jean Vanier kezdeményezése, aki keresztény hitétől ihletve látta meg a testi és szellemi figyatékkal élők igényeit, és alapította meg számukra a Bárka közösséget.

Úgy tűnik, a folyamat befejezhetetlen: sohasem leszünk képesek olyan társadalmat létrehozni (és szabályok révén működtetni), amelyben nincsenek többé kielégítetlen igények, és így nincs szükség további segítségre. A rendszerszintű hibák korrigálásához pedig elősorban olyan emberekre van szükség, akikben megvan az érzékenység az emberi nyomorúság észrevételére. Ők pedig – hangsúlyozza Taylor – gyakran keresztények. A korrekció kulcsa tehát röviden: észrevenni az igényt és magunkhoz ragadni a kezdeményezést. Ezzel pedig egy újabb dimenzió tárul fel, amelyet egy újabb keresztény kulcsszóval fejezhetünk ki.

 

Az evangéliumi „kenózisz” (kiüresedés) értelme

Taylor az evangéliumban elsősorban egyfajta szociális érzékenység ihletőjét látja, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy társadalmunk emberarcúvá váljék. A gondolat teológiai gyökere a keresztény megtestesülés-elképzelés. A biblia persze olyan írás, ahol – a világirodalom nagy eposzaival ellentétben – gyakran a sorok között kell olvasni, hogy jól értsük a mondanivalót. Főszereplője az a személy, aki – Taylor szavaival – „úgy tudta látni az embereket, ahogy soha korábban nem látták őket”. Tévedhetetlenül képes volt felismerni a szenvedő emberek igényeit; talán ezért is írhatta róla Márk evangéliuma, hogy „úgy tanított, mint akinek, hatalma van, nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7,29). Jézus Krisztus „hatalma” (exuszia) ebből a sajátos nézésből és az emberi igényekre történő odahallgatni-tudásból eredt.

S vajon mi hogyan válhatunk képessé arra, hogy valóban látni tudjunk? A dolognak Taylor szerint két oldala van. A negatív feltétel valamiféle lemondásra való képességgel áll összefüggésben. Az angol költő John Keats (1795-1821) negatív képességről beszél: képessé kell válnunk arra, hogy háttérbe szorítsuk önmagunkat, saját szempontjainkat, hogy úgy tudjuk felvenni, befogadni a dolgokat, amint azok adódnak a számunkra. El kell távolítanunk az akadályokat, elkerülni, hogy csak önmagunkat, saját előfeltevéseinket vetítsük bele másokba. Ez már akkor is nélkülözhetetlen, ha csak egy táj, egy természeti kép érzékeléséről és leírásáról van szó, s mennyivel inkább akkor, ha egy személyről! Keresztény szempontból azonban fontos hangsúlyozni, hogy létezik egy pozitív aspektus is: az a szeretet, amit a valóság vagy az illető személy iránt táplálok. Negatív értelemben tehát az a feladat, hogy félretegyem az akadályokat, amelyek saját magamból, a félelmeimből, aggodalmaimból stb. fakadnak; pozitív értelemben pedig arra van szükség, hogy minden emberi személyben Isten képmását ismerjük fel és szeressük. Ez a kenózisz (vö. Fil 2,6-11) kettős lényege és titka. A keresztény értelemben a „kiüresedés” az a sajátosság, amellyel Taylor kiegészíti a közismert és gyakran hangsúlyozott lemondó-aszketikus dimenziót, az áldozathozatal aspektusát. Úgy tűnik, ezt üzeni nekünk a biblia: Isten úgy látja a dolgokat, hogy a  bennünk lévő legjobb részt képes megszólítani.

Mindez kétségtelenül összefügg a kereszténység központi hittitkával, a megtestesüléssel – mégis vannak párhuzamai más vallásokban is. A buddhista hagyományból ismert a „sunyatta” (kiüresedés), valamint a „karuná” (együttérzés) fogalma; ott is erény tehát, hogy eltekintsünk önmagunktól! Mintha újra a már említett axiális kor gondolata köszönne vissza: ez Isten pedagógiája, aki az emberek a szívébe súgja ezeket az igazságokat, kultúrától és vallástól függetlenül, egyetemesen. „S hogy én magam miért vagyok keresztény – teszi fel a kérdést Taylor –, nos, mert ennél nem látok jobb módot arra, hogy kapcsolódni tudjak Isten jóságához, valamint hogy – a magam korlátozott módján – segítsem is azt érvényre jutni.”

 

A meghívás: Ferenc pápa lelkipásztori praxisa

A mustármagról szóló kép, amely Isten országa terjedésének modellje, felettébb szerencsés és a globalizáció korában élő ember számára nagyon is kifejezőnek bizonyul. Ez a teológiai felfogás tükröződik abban is, ahogy Ferenc pápa gyakorolja hivatását. Ő a maga módján nagyon sokat tesz azért, hogy az isteni élet gyarapodjék – az egyház látható keretein belül és kívül egyaránt! Ezzel a szemlélettel képes felrázni más embereket is – hiszen a szeretet gyakorlása megérinti a szíveket. Ferenc nem olyan struktúrák megkonstruálását igéri, amelyek egyszer s mindenkorra rendbe hozzák majd a dolgokat, s örök időkre garantálják a társadalmi igazságosságot a földön. Egy ilyen meghívással kapcsolatban a mai ember egyébként is leginkább csak tartózkodóan viseltetnék, gyanúperrel él. Nem is azt hangsúlyozza, hogy várjuk meg, amíg felépülnek a szükséges intézmények. Ehelyett inkább arra hív, hogy menjünk és ültessük mustármagvakat – azzal a bizalommal, hogy Isten országa majd kisarjad belőlük.

Egy magot bárki képes elültetni. Az evangéliumi kép egyszerű és bárki számára érthető, ám Ferenc pápa lelkipásztori gyakorlata mögött nagyon is határozott teológiai elképzelések húzódnak meg. A fentebb mondottak alapján világosan megkülönböztethető két meglehetősen különböző teológiai nézőpont. Az egyik szerint a lehetőség szerint folytatni kell a „keresztény társadalom” (Christendom) modelljét; a végsőkig ki kell tartani, bár a csoport egyre zsugorodik. Ám nem ez az egyetlen lehetéges modell. Mint láttuk, a feszültséget az okozza, hogy a mai egyházban, a ma élő katolikusok között (velük teljes szentségi közösségben) vannak olyanok, akik már világosan látják, hogy a korábbi lelkipásztori modell a szekuláris korban idejétmúlttá vált, nem gyakorolható többé. Taylor határozottan javasolja, hogy illessük erős kritikával és lépjünk túl rajta. Hiszen a „keresztény társadalom” utóvédharcai egyfajtaa donatizmushoz vezetnek, miszerint minden igyekezetünkkel törekednünk kell a köreinken kívül tartani mindazt, ami tisztátalan. Sokkal vonzóbb, hatékonyabb (és evangéliumibb) ehelyett inkább a növekvő mustármagokra figyelnünk és igyekeznünk inspirációt meríteni az azokat elültetők munkájából. Ehhez segíthet egy gyors áttekintés arról, hogyan is néz ki egy e modellből fakadó, korunk számára érvényes spiritualitás.

 

Egy újfajta spiritualitás elemei

Taylor négy rövid szempontot említ, amelyek mentén várhatóan a most megszületőben lévő spiritualitás szerveződik. (1.) Mindenekelőtt hangsúlyozza: érzékenységre van szükség aziránt, hogy a hit voltaképpen „utazás” (joruney). Ez a teológiai szemlélet számos korai keresztény szerzőnél megtalálható – egyebek között Nisszai Szent Gergelyre és Szent Ágostonra megy vissza –, ám ma különösen aktuálissá vált. Képviselői számolnak azzal, hogy a hit voltaképpen Isten ingyenes ajándéka, amelynek fejlődése sohasem zárul le. Lehetetlen teljes mértékig megérteni, vagy kimeríteni. Ami él, fejlődik; aki úton van, halad. (2.) Másodszor ez egyúttal azt is jelenti, hogy jelentős mértékben átalakul az a mód, ahogyan korábban a „kétségeinkre” (doubt) tekintettünk. A kétség vagy kételkedés többé nem számít negatívumnak. Mostantól más megítélés alá kell, hogy essék: pozitív szerepre tesz szert. Hiszen voltaképpen ez tesz lehetővé az emberi és keresztény életben való növekedést és érést. Ha mindent, ami nem illeszkedik bele a rendszerembe, ami nem tűnik plauzibilisnek, vagy amit egyszerűen képtelen vagyok elhinni, csak félelemmel és elutasítással tekintek, sohasem lépek előbbre a hitemben. Ehelyett bizalommal mondhatom: ezeken a dolgokon még rágódnom kell! Így fogok előre jutni; hiszen minden mustármag is így növekszik! Taylor a pakisztáni fiatal leány, Yousafzai Malala megrendítő esetét idézi. Malala szembeszállt a talibánokkal, akik válaszul merényletet követtek el ellene és majdnem megölték. Ő azonban nem hátrált meg, hanem ezt mondta magában: „Isten életben hagyott, és ennek biztosan megvan az értelme. Nyilvánvalóan az, hogy kiharcoljam a többi lány számára is annak lehetőségét, hogy ők is tanulhassanak.” Ez is egy azok közül a mustármagok közül, amiket észrevehetünk és támogathatunk. (3.) Harmadszor, ez a nyitott és bibliától ihletett szemlélet egyúttal utat nyit egy újfajta ökumenizmus felé is. Kinőhet belőle a „barátság és a kísérés” (frienship and accompaniment) ökumenizmusa, a tapasztalatok „megosztásáé” (shering), amelyben tanulhatunk is egymástól. Ezek kétségtelenül a hit megélésének elég szokatlan módjai ahhoz képest, amely a nyugati egyházban a legutóbbi időkig elterjedtnek számítottak. Meg kell azonban találnunk a módját annak, hogy együtt éljünk a miénktől jelentősen különböző érzékenységekkel rendelkező emberekkel, abban a reményben, hogy lesznek közülük néhányan, akik maguk is mustármagokat ültetnek; és ugyanígy ihlethetnek minket a kereszténység történetének korábbi formái is.

Taylor az új spiritualitás még egy további gyakorlatias vonatkozását említi. (4.) Szerinte azzal is számolnunk kell, hogy az új szemlélet jelentős változásokat hoz létre az intézményeinkben. A Quebeck-i filozófus ezen a ponton egy francia kutatócsoportra hivatkozik, akiknek kutatásait Yann Raison publikálta Qui sont les cathos aujourd’hui? [Kik a mai „katkók”?] címmel. A kutatás megállapítja, hogy jelenleg az emberek a hiteles plébániák felé áramlanak – olyan helyekre, amik iránt „affinitást” éreznek (affinity parishes) –, és ez a folyamat egyelőre megállíthatatlannak látszik. Ám meg kell születnie annak az igénynek és törekvésnek is, hogy a hívek összejöjjenek és érvelni, sőt vitatkozni kezdjenek, valamint döntéseket hozzanak a számukra fontos egyházi dolgokkal kapcsolatban. A találkozás ilyen fórumai lehetnek az egyes egyházmegyékben például a lelkipásztori tanácsok, amelyek különböző érdekődésű és irányultságú embereket tömörítenek. Miközben a résztvevők beszélgetnek egymással, talán negatív érzéseket is átélnek – ez elkerülehtetlen! Ám először meg kell ismerni azokat is, akiket elítélünk. És ez nem olyasvalami, ami úgy is megvalósítható, ha csak ülünk a plébániánkon, és szidjuk a többieket... Röviden: nem folytatható a „fentről lefelé” struktúra, amelyben az elmúlt 100-150 évben élt és gondolkodott az egyház. Ezt kívánja a megújulás, a rekonstrukció, a sürgető reform feladata.

Ezek tehát Charles Taylor szerint a főbb ismertetőjegyei annak a teológiának és spiritualitásnak, amely a szekuláris korban időszerűnek látszik. Bár a korábbitól némely tekintetben kétségtelenül különbözni látszik, s ezért változást elővételez, immár nem lehet figyelmen kívül hagyni. A jelenléte körülöttünk egyre növekszik, a korábbi paradigmához képest jóval dinamikusabban. Ezzel – Taylor nyomán – még éppen csak felvetni tudtuk (megválaszolni aligha) a jövő nagy kérdését: hogyan leszünk képesek e szekuláris kor körülményai között tartósan együtt élni az egyre nyilvánvalóbb különbségekkel globalizálódó világunkban?

 

Forrás: Charles Taylor, Gregoriana University, Rome on March 5, 2015, “The life of the Church in a Secular Age” (lectio magistralis) Vö. Youtube: https://www.youtube.com/watch?v=152Ng0qYRIM

44 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2612115329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.10. 19:01:41

A bejegyzés hosszasan magyarázza Charles Taylor társadalomfilozófus nyomán, hogyan fejlődött ki a társadalom szekularizációja. Érdekes kérdés, de az ilyen narratívákkal kapcsolatban az emberben mindig ott marad azért a kérdés: tényleg? Nem is erről akarok beszélni, mert a bejegyzés hosszú, a megjegyzésnek azonban illik rövidnek lennie. Az eszmefuttatás végeredménye az, hogy ma (humanitárius szempontból véve) adakozókkal és keresőkkel találkozunk. Ezzel szemben a Katolikus Egyházban még mindig ott vannak a „letelepedettek” (ráismertem magamra), akik a keresztény társadalom mára már elavult „fejlődés-narrativájához” körömszakadtáig ragaszkodnak. (Ebben viszont egyáltalán nem ismertem magamra, de a szerző is megjegyzi, hogy ez nem is annyira katolikus, mint inkább protestáns álláspont.) A szerzők által javasolt alternatíva: a „mustármag-modell”.

Az Isten Fia hasonlatok sorozatában tárja elénk a mennyek országa titkait. Ezek egyike a mustármagról szóló hasonlat (Mt 13, 31-32). Jézus egyetlen magról és egyetlen fáról beszél, amely a mennyek országát jeleníti meg. A bejegyzés sok mustármagról beszél, például Ferenc pápa is ilyeneket vet el. Azt is írja, hogy a Krisztus előtti nyolcadik századtól a harmadikig Lao Cse és Konfuciusz, Buddha és Zoroaszter, „mintha mustármagokat vetettek volna el”. Világos tehát, hogy itt már a bejegyzés elhagyja az evangéliumi hasonlat területét, azaz megjelennek a „párhuzamos mustármagok”.

A bejegyzés megjegyezi: „Spirituális szempontból az a mozzanat tűnik jelentősnek, hogy a kép az időbeli távolságot sugall a mag elvetése és a növekedés között”. Majd: „a felnövekvő hatalmas fa semmiképpen sem utalhat valamiféle állandó és szilárd struktúrára”. (A mustárfa nem azonos a nálunk ismert növénnyel, de keleten a fa bogyóit fűszerként használják.) A bejegyzés adós marad annak a magyarázatával, hogy miért van az, hogy a mustármagból mustárfa nő ki, nem pedig például tavirózsa. Tehát mégis jelen kell lennie valamilyen állandó struktúrának, amely azt biztosítja, hogy mustárfa és ne tavirózsa legyen a magból. A mustárfában az Egyház saját maga képét látja. Az Egyházban pedig jelen vannak az állandó struktúrák, amelyekről nem lehet lemondani.

A bejegyzés megtesüléssel kapcsolatos értelmezésére majd egy másik megjegyzésben térek vissza. Attól tartok, így is hosszúra nyúlt már ez a megjegyzés.

2017.01.11. 08:52:57

'A kétség vagy kételkedés többé nem számít negatívumnak. Mostantól más megítélés alá kell, hogy essék: pozitív szerepre tesz szert. Hiszen voltaképpen ez tesz lehetővé az emberi és keresztény életben való növekedést és érést. Ha mindent, ami nem illeszkedik bele a rendszerembe, ami nem tűnik plauzibilisnek, vagy amit egyszerűen képtelen vagyok elhinni, csak félelemmel és elutasítással tekintek, sohasem lépek előbbre a hitemben.'

A kétség, az értelmi nyugtalanság addig jó, amíg a cél felé visznek: az elmélyülést, az igazság megismerését szolgálják.

Az viszont nem igaz, hogy a kételkedés önmagában jó lenne. Aki ezt állítja, az tagadja a biztosan megismerhető és belátható igazságok létét.

2017.01.11. 10:02:07

@khamul:
egyetértek
A kételkedés és a keresés definíció szerint nem jók, a bizonyosság és a tudás az érték.
(Ez megint ilyen nyelvi dolog lehet, gondolom a szerző azt akarta mondani, ahogyan te is említetted, hogy a kételkedés nem feltétlenül baj, vagy esetleg egy szükséges (elkerülhetetlen?) dolog a jó (tudás, bizonyosság) eléréséhez. Örökké kételkedésben maradni viszont nagyon nagyon rossz dolog.

És szerintem tegyük hozzá, hogy azokkal a dolgokkal viszont amik igazságok de én "képtelen vagyok elhinni" őket, meg pont fordítva van. Azok viszont önmagukban jók, a kételkedésemtől, és bárki kételkedésétől függetlenül.
Tényleg nem lenne jó, ha felcserélődnének ezek, és talán azért lenne ezeket jó hangsúlyozni, mert ennek a belátása is már nagyon sokunknál előbbre lépést jelentene. (és nem csak a hitünkben.) :)

2017.01.11. 10:14:32

@Pandit:

'Ez megint ilyen nyelvi dolog lehet, gondolom a szerző azt akarta mondani, ahogyan te is említetted, hogy a kételkedés nem feltétlenül baj'

Én is úgy gondolom. Viszont határozottan azt érzem, hogy errefelé sokszor kell 'úgy gondolni', mert a leírt szöveg másféle értelmezést is enged.

'És szerintem tegyük hozzá, hogy azokkal a dolgokkal viszont amik igazságok de én "képtelen vagyok elhinni" őket, meg pont fordítva van. Azok viszont önmagukban jók, a kételkedésemtől, és bárki kételkedésétől függetlenül.'

Természetesen. Az Igazság igaz-sága nem azon múlik, hogy ki mit tart róla.

2017.01.11. 10:20:10

" Viszont határozottan azt érzem, hogy errefelé sokszor kell 'úgy gondolni', mert a leírt szöveg másféle értelmezést is enged."
Meglehet. Ezért is, jó hogy itt vagy. :)

Satori 2017.01.11. 18:52:23

Kedves Kollégám, @matthaios:

Nem erőltetett egy kicsit ez az érvelés? Mondd inkább nyugodtan, ha nem tetszik neked Taylor álláspontja, de az ilyen okoskodás hozzá méltatlan, szerintem - és persze hozzád is!

A bibliai képek - mivel képek - sokféleképpen érthetők. Miért ne lehetne több mustármagot is elvetni? A szöveg legalábbis semmi alapot nem ad egy ilyen értelmezésre. Éspedig azért nem, merthogy egyáltalán nem ez a lényege, a mondandója! Vannak ott más magok is (spermatoi) csak hát épp ez (kokkos sinapeos) a legkisebb közülük, ami aztán - és ez a meglepő - mégis a legnagyobbra nő majd. Nem vagyok egzegéta, de az egyes vagy többes számon itt egyáltalán nincs hangsúly, mint ahogy a többi kép esetében sem: hiszen több kenyeret is meg lehet gyúrni (amibe a háziasszony aztán a jó kovászt vegyíti), több kincset is ki lehet ásni, több igazgyöngyöt is lehet találni. (A lényeges kérdés szerintem sokkal inkább az, hogy mi az Egyház...)

De ha nem tetszik a mustármagok képe, akkor vedd a magvetőét. Van, aki magot szór, van aki konkolyt. Az eredményben van aztán a látványos különbség, ezt ki tagadhatná?! Egyszóval, Taylor szerint, ahogy én értem, akadnak örök aratásra érlelődő jó magok másfelé is, úgyszólván úton-útfélen, legfeljebb nem hoznak százszoros termést (mint mondjuk - teszem hozzá én - Szent Ferencnél, ahol a mag jó földben érlelődött, legfeljebb hatvanszorost, vagy harmincszorost - mint mondjuk a pakisztáni kislány, Malala esetében - és én ezt azért egyáltalán nem nézném le...). Nos, így már jobban tetszik?

Jóindulatú (ideológiamentes) szövegértelmezést/egzegézist tehát! Nem mindig leszek internet-közelben, de a blog minden kedves látogatója számára áldásokban bővelkedő Új Esztendőt kívánok!

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.11. 19:00:07

A bejegyzés beszél a kereszténység hozzáadott értékéről. Ezt a hozzáadott érték tulajdonképpen abban látja, hogy az emberséges társadalom eléréséhez az intézmények radikálisan elégtelenek. Ezen a ponton lép be az evangélium, amely „elsősorban egyfajta szociális érzékenység ihletője”. Az átmeneti kor javasolt teológiája tehát egy olyan felszabadítás teológia, amely egy igen fontos szempontot emel ki, de nem hatol le a megtestesülés titkának a teljes mélységéig. Tehát nem tagadom a bejegyzés megállapításait, hanem ehelyett inkább ezek részleges voltára, teológia megalapozására való elégtelenségére hívnám fel a figyelmet.

Ugyanis, amint ezt XVI. Benedek pápa is kimutatja a modern exegézis keretei között, meg ami az Egyház minden koron átívelő tanítása, Jézus Krisztus személye értelmezhetetlen csak szociális környezetben. Ő az Isten Fia. Ez minden korok kereszténységének a lényege, az átmeneti koroké is. A kereszténység nem lenne érdekes, ha ez csak a társadalom jobbítója lenne és nem arról lenne szó, hogy az Ige emberré lett és meghalt értem és mindenkiért, akivel együtt élek itt a Földön. A társadalmi hasznosság, az emberiség jövőjéért végzett munka nem annyira ragad meg, ez nem lelkesít. Ezekkel a dolgokkal már annyiszor éltek vissza. Ez nem jelenti, hogy ne lenne a kereszténységnek jó hatása a társadalomra. Hiszen mindaz, ami érték a nyugati társadalomban, enélkül létre sem jött volna. De ez csak következmény.

Szerintem az átmeneti kor teológiája sem lehet meg az üdvtörténet egész emberiséget átfogó nagy íve nélkül, amelynek a fordulópontjait így sorolhatnánk fel: ősbűn, a zsidóság kiválasztása, a megtestesülés és a megváltás, Jézus második eljövetele. Ez az apostoli kortól kezdve minden teológia alapja, ami nélkül egyetlen teológia sem lehet meg, az átmeneti kor teológiája sem.

Néhány szó magáról az átmeneti korról is. Számomra valamilyen népegyház iránti nosztalgia mutatkozik meg a szövegben (meg máshol is). Ez önmagában véve nem lenne baj, de ennek nincs ebben az átmeneti korban realitása, legfeljebb csak úgy, ha azokat is az Egyház tagjának tekintjük, akik valójában nem azok. Az alternatív modell a „kreatív kisebbség” modellje, amely modellel indult a kereszténység. A kreatív kisebbségnek vonzóvá kell válnia, a kreatív kisebbség missziós kisebbség, ebből vezetne az út a megújult népegyház felé.

2017.01.12. 09:44:17

" (A lényeges kérdés szerintem sokkal inkább az, hogy mi az Egyház...)"

Edith Stein, még mielőtt szerzetes lett volna, több könyvében foglalkozik azzal, hogy az egyének milyen módon tudnak valamilyen társas viszonyt kialakítani egymást közt. Kísérletet tesz a szellemtudományok és a pszichológia kérdésköreinek a vázlatára, továbbá ezekből a lélektani eredményekből szociálpszichológiai következtetéseket is próbál levonni.

www.edith-stein-archiv.de/wp-content/uploads/2014/10/07_EdithSteinGesamtausgabe_EineUntersuchungUeberDenStaat.pdf

www.edith-stein-archiv.de/wp-content/uploads/2014/10/06_EdithSteinGesamtausgabe_BeitraegeZurPhilosophischenBegruendungDerPsychologie.pdf

Szerinte lélektani szempontból háromféle ilyen, egymástól elkülöníthető viszony létezik: a közösség, a társadalom és a tömeg.

A közösségben az egyén alanyként társul a másik egyénhez, és összeköti őket valami: a vérség (család), barátság, közös munka, közös sors stb. Az ilyen kapcsolat viszont csak korlátozott számban tud érvényesülni.

A társadalomban az egyén önmagát is intézmények objektív, formális funkciójának tekinti, ill. a másik egyént is, akihez ő funkcióként viszonyul. A folyamatok értelmezése teljesen racionális, szubjektív viszonyulás nélküli. Ez amiatt szükséges, mert hatalmas mennyiségű egyént csak ilyen szerkezetben lehet összehangolni.

Theodosius után az Egyház beintegrálódott a társadalom formális szerkezetébe, aminek következményeként a történelemben először megszűnt az államhatalom közvetlen isteni eredetének a felfogása, intézményileg különvált az egyház és az állam, amely "két kard szövetségeként" támogatta egymást. Kérdés viszont, hogy jó-e, ha az Egyház teljes mértékben ugyanúgy működik, mint a társadalom.

A tömeg esetében szintén nagy mennyiségről van szó, viszont egyfajta "kollektív-tárgyiasságot" élnek meg, ahol csupán az érzelmek, indulatok, szuggesztiók elszenvedése dominál. Mértéke az intézményrendszerből való kiábrándultság fokától függ.

Az Egyház egyik kategóriába se tartozhat.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.12. 13:27:35

@Satori:

Kedves Satori!

Én sem vagyok exegéta. De azért van, ami elgondolkoztató. Máté evangéliumának 13. fejezete beszél a mennyek országát megjelenítő hasonlatokról. Ezek: a magvető, a búza és a konkoly, a mustármag, a kovász, a kincs és a gyöngy és a háló. A magvető esetében az ország befogadásáról van szó. A konkoly esetében arról, hogy még ott is, ahol befogadják a magot, a búzamezőn, a Sátán elhinti a konkolyt. A gyöngy és a kincs a mennyek országának mindent meghaladó értékéről és egyetlenségéről szól. A kovász hasonlat ismét folyamatra utal, az egyetlen kovász átjárja a három véka lisztet. A háló hasonlat pedig azok végső sorsáról szól, akik hivatottak befogadni az Isten országát.

A magvető hasonlatban szükségszerű a többesszám, hiszen itt a befogadókról van szó. Ez még a búza és konkoly hasonlatára is igaz valamennyire. Ezután azonban jönnek az egyesszámok. Az Egyház a századok, sőt évezredek során ezeket a hasonlatokat Jézusnak, a megtestesült Igének tanítására vonatkoztatta. A (itt többesszám) magok „Isten országának igéi” (Mt 13, 19), amint ezt Jézus mondja, amikor magyarázza a magvetőről szóló példabeszédet. Isten országának igéit azonban sem Lao Cse, sem Konfuciusz, sem Buddha, sem Zoroaszter nem hirdette, hanem csak Jézus Krisztus, akiben eljött Isten országa.

A többesszám persze megjelenik a mustármagról szóló példabeszédben is. Az égi madarak fészket raknak az ágak között. Szent Jeromos allegóriája szerint (szerintem ő azért értett a Szentíráshoz) az evangéliumi fa ágai a különböző dogmákat jelentik, amelyen az ég madarai, a hívők lelkei megtalálják nyugalmukat (Catena Aurea, dhspriory.org/thomas/CAMatthew.htm#13 ).

A mustármagok (többesszám) emlegetése szerintem olyan újdonság, amely megpróbálja azt a (ha őszinte vagyok, ezt kell mondanom) heterodoxia felé hajló nézetet képviselni, amely szerint különböző kinyilatkoztatások vannak szerte a világban, amelyek fokozatokban (a termés mennyiségében) különböznek egymástól. Erről a kérdésről már többször volt szó. Most sem akarok nagyon hosszú választ írni, ezért esetleg egy másik megjegyzésben megpróbálok majd pár szót szólni erről is.

Üdvözöl

matthaios

Satori 2017.01.13. 16:10:35

@matthaios: Kedves Barátom!

Köszönöm a magyarázatot. Értelek.
A különbség - ha jól látom - abban áll, hogy Taylor, és talán én magam is, szívesebben sarkítunk afelé, hogy máshol is létezik jóság a világban, sokfelé (aminek végső soron szintén a Szentlélek az ihletője és amelyet végül Jézus magáénak ismer majd el az utolsó ítéleten), te pedig ugyanebben pelagianizmus és a relativizmus veszélyét látod, ami kisebbíti Krisztus megváltásának jelentőségét. Ősrégi vita ez (mutatis mutandis: janzenizmus vs. molinizmus stb.).

Jézus Krisztus emberi mivoltában soha nem ismerte sem Lao Cse, sem Konfuciusz, sem Buddha tanítását. (Minden ellenkező, tudománytalan híresztelés ellenére...) Ha ismerte volna, talán lett volna egy gesztusa az irányukban, rámutatva, hogy nincsenek olyan távol Isten országától - de ez persze csak feltételezés. (Mások felé mindenesetre tett ilyen gesztusokat.)

Az én katolikus hitem szerint - amely minden katolikusé - ma a Jézus Krisztus tanításának tekintélyi magyarázata az Egyházra és annak Tanítóhivatalára van bízva. A közelmúltban egy tanítóhivatali hivatalos dokumentum pedig - igaz, a történelemben először - név szerint is utalt ezekre a vallásalapítókra, éspedig pozitív kontextusban (lsd. II. János Pál pápa, Fides et Ratio, 1998, Bevezetés, nr. 1.). uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=69

Charles Taylor filozófus, aki szerintem megengedheti magának, hogy egy kicsit előre szaladjon. Ha a szabad véleményalkotást megtagadnánk a katolikusoktól, félő, hogy arra kárhoztatnánk magunkat, hogy csak papagájként ismételgessük az evangéliumi kinyilatkoztatás megszentelt szavait, és a maga egészében tagadjuk a tanfejlődést.

Abban persze, hogy végső soron Jézus Krisztus a történelem motorja, megint csak mélyen egyetértünk.

További jó beszélgetést - bátorságot! És köszönöm a békére törekvő hangodat a blogon.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.14. 17:13:20

@Satori:

Kedves Satori!

A világvallások és a kinyilatkoztatás viszonyának teológiai tisztázása a természetes és a természetfölötti rend közti különbség alapján történhet. A két rend világunkban együtt létezik, azonban lehetséges lenne olyan világ is (azaz nem lenne ellentmondásos), ahol csak természetes rend lenne Isten természetfölötti meghívása nélkül (Humani Generis enciklika). A természetes rend a kinyilatkoztatás és a kegyelem nélküli rend. A trienti zsinat hangsúlyozza, hogy a természetes rendben, a kegyelem nélkül is lehetséges a jó cselekedet. A természetes rend legnagyobb „teljesítménye” Isten létének felismerése (1. Vatikáni Zsinat). A világvallások alapvetően a természetes rendhez tartoznak. Ezek bizonyos szempontból párhuzamba állíthatóak azzal a görög filozófiával, amelynek legjobbjai valamilyen értelemben véve eljutottak Isten létének felismerésére. A világvallások azonban különböznek is ettől, amennyiben ezek határozottan vallási jellegűek. Esetükben azonban nem mindig könnyű a vallás és a filozófia elválasztása. A természetes rend, a teremtés nyilvánvalóan a Szentháromság műve. Így a teremtésben is egyes mozzanatokat a személyi sajátosságok alapján az egyes személyeknek tulajdonítunk. A világvallásokban tehát az ember természetes Isten felé való törekvését találjuk meg. A természetes rend azonban nem a tiszta természet (natura pura) rendje, mert az ősbűn következményeként maga az emberi természet is megsebződött. Ezért a világvallásokban együtt vannak az igazság magjai a súlyos tévedésekkel, eltévelyedésekkel.

A természetfölötti rend a kinyilatkoztatás és a kegyelem rendje. Ez a rend a kinyilatkoztatáson, a megtestesülésen és a megváltáson alapszik és ennek a rendnek az egyetlen intézménye az Egyház, amelynek a keresztség által leszünk tagjai. Tehát a világvallások és a kereszténység nem osztoznak a kinyilatkoztatáson, közöttük nem fokozati különbség van, mert ez a különbség a természetes és természetfeletti rend közti különbség.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy akik nem keresztelkedtek meg, azok számára eleve lehetetlen az üdvösség. Az azonban tény, hogy az üdvösség felé vezető eszközök az Egyháznál vannak. Az Egyházban ott van a földi életben küzdő egyház, a tisztítótűzben szenvedő lelkek szenvedő egyháza és az üdvözültek megdicsőült egyháza. Az üdvösség úgy is lehetséges, hogy valaki a keresztség által nem lesz a küzdő egyház tagja, de mégis tagja lesz esetleg a szenvedő és a megdicsőült egyháznak. Akihez önhibáján kívül nem jut el az Egyház vagy csak az erről való eltorzított ismeret jut el, de a jó iránt elkötelezett életet él, Jézus Krisztus megváltásnak erejében üdvözülhet.

Lehet, hogy Lao Cse, Buddha és a többiek az alvilág tornácán várták a Megváltó megjelenését, hogy az ő vezetésével bejussanak a mennybe. Nem tudjuk. A világvallások előmozdíthatják a természetes rend jó cselekedeteit, de az ezekben lévő tévedések meg ez ellen hatnak. A nem-keresztény üdvössége számára ezek nem eszközei az üdvösségnek, az Egyház és szentségei viszont ilyen eszközök. Ami jó a világvallásokban, az Istentől származik, de ezek keveredhetnek a súlyos tévedésekkel. Az, hogy valami vallás, önmagában nem ad garanciát ez ellen. Például a közép-amerikai vallások az emberek ezreit ölték meg áldozatként. Az Egyház, Jézus Krisztus jegyese azonban lényegénél fog szent, tanítása és szentségei maradéktalanul az üdvösségre irányulnak. Az Egyház tagjai, a szentségek felvevői, söt még akár egyes Egyházhoz tartozó intézmények azonban már lehetnek bűnösök. A szó szoros értelemben vett bűnösség csak az emberekre vonatkozik, az intézmények csak analóg értelemben mondhatók bűnösnek. Maga az Egyház azonban semmiképpen sem mondható bűnösnek.

Még egy szó a természetes rendről. A két rendről szóló keresztény tanítás eredménye az, hogy soha sem volt keresztény kalifátus, még Bizánc sem volt ilyen. Az állam a természetes rend alakulata, az Egyház pedig a természetfölötti rendé. A két „tökéletes társaság”, mely rendelkezik a céljának elérésére szükséges eszközökkel az állam és az Egyház. Ezek nem olvadhatnak össze, mert a két társaság célja más. Az állam célja a közjó, az Egyház célja tagjainak üdvössége. Minthogy az Egyház célja magasabb rendű, az Egyháznak bizonyos elsőbbsége van az állammal szemben, de semmiképpen sem veheti át az állam szerepét.

Üdvözöl

matthaios

2017.01.14. 20:20:20

@Satori:

'Ha ismerte volna, talán lett volna egy gesztusa az irányukban, rámutatva, hogy nincsenek olyan távol Isten országától - de ez persze csak feltételezés. (Mások felé mindenesetre tett ilyen gesztusokat.)'

Azok a 'mások' vagy a választott nép tagjai voltak (Mk 12,34) vagy pogányok, akik Krisztusra hagyatkoztak (Lk 7,9).
Utóbbi esetben tulajdonképpen a józan ész és a hit találkozásának lehetünk tanúi:

'ha Te csakugyan az vagy, akinek mondanak, akkor el sem kell jönnöd hozzám' (ha meg nem az vagy, akkor úgyis feleslegesen jönnél)

Az emberi értelemről Pál is beszél ('Isten nem maradt bizonyíték nélkül' ApCsel 14,16, illetve Róm1,19), de attól ódzkodik, hogy a pogány vallások felé bármilyen gesztust tegyen.

ozorai pippo (törölt) 2017.01.14. 21:22:20

@Satori: "Jézus Krisztus ... Ha ismerte volna, talán lett volna egy gesztusa az irányukban, rámutatva, hogy nincsenek olyan távol Isten országától" - írigylem az "optimizmusodat". Dominus Iesus megvan?

Satori 2017.01.16. 15:19:28

Kedves @matthaios: Barátom!

Megnyugtató, amit leírsz.

Majdnem mindennel maradéktalanul egyet is értek, legfeljebb az a megjegyzésem van, hogy hiányzik belőle minden kifejezett utalás a II. Vatikáni Zsinatra. Persze a legutóbbi egyetemes zsinat recepciójára azért szerencsére lehet következtetni: vö. "igazság magvai", valamint a megállapítás, miszerint "(a)kihez önhibáján kívül nem jut el az Egyház (...) Jézus Krisztus megváltásnak erejében üdvözülhet."

Aztán utalsz az egyház szentségére (és nem "bűnös" voltára), ami itt egyáltalán nem volt téma. Ha foglalkoztat a kérdés, ajánlom figyelmedbe az alábbi cikket: Karl Rahner: Sündige Kirche nach den Dekreten des Zweiten Vatikanischen Konzils, in: Schriften zur Theologie, VI, Benziger, Einsiedeln, 1965, pp. 321-347. Ahogy én látom, ezt egyébként nem az Egyház lejáratása érdekében traktálják komoly teológusok, hanem éppen ellenkezőleg: a hitelessége visszanyerése/megőrzése érdekében.

De visszakanyarodva a poszt témájához: Taylor nyilván nem dogmatikai szigorral beszél, talán kár is volna ezt számon kérni rajta. Viszont A Secular Age-ben lenyűgöző történelmi távlatokat nyit, új fogalmisággal áll elő (a nova-effect, a network of agape is hasonlók), figyelemre méltó keresztény érzékenységgel és a vitakészséggel él; még ha - elismerem - olykor kevesebbet ad is, mint amennyit ígér. Mindenesetre nem véletlenül kapott Templeton díjat. És hát mindennél többet ér, hogy van egy katolikus, akinek ilyen recepciója van világszerte a legmagasabb tudomány berkeiben is.

@khamul: @ozorai pippo: "Azok a 'mások' vagy a választott nép tagjai voltak (Mk 12,34) vagy pogányok, akik Krisztusra hagyatkoztak (Lk 7,9). Utóbbi esetben tulajdonképpen a józan ész és a hit találkozásának lehetünk tanúi."

Én azt hiszem, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, vagyis nem csak erről van szó. Az ószövetségi pogány szentekről az '50-es évek óta könyvtárnyi irodalmat írtak, amit nem fejtegetnetek itt. Hogy csak egyetlen klasszikust idézzek: Jean Daniélou: Holy Pagans in the Old Testament, Longmans, Green and Co., London, 1957; de hát a biblikus tudósoknak ez már akkor sem volt újdonság. Gondoljatok Ábelre, Hénokra, és Noéra, Izrael létrejötte előtt, akiket a zsidó levél is dicsér: Zsid 11,4-7, mint azon hit modelljeit (amely nélkül "nem lehet Istennek tetszeni"). Az Izraelhez nem tartozók közül pedig Jóbnak a Biblia egy egész könyvet szentel. Ezen kívül ott van még Melkizedek, Lót és Sába királynője, mint az Isten által a népek szívébe írt törvény (Róm 2,12) élő bizonyítékai (vö. Mt 12,42; 1 Kir 10,1-13).

Nem akarom hosszúra nyújtani, ezért - ami az újszövetséget (a mi Urunk Jézus Krisztus és az apostoli Egyház kapcsolatát) illeti a "nemzetekkel" - ajánlom figyelmetekbe, hogy Jézus megdicsér egy "pogány" századost: "Bizony mondom nektek, Izraelben sem találtam ilyen hitet" (Mt 8,10). (Az eset egyébként Jézusnak alkalmat ad, hogy kijelentse: keletről és nyugatról is fognak jönni, hogy helyet foglaljanak Isten országában: Mt 8,11-12); Mk evangelista továbbá nem átallja a kereszt alatt álló római százados szájába adni a megdöbbentő hitvallást: "Ez az ember valóban az Isten Fia volt" (Mk 15,39). Jézus emellett nem átall egy szamaritánussal példálózni (Lk 10,29-37) és megcsodálja egy kánaáni asszony hitét ("Asszony, nagy a te hited! Legyen neked úgy, ahogy kívánod.": Mt 15,28). (Vö. még Jn 4,20-23). Végül csak egyvalaki tér vissza a meggyógyított leprások közül, az is szamaritánus... (Lk 17,15-16), ami kivívja Jézus csodálatát. Persze ezek csak kiragadott példák, mert hát minderről könyvtárakat írtak, figyelembe véve az egész kulturális hátteret is.

Persze - nem ettől függetlenül, hanem ezzel együtt - a Dominus Iesus (Hittani Kongregáció, 2000) még fontos dologra hívja fel a figyelmet és a katolikusoknak kötelező érvényű. uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=149

Pax!

2017.01.16. 15:48:31

@Satori:

Kedves Sátori!

A felsorolt példák közül melyik értelmezhető más vallások felé tett gesztusként?
A kánaáni asszonynak a KRISZTUSBA VETETT HITE volt erős, és az kapott dicséretet, nem pedig az, ahogy a maga kánaánita vallását gyakorolta.

'Ezen kívül ott van még Melkizedek, Lót és Sába királynője, mint az Isten által a népek szívébe írt törvény (Róm 2,12) élő bizonyítékai (vö. Mt 12,42; 1 Kir 10,1-13). '

Itt is a _szívbe_írt_törvényről volt szó, nem pedig a felsorolt ószövetségi alakok vallásáról.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.17. 10:37:13

@Satori:

Kedves Satori!

Szívből örülök, hogy sok mindenben egyetértünk. A 2. Vatikáni Zsinat törvényesen megválasztott pápa által összehívott törvényes egyetemes zsinat, amelyet így kell fogadni. Ugyanakkor a zsinat a korábbi zsinatokkal ellentétben nem akart dogmákat megfogalmazni. Sok megfogalmazásán pedig látszik, hogy ezek kompromisszumok eredményei, sokszor jelentősen eltérő értelmezéseket téve lehetővé.

A nem keresztények üdvössége lehetőségének tanítása egyébként nem a zsinattól származik. Például Schütz Antal Dogmatikájában (1923) ezt írja: „a krisztusi kegyelem és igazság részese lehet olyan valaki is, aki az Egyház testéhez nem tartozik hozzá… azt lehet mondani, hogy lélekben és vágyban (in voto) tagjai az Egyháznak” (2. kötet 171.o.). A vágy (votum) fogalmát kiterjesztették azokra, akikben ez a vágy nem explicit, hanem implicit. Őszinte, következetes igazságra és jóra törekvésük miatt az implicit vágy explicitté válna, ha megfelelő ismeretük lenne az Egyházról. Az implicit hitről Aquinói Szent Tamás is ír abban a kérdésében, amelyben megállapítja, hogy a megtestesülés és megváltás után a Krisztus misztériumaiban való kifejezett hit szükséges az üdvösségre úgy ahogyan ezeket az Egyházban ünneplik és ahogyan ezt az Egyház előadja. Az egyik ellenvetésre adott válaszában azonban beszél az implicit hitről, ami kell az üdvösségre (ST II-II q. 2. a7. ad 3):

„Akik azonban anélkül üdvözültek, hogy nem adatott meg nekik a kinyilatkoztatás, nem üdvözültek a közvetítőben való hit nélkül. Mert jóllehet nem volt kifejezett hitük, mégis implicit módon hittek az isteni gondviselésben, hitték, hogy Isten az ember megszabadítója tetszése szerint kiválasztott módon, és úgy, hogy másoknak, akik ismerik ezt az igazságot, ezt kinyilatkoztatta, amint ezt Jób könyve (35, 11) mondja: 'aki többre tanított minket, mint a mező barmait'.”

Az Egyház titokzatos, természetfölötti valóság. Az Efezusiaknak írt levél így beszél róla (5, 25-27): Krisztus „Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen”. Ezért magáról az Egyházról, Krisztus titokzatos testéről, Krisztus jegyeséről nem lehet azt mondani, hogy bűnös. De erre a hitelesség visszaállítása miatt sincs szükség, mert az Egyház tagjai, sőt egy-egy intézménye (például a történelem tanúsága szerint voltak elzüllött kolostorok) lehetnek bűnösök. A hitelesség leginkább azáltal állítódik helyre, ha a tagok, intézmények az Egyház szentséget sugározzák.

Szeretettel üdvözöl

matthaios

Satori 2017.01.22. 22:39:28

Kedves @khamul:!

Érdekes álláspont, próbálok belehelyezkedni, bár nem egyszerű. Vagy te tényleg úgy gondolod, hogy amikor Jézus elmesélte a szamaritánusról (erről az akkori zsidók által mélyen megvetett népességről és vallásilag szakadár csoportról) szóló példabeszédet, akkor eltekintett attól, hogy egy szamaritánusról beszél? Én inkább azt hiszem, hogy ennek fontos üzenete volt az elbeszélésében és minden korabeli hallgató pontosan értette is (nota bene: a származás és a vallás akkoriban nagyjából egyet jelentett). Szóval, megalapozottabbnak tűnik inkább azt gondolni, hogy értékelte őt magát, mint szamaritánust, és azt is, amit tesz. És ez aligha elkülöníthető a vallásától. És amikor a kánaáni asszonyra a mi Urunk ránézett, szerinted csak egy asszonyt látott, és eszébe sem jutott, hogy kánaánita?

Én azt hiszem, hogy a dolog nem így működik (még ma sem, az ókorban pedig még sokkal kevésbé).

A voltaképpeni kérdés az, hogy a vallás hogyan viszonyul a szívbe írt törvényhez. Kissé leegyszerűsítve háromféle modell létezik:

1. "Krisztus a vallásokkal szemben" (exkluzivizmus, az egyházon kívül nincs üdvösség, sem szívekbe írt törvény);
2. "Krisztus a vallásokban" (inkluzivizmus, az üdvösség Krisztus által másoknak is lehetséges, a szívbe írt törvény tekinthető az Ige a vallásokban is elszórt magvának);
3. "Krisztus a vallásokkal együtt", vagy a "vallások felett" (pluralizmus, kb. mindegy, ki kit követ, mert a cél azonos, csak a "szív szava" számít).

Szerintem - és a II. Vatikáni Zsinat szerint (vö. NAe 2; GS 16; LG 22, 92; AG 3, 9, 11) - leginkább a második út járható (hiszen az első antropológiai redukcionizmus - ami mellett te kardoskodsz, ha jól értem -; a harmadikat pedig a Tanítóhivatal elítélte: DZ 3866-3873). Elnézést a gyorstalpaló vallásteológiai kurzusért.

Kedves @matthaios: Barátom!

Igen, az "implicit hitről" már én is hallottam... :-) - köszönöm a pontos utalást.

Tényleg jó közös alapokon állni, ami a hitet illeti. Egyébként az a kijelentés, hogy a IIVZs "sok megfogalmazásán ... látszik, hogy ezek kompromisszumok eredményei, sokszor jelentősen eltérő értelmezéseket téve lehetővé" - körülbelül minden korábbi zsinat valamennyi dokumentumára érvényes. A legutóbbi zsinat szövegei legalábbis nem kevésbé érthetők, mint a régiek, de lehet, hogy még jobban is, mert ha visszafelé megyünk az időben, növekszik a történelmi távolság. Az érthetőség látszata, és hogy "itt minden világos" csak egy történelmietlen, vagy történelmileg naiv nézőpontból keletkezik.

További jó gondolkodást, beszélgetést!

2017.01.23. 09:15:22

@Satori:

Kedves Satori!

Köszönöm a választ.

'te tényleg úgy gondolod, hogy amikor Jézus elmesélte a szamaritánusról (erről az akkori zsidók által mélyen megvetett népességről és vallásilag szakadár csoportról) szóló példabeszédet, akkor eltekintett attól, hogy egy szamaritánusról beszél?'

Nyilván nem volt véletlen, hogy Jézus szamaritánust választott pozitív hősnek. Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy ez semmilyen értelemben nem tekinthető a szamaritánusok hite felé tett gesztusnak. Hogy arról mit tartott, azt máshonnan tudjuk: 'Ti azt imádjátok, akit nem ismertek' (Jn 4,22).

'Szerintem - és a II. Vatikáni Zsinat szerint (vö. NAe 2; GS 16; LG 22, 92; AG 3, 9, 11) - leginkább a második út járható (hiszen az első antropológiai redukcionizmus - ami mellett te kardoskodsz, ha jól értem'

Nem érted jól. Előző hozzászólásom végén (2017.01.16. 15:48:31) én is a szívbe írt törvényről beszéltem. Ez az, amit megkaptak a szamaritánusok is.
De miért következne ebből az, hogy a testté lett Ige a kinyilatkoztatott Igazsággal szemben álló vallásokat bármilyen értelemben 'elismerte' volna?!

2017.01.23. 11:09:42

@khamul:

"De miért következne ebből az, hogy a testté lett Ige a kinyilatkoztatott Igazsággal szemben álló vallásokat bármilyen értelemben 'elismerte' volna?!"
Satori ezt írja:
"megalapozottabbnak tűnik inkább azt gondolni, hogy értékelte őt magát, mint szamaritánust, és azt is, amit tesz. És ez aligha elkülöníthető a vallásától. "

A "szemben álló" jelzőt akár most félretéve ez sem egy könnyű téma. :)
Azért az nagyon erős ha valakinek azt mondod: "jó ember vagy te és ez a szívedbe írt törvénynek köszönhető, a vallásod viszont hamis (esetleg butaság)".

Nekem kicsit hasonlít ez a katekézisnek arra a megfogalmazására, hogy a homoszexualitás (és nem a homoszexuális cselekedet!) "objektíve rendetlen" dolog.
(remélem jól emlékszem rá). Ez sajnos (számomra érthető módon), hogy nagyon bántó lehet.
(nem akarom persze félrevinni a témát!)
Szükség van erre?
Persze lehet, hogy ez tényleg csak egy "modernkori betegség", hogy ilyeneken fennakadunk. :)

2017.01.23. 11:22:27

@Pandit:

Először is, kösz, hogy figyelmesen elolvastad a kommenetemet. Mostanában megtanultam értékelni ezt.

A kulcs mégis csak Jézus megjegyzése: 'Ti azt imádjátok, akit nem ismertek' (Jn 4,22). Ez szerintem azt jelenti (javíts ki, ha kell!!), hogy a szamaritánusok vallása nem volt 'helyes istenismeret', azaz nem tett hozzá semmit a szívbe írt törvényhez. Ez utóbbi a kinyilatkoztatott Ige 'dolga', alternatív forrásból nem pótolható.

2017.01.23. 11:26:16

@Pandit:

'Persze lehet, hogy ez tényleg csak egy "modernkori betegség", hogy ilyeneken fennakadunk. :)'

Hadd utaljak matthaiosra: nem lehet valami egyszerre igaz is meg nem is.
Ha azt valljuk, hogy 'nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt', akkor el kell fogadnunk, hogy az általa és benn kinyilatkoztatott igazság igaz egyedül.

2017.01.23. 11:57:27

Az az "örök" kérdés hogyan tudjuk az ilyen "gordiuszi csomókat" feloldani.
A fentek alapján a kinyilatkoztatásnak és a szívbe írt tv-nek ugyanaz a(z Isten a) forrása, azaz egyformán igazak.
A más vallású ezek szerint joggal(!) gondolja, hogy a szívbe írt tv-ből közvetlenül(!!) következő vallásossága Igaz és Istentől van. És akkor igaza is van. (nyilván csak az ami tényleg a szívbe írt tv-ből következik!!)
Az akinek esetleg más forrásból (is) van ismerete Istenről meg tudja közelíteni a másikat azzal, hogy a szívedbe írt tv-en alapuló vallásosságod rossz?
Járható út ez? Jézus "kulcs" megjegyzése ez az út lenne?

2017.01.23. 12:03:32

@khamul:
Ezt most nem értem.
nyilván ami más vallásban MÁS mint a Krisztusra alapított vallásban az hitünk szerint nem igaz. OK.
Ezt nem is állította a poszt szerzője. Vagy igen?
Nem csak annyit mondott, hogy esetleg felismerhetünk más vallásokban olyan elemeket (ad abszurdum egész(!) vallásosságok is lehetnek ilyenek) amik (ha másképp vannak is kifejezve) UGYANAZOK az igazságok amiket a kinyilatkoztatás vagy a éppen mi szívünkbe írt törvények mondanak.
(Gondolom a kinyilatkoztatás nem mondhat ellent a kinyilatkoztató Isten által a szívbe írt törvényeknek.) :)

2017.01.23. 12:10:25

@Pandit:
És azt természetesen értem, hogy a kinyilatkoztatással is "megfejelt" vallásosság mérhetetlenül TÖBB mint a csak szívben írt tv-en alapuló és nyilván hülye lenne az aki, ha őszintén Istenre bízza magát nem ezt az "utat választaná", azaz ilyen értelemben más vallásban lenni mégiscsak rossz út a kinyilatkoztatást is bíró valláshoz képest.
De erről nem feltétlenül csak ő tehet és gondolom ezért is NEM MINDEGY, hogy HOGYAN KÖZELEDÜNK közeledünk ehhez a témához!!

2017.01.23. 12:57:42

Az egész onnan indult (khamul 2017.01.14. 20:20:20 és előzményei), hogy értelmezhető-e Jézus pogányok felé tett bármilyen gesztusa a vallásuk felé tett gesztusként. Az én határozott válaszom az, hogy NEM.

Satori szerint nem így van, de ellenpéldát ő sem hozott fel. A 'népek szívébe írt' törvényről beszél (Satori 2017.01.16. 15:19:28), ami nem azonos a vallással.

Hirtelen még Pál apostol jut eszembe, aki Athénban az ismeretlen Istenről beszél a helyieknek. A létezését felismerték tehát az athéniak, de nem tudtak róla semmit.

2017.01.23. 13:23:29

@khamul:
Igen. Ezek az előzmények. És számomra nem világos, hogy MIÉRT nem.
(persze nem tudom milyen súlyos dolgot értesz Te "gesztus" alatt, de ha lehet maradjunk a hétköznapi jelentésnél)

Igen Satori szerint meg nem így van. Szintén nem teljesen világos, hogy MIÉRT is, de ő a "szívbe írt tv" fogalmával próbálta valamiképp megvilágítani. (És nem állította, hogy a kettő azonos, csak annyit, hogy nagyon szorosan (esetleg alapvetően(?)) összefüggnek egymással!)
És én sem látom, hogy Jézus idézett szavai hogyan cáfolnák EZT meg.

Pál apostol meg bizonyára sokkal pontosabban fogalmazott, mint Satori, de nem lehet, hogy ugyanazt mondták?
Tényleg csak kérdezem.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.23. 16:44:25

@Satori:

Kedves Satori!

Ahhoz, hogy az ember történetiségét helyesen értékeljük, érdemes ezt egy pillanatra a biológiai fejlődéselmélet keretébe helyezni. Ne foglalkozzunk most azzal, hogy ez az elmélet sok szempontból problematikus, fogadjuk el ideiglenesen. A biológiai fejlődésben jelentős szerepet játszik, a „lényeg”, a faj instabilitása. Az amőba és az elefánt nem ugyanaz a lényeg, nem ugyanaz a faj. A környezethez való alkalmazkodás folyamán maga a faj alakul át, változik. A hideg ellen vastag szőrzet alakul ki, kialakulnak a harc eszközei a szarvak, az erre alkalmas fogazat és még folytathatnám.

Az ember megjelenésével azonban alapvető változás történik, amelyről így ír Aquinói Szent Tamás: „A természet azonban nem adott ilyesmit az embernek…mindezek helyett azonban az ember rendelkezik értelemmel, amely segítségével külső dolgokkal helyettesíti azokat, amelyek más állatoknál bensőleg hozzájuk tartozó dolgok” (Comm. in Phys III Liber 3 lectio 5). Így tehát az értelem következtében az ember más pályára került, mint a többi biológiai létező. Az emberi lényeg, az emberi faj az Isten által közvetlenül beleteremtett értelmes lélek által olyan stabilitást nyert, amely ismeretlen a biológiai fejlődésben. Ennek ellenére jelen van a kísértés, hogy az embert lényegében valamilyen történelmi fejlődés eredményének tekintsék.

Az ember a történelemben él. Ez lényegi tulajdonsága az embernek. Az viszont már esetleges, hogy melyik történelmi korban, kulturális környezetben él. Ez épp úgy nem határozza meg az ember lényegét, mint például az, hogy kék a szeme. De ugyanígy beszélhetnék a nyelvről is. Az az ember lényegéhez tartozik, hogy a nyelv segítségével közli gondolatait, de az már nem, hogy ezt, mondjuk, éppen spanyolul teszi. A nyelvvel szemben még a gondolatnak is elsőbbsége van, mert ha ez nem így lenne, akkor lehetetlen lenne például a fordítás vagy a nyelvtanulás.

Tehát a történelemben van fejlődés, de a fejlődés egyes szakaszai az ember lényegéhez képest akcidentálisak, esetlegesek, hiszen ember voltunk nem attól függ, hogy melyik korban élünk. Jézus, jóllehet nélkülözte a mai kor technológiáját, más társadalmi rendszerben élt, de éppen olyan ember volt, mint mi. Tanítása pedig magának az embernek szól, nem pedig egy adott kor emberének. Ezért van az, hogy az evangéliumok minden különösebb történetkritikai elemzés nélkül ma is minden ember számára olvashatók. Jézus Egyháza által közvetített tanítása pedig mindenki számára elérhető, független attól, hogy ő 2000 évvel ezelőtt élt. Tehát lehet bizonyos értelemben történetiségről beszélni, amely esetlegességként kapcsolódik a lényegi tanításhoz, a hitletéteményhez, de ez az esetlegesség nem homályosítja el például a zsinatok eretnekségek ellen megfogalmazott, pontosságra törekvő tanítását. A kalcedoni zsinat vagy például a trienti zsinat kánonjai ma is pontosan adják vissza az igaz hit elhatárolását az eretnekségtől.

A 2. Vatikáni Zsinat szándéka szerint nem akarta semmilyen eretnekségtől sem elhatárolni a katolikus tanítást. Ezért bizony hiányoznak a pontosságra törekvő megfogalmazások, sőt alkalmanként még inkonzisztenciák is megjelennek. A zsinaton éles konfliktusok voltak az elsősorban német, francia, belga, holland püspökök által vezetett csoport és az Egyház hagyományait őrző csoport között. Tanulságos olvasmány Ralph M. Wiltgen könyve a Szent István Társulat kiadásában: A Rajna a Tiberisbe ömlött. Csak egy esettel kapcsolatban idézek egy pár sort a püspöki kollegialitásról (Lument Gentium III. fejezet) folyó drámai vitával kapcsolatban: „Ekkor az egyik liberális elkövette azt a hibát, hogy írásban hivatkozott egyes kétértelmű szakaszokra [a tervezetből], és példát is hozott rá, hogyan értelmezhetők majd a zsinat után. Ez az írás eljutott a fent említett bíborosokból és rendi elöljárókból álló [az Egyház tanítása folytonosságához ragaszkodó] csoport kezébe, amelynek képviselői megmutatták azt a pápának. Pál pápa végre felismerte, hogy rászedték, mire összetört és sírni kezdett” (232. o.). A pápa utasítására, a kétértelműség elhárítására egy bevezető magyarázat készült. Ez a bevezető magyarázat a zsinati dokumentumok 1975-ös magyar kiadásában még ott volt. Az MKPK honlapján lévő zsinati dokumentumok között azonban már nem található meg.

Ezért nem véletlen, hogy különböző iskolák alakultak ki 2. Vatikáni Zsinat értelmezésével kapcsolatban (például a bolognai iskola). Erre Benedek pápa is utalt a római egyházmegye papjai és szeminaristái részére tartott utolsó beszédében, amelyben megkülönböztette a média és a hit zsinatát: “Tudjuk, hogy a média zsinata volt mindenki számára elérhető. Ez volt a domináns, a hatékonyabb és ez oly sok katasztrófát eredményezett, oly sok problémát, szenvedést okozott: bezárt szemináriumok, kolostorok, banális liturgia…”

Üdvözlettel

matthaios

2017.01.23. 21:32:59

@Pandit:

'számomra nem világos, hogy MIÉRT nem.
(persze nem tudom milyen súlyos dolgot értesz Te "gesztus" alatt, de ha lehet maradjunk a hétköznapi jelentésnél)'

Akkor arra kérnélek, mondd el, hogy szerinted milyen (mibe vetett) hitre gondolt Jézus, amikor azt mondta, hogy 'ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam' (Lk 7,9) !

2017.01.23. 21:47:02

@khamul:
Szivesen megmondom, de ettől én még nem fogom érteni azt amit nem értek, úgyhogy remélem nem ezzel kérdéssel válaszolnál a kérdésre.
Az könnyen lehet, hogy butaságot kérdeztem, vagy nem érthető amit kérdeztem, ezt is nyugodtan megmondhatod.

Szóval szerintem magába Jézusba, mint a Krisztusba vetett hitre.
:)

2017.01.24. 08:52:00

@Pandit:

'Szóval szerintem magába Jézusba, mint a Krisztusba vetett hitre.'

Ezzel végül is megválaszoltad az eredeti kérdést, nem?

2017.01.24. 09:26:45

@khamul:
Amennyiben ez volt az "eredeti" kérdés. Ez volt?
Eh. Végül is nem olyan fontos.
:/

2017.01.24. 19:30:09

@Pandit:

Minden embernek kijár a tisztelet, hibáitól, tévedéseitől függetlenül, mert az ember Isten képmása.

De miért tiszteljek egy általam tévesnek tartott kijelentést? Miben hasonlít a tévedés az Igazsághoz?

2017.01.25. 10:57:15

@khamul:
Körbeértünk.
Satori ezt írta erről:
" értékelte őt magát, mint szamaritánust, és azt is, amit tesz. És ez aligha elkülöníthető a vallásától."
Értem, hogy szerinted meg de elkülöníthető, mert Jézus is megtette, amikor az idézett dolgokat mondta a kánaánita asszonynak.
Kérdés, hogy Jézus példái az elkülönítés szükségességére, (azaz a "gesztusgyakorlás" hibásságára), vagy inkább a szívbe írt tv-nyel való összefüggés felismerésére és így a másik valláson keresztüli megközelítésének kívánatosságára mutatnak inkább.
Én egyiket sem látom egyértelműen bizonyítottnak, Jézus bibliai példái alapján. (Mindkettő "védhető" ilyenekkel)
De amúgy OK.

2017.01.25. 11:07:04

@khamul: "Miben hasonlít a tévedés az Igazsághoz?"
Lehet pl. az, hogy mindkettő tekinthető egyfajta mentális determináltságnak, vagy intenciónak, vagy ilyesmi.
:)
"De miért tiszteljek egy általam tévesnek tartott kijelentést?"
Lehet, hogy "kijelentéseket" akár igazak, akár nem nem nagyon kell és lehet tisztelni. ?

2017.01.25. 11:16:16

@Pandit:

'Lehet, hogy "kijelentéseket" akár igazak, akár nem nem nagyon kell és lehet tisztelni. ?'

Hát, bevallom, bennem még egyes fizikai tételek is tiszteletet ébresztenek.

2017.01.25. 11:27:30

@Pandit:

'Satori ezt írta erről:
" értékelte őt magát, mint szamaritánust, és azt is, amit tesz. És ez aligha elkülöníthető a vallásától."'

Jézus csak azt értékelhette, amit a szamaritánus a szívébe írt törvény szerint tett. Hogy erre a maga szanaritánus vallása vezette volna rá? Ezt ebben a relációban igen erősen kétlem :)

Kérlek, nézd meg a nemzsidókkal kapcsolatos 'krisztusi példákat'. A szamaritánus az irgalom legalapvetőbb gesztusát gyakorolta, a kánaáni asszony a saját gyerekéért könyörgött, a százados pedig a szolgájáért emelt szót.
Hol van itt szerepe a saját isteneikbe vetett hitnek?

2017.01.25. 12:04:46

@khamul:
hit <> vallás, de amúgy értem.

Azt nézzük itt már pár komment óta. :)

Én csak azt mondanám egyszerűen nincs kifejtve ezekben, hogy hol van a szerepe, van-e egyáltalán.
Lehet is meg nem is. Szerinted nem OK.

Satori szerint ezek a helyesen cselekvő személyek (például azok akiket Jézus is megdicsért és például állított helyes magatartásuk miatt) elválaszthatatlanok a vallásuktól (vallásosságuktól), éppen ezért a vallásosságukban (és azt hiszem hitről nem volt szó, de esetleg mondhatjuk úgy is a hitükben annyiban amennyiben ez az ő valamilyen jóhoz való ragaszkodásuk) tiszteletreméltóak, így(!) mondhatjuk , hogy a vallásuk, (egy része?), mint a szívbeírt törvényekből fakadó igazságoknak egyfajta rendszerbe, szokásformába foglalása is tiszteletre méltó.
Illetve, hogy ez a tiszteletadás nyitja meg a kaput, hogy ezeket a vallásosokat megszólítsuk és az örömhírt átadjuk nekik.
Remélem jól értem. :)
Ez gondolom nem jelenti azt, hogy az isteneikbe vetett hitet igaz hitnek el kellene fogadni.

2017.01.25. 13:14:27

@Pandit:

'így(!) mondhatjuk , hogy a vallásuk, (egy része?), mint a szívbeírt törvényekből fakadó igazságoknak egyfajta rendszerbe, szokásformába foglalása is tiszteletre méltó'

Emlékeim szerint Jézus egyetlen egy kijelentést tett, amit viszonylag direkt módon lehet a szamaritánusok vallására vonatkoztatni.
Az viszont egyértelműen kizárja, hogy a vallásuk (szokásformájuk, bármijük) közelebb vinne Istenhez:

'Ti azt imádjátok, akit nem ismertek'.

Szóval ha egy szamaritánus vallású ember közel kerül Istenhez, az nem a vallásának gyakorlása miatt van - legalábbis ha a SZentírásra hagyatkozunk.

Satori 2017.01.30. 17:42:17

Kedves Kollégák!

Érdekes vita, bár szerintem két kérdésben a fent hangoztatott nézetek árnyalásra szorulnak.

1. Az evangélium szavai szerint Jézus Krisztus a szamaritánusok vallásáról valóban leértékelően nyilatkozott - 'Ti azt imádjátok, akit nem ismertek' (Jn 4,22) -, ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nem keresztény vallások értéktelenek, legfeljebb azt, hogy nem említhetők egy lapon a zsidók és a Krisztus-hívők vallásával. Ugyanaz a szentírás ugyanis más szövegösszefüggésben azt hangoztatja, hogy a más vallások követői is sok jót tesznek, sok olyat, ami értékes és szép Isten szemében (aki ezt tagadná, alighanem íróasztal mellett gondolkodik a világról, és nincs összhangban a II. Vaticanum tanításával). Az egyház továbbá határozottan tanítja a nem keresztények üdvösségének lehetőségét (lásd a fenti utalások).

Egy valami persze jogos a fenti ellenvetésekben: az a kérdés ugyanis teológiailag nincs eldöntve, tehát nyitva áll, hogy vajon mi maguknak a nem keresztény vallási hagyományoknak a szerepe ebben a de facto tapasztalható jóságban és ebben a lehetséges üdvözülésben. A teológusok nagy többsége ma arra hajlik, hogy antropológiailag (!) téves azt gondolni, hogy a kettőnek a nem keresztények által követett vallási hagyományhoz semmi köze sincs. (NB: emberek százmillióit tanítja a vallásuk a házastárshoz való hűségre, hogy más erényt most ne is említsünk.) Ez egyszerre szívbe írt törvény, és egyszerre található meg kodifikált formában számos vallási törvénykönyben. A kettő nem elkülöníthető egymástól, illetve az erre az elkülönítésre irányuló törekvés teljesen önmagában is árulkodik a mesterséges és életidegen megközelítésről.

2. Félrevezetőnek és helytelennek tartom a II. Vatikáni zsinat atyáit (köztük Joseph Ratzingert) okolni a 20. század vallási válságáért. A zsinat sokkal inkább a megoldás része volt, és egyértelműen a válságból való kilábalás irányába mutatott. Egy mértékadó egyháztörténész véleménye szerint a nagyon tradicionális holland egyház sorsára (összeomlás) jutott volna az egész világegyház, ha a zsinaton nem történik meg a modernitás kihívásaira való tekintettel az egyházi gondolkodás újrafogalmazása. Ez volt az ára annak, hogy mára az egyház virágozzék - amiként számos kontinensen virágzik is. Sajnos a tradicionalizmus Európában sem "a" megoldás.

További gyümölcsöző eszmecserét!

2017.01.31. 10:32:47

@Satori:

Kedves Satori,

Azt írta feljebb, hogy

'Jézus Krisztus emberi mivoltában soha nem ismerte sem Lao Cse, sem Konfuciusz, sem Buddha tanítását. (Minden ellenkező, tudománytalan híresztelés ellenére...) Ha ismerte volna, talán lett volna egy gesztusa az irányukban, rámutatva, hogy nincsenek olyan távol Isten országától - de ez persze csak feltételezés. (Mások felé mindenesetre tett ilyen gesztusokat.)'

Jézus csakugyan tett gesztusokat a pogányok irányába, de soha semmilyen pozitív gesztust sem tett más tanok felé.

De ezeknek a gesztusoknak is feltétele volt a JÉZUSBA vetett hit kinyilvánítása (Mt 15,32, Mt 8,8) .

' ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nem keresztény vallások értéktelenek, legfeljebb azt, hogy nem említhetők egy lapon a zsidók és a Krisztus-hívők vallásával. Ugyanaz a szentírás ugyanis más szövegösszefüggésben azt hangoztatja, hogy a más vallások követői is sok jót tesznek, sok olyat, ami értékes és szép Isten szemében'

Nem értem a logikát. A kommunisták is tettek jó dolgokat. MI következik ebből? Mindig meg tudjuk mondani, hogy mikor cselekedtek a kommunizmus hatására, és mikor vezérelte őket a szívükbe írt törvény?

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.01.31. 20:03:14

@Satori:

Kedves Satori!

Úgy gondolom (amint egyszer már mondtam), hogy a kereszténység és a nem-keresztény vallások viszonyát leghelyesebben akkor írjuk le, ha a kereszténységet természetfölöttinek, a nem-keresztény vallásokat pedig a természetes istenkeresés megnyilvánulásának tekintjük. Így ezek például hasonlóságot mutatnak a görög filozófia legjobbjaival. Ez alapján tényleg világos, hogy ezek „nem említhetők egy lapon a zsidók és a Krisztus-hívők vallásával”. Az Isten Fia által alapított Egyház tanítása nem tartalmaz tévedést, és ez az Egyház rendelkezik az üdvösségre segítő szentségekkel.

A vallások tartalmazhatnak igazságokat is, de ezek nagy tévedésekkel keverednek. Azt sem lehet tagadni, hogy az erényes, minden vallás nélküli ateista (ha van ilyen) ugyanúgy üdvözülhet, mint a nem-keresztény vallások követői. Az üdvösségre vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre olyan statisztikák, amelyek mutatnák, hogy melyik vallásból hányan üdvözülnek. Jézus Krisztus parancsát viszont hallottuk: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«” (Mt 28, 19-20). Vagy: „Azután ezt mondta nekik: »Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16, 15-16). Ezért, úgy látom, hogy a nem-keresztény vallás vallója tulajdonképpen vallásától, jóllehet nem formálisan eltávolodva üdvözül. A Jézus Krisztusban való implicit hittel kapcsolatban megint hivatkoznék Aquinói Szent Tamás szövegére: „Akik azonban anélkül üdvözültek, hogy nem adatott meg nekik a kinyilatkoztatás, nem üdvözültek a közvetítőben való hit nélkül. Mert jóllehet nem volt kifejezett hitük, mégis implicit módon hittek az isteni gondviselésben, hitték, hogy Isten az ember megszabadítója tetszése szerint kiválasztott módon, és úgy, hogy másoknak, akik ismerik ezt az igazságot, ezt kinyilatkoztatta…” (ST II-II q. 2. a7. ad 3). Az ilyenekre szerintem alkalmazható az „implicit keresztény” kifejezés, ami nem azonos az „anoním kereszténnyel”.

A „szívbe írt törvény” az ember természetéből fakad. Ez tehát mindenkire, még az ateistára is érvényes. Ez a törvény azonban az áteredő bűn következtében elhomályosult, ezért a kinyilatkoztatásban isteni törvény által van ez megerősítve. Nem vonom kétségbe, hogy egyes nem-keresztény vallások ugyancsak előmozdítják a szívbe írt törvény egyes részeinek megtartását.

Most nem akarok többet írni, hogy ne legyen túl hosszú a megjegyzés, de az általad említett témákra még visszatérek.

Üdvözöl

matthaios

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.02.01. 19:36:47

@Satori:

Kedves Satori!

Még néhány szó a 2.Vatikáni Zsinatról. Joseph Ratzinger zsinati szakértőtől, XVI. Benedek pápától egyszer már idéztem: “Tudjuk, hogy a média zsinata volt mindenki számára elérhető. Ez volt a domináns, a hatékonyabb és ez oly sok katasztrófát eredményezett, oly sok problémát, szenvedést okozott: bezárt szemináriumok, kolostorok, banális liturgia…” Tehát van az, amit Benedek pápa a média zsinatának, mások meg virtuális zsinatnak neveznek, és úgy látszik, ez volt az összeomlás igazi oka. Ezt a kérdést egyébként majd a jövő egyháztörténészei eldöntik, amikor majd tudományos alapossággal elemzik a legújabb kor egyházának történetét.

A tradicionalizmusról. Az Egyház szükségszerűen hagyományőrző, mert őrzi alapítójának tanítását már több mint 20 évszázada. Ezt nem változtatja, ehhez nem tesz hozzá, ennek csak a kifejtésében, a megértésében van fejlődés. Ez jelenti a hit titkainak szerető és féltő őrzését és az Egyház gyakorlatának a folytonosságban való fejlődését, amely nem ismeri a forradalmakat. A lényeg tehát itt nem a konzervativizmus, hanem Jézus Krisztus tanításának, az általa alapított Egyház hierarchiájának és szentségeinek az őrzése az alapító iránti szeretetből. De az azok iránti szeretetről is szó van, akikhez még ennek a tanításnak tisztán és sértetlenül el kell jutnia. Ez a hozzáállás szinte automatikusan biztosította a fejlődést szakadások, forradalmak, forradalmi ideológia nélkül.

Van tehát jogos és szükséges tradicionalizmus. Nem is kellene ezt tradicionalizmusnak nevezni, ehelyett lehetne azt mondani, hogy itt a katolikus hozzáállásról van szó. Ez elsősorban két terület érint: a tanítás és a liturgia területét. Az előzőről már sok szó esett, most az utóbbiról szólnék nagyon röviden.

Itt ugyanis elsősorban nem a latin nyelv helyzetéről van szó. Ha valaki, akkor én igazán értékelem a latin nyelvet és félek az egyházi értelmiség új „barbarizmusától”, a latin nyelvben való félelmetes járatlanságától. (Örülnék, ha ebben tévednék.) Mégis azt mondom, a liturgikus életben előbb járnánk, ha néhány ember zsinat utáni liturgikus konstruktőrködése helyett a régi rítus használatában tértek volna át fokozatosan a népnyelvre. (Dalmáciában évszázadok óta használták az ószláv nyelvet a „latin” rítusban.) Az ezenfelül indokolt, nem forradalmi változtatásokat pedig fokozatosan végre lehetett volna hajtani. A liturgia szerkezete ráadásul biztosította volna a népnyelv és az Egyház anyanyelve, a latin közti egyensúlyt. Így nem ment volna veszendőbe annyi megszentelt érték. Így jobban megmaradt volna a a liturgia szelleme, amelyről Joseph Ratzinger is írt, elkerülhetőek lettek volna a fájdalmas (talán ma is létező) visszaélések. Így aztán a a bizánci liturgia és a modern katolikus liturgia közti „olló” sem nyílt volna annyira tágra. Ez a „vonat” persze már elment, megakadályozva azt az igazi fejlődést, amely nem forradalmak eredménye, hanem a fa fejlődése a mustármagból.

Üdvözlettel

matthaios
süti beállítások módosítása