A vírusjárvány katasztrófája megrendítette a világot: fokozottabban ráébresztette az emberiséget az összetartozására, közös sorsára, a teremtett világ és a Föld lakóinak szerves egységére, kölcsönös függésére. Miközben összefogva az életben maradásért küzdünk, előre is tekintünk, a jövőbe. Felvetődik az a létkérdés, amely annyit foglalkoztatta Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) tudós jezsuita gondolkodót: a világfejlődés végén van-e szerencsés kiút (issue); vajon a megsemmisülés vár az emberiségre, vagy pedig a beteljesedés, továbbélés (survie), öröklét? Ma mi ezt kérdezzük: vajon a fokozódó egységesülés felé halad az emberiség a „planetizációval”, a szellem szférájában, avagy az önzés, a hatalomvágy pusztító erői a katasztrófa felé sodorják az élővilágot?  

Pierre Teilhard de Chardin SJ 1955. április 10-én, Húsvét napján hunyt el New Yorkban. E szép ünnepen szólította magához a Feltámadt Krisztus, akinek tudományos munkásságát szentelte, aki lelki élete ragyogó központja volt. Most, Krisztus feltámadásának ünnepén, reménységre hangolhat bennünket, hívőket e próféta derűlátó víziója.

A kiváló francia paleontológus (őslénytan-kutató) számára „a múlt tanulmányozása felfedte a jövő körvonalait” – amint maga vallotta. Az elsők között volt, akik megmutatták: az evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. A törzsfejlődés a tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek.

Teilhard az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti (montée de conscience). Főművében, Az emberi jelenség-ben írja: „A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az előrehaladását.”

A világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a Végpont az Úrjövetkor, a Parúziában. Ő az Alfa és az Ómega, ahogy az Egyház hirdeti Húsvét vigíliáján a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertya megáldásakor. Teilhard gyakran hivatkozik Szent János prológusára (1,1kk), főleg a páli levelekre. A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket. ( Ef 1,3–14)

Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogyan a Kol 1,15–20 Krisztus-himnusza tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a végső beteljesedéséig. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó (1Kor 12), arról a „teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja az üdvözülő lelkeket, és a test–lélek kapcsolatán keresztül az egész mindenséget, az anyagi valóságot is. Krisztus titokzatos Teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.

Teilhard lelkiségének Napja a feltámadt és az eucharisztikus Krisztus. Isten emberszeretete benne nyilatkozott meg, „Benne lakozik az Istenség egész teljessége (testileg) testet öltve” (Kol 2,9). Mivel az Eucharisztia a megtestesült, meghalt és feltámadt Krisztus hathatós szentségi jelenléte közöttünk, és mivel főleg az Eucharisztia által „épül ki” Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését a Parúziára, Úrjövetre.

Teilhard de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt.  Próféta abban az értelemben, hogy – bármennyire tisztel is más hiteket és meggyőződéseket – nem mond le a keresztény üzenet abszolút egyedülvalóságáról, amely Krisztust az emberi élet és a világ középpontjába helyezi. A „mindig nagyobb Krisztus prófétája”, amennyiben azt hirdeti és azért fáradozik, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az Egyházban. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, amikor eljön a vég. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Teilhard e meglátására, amely a Mise a világ felett című misztikus elmélkedésében központi gondolat, hivatkozott 2009-ben XVI. Benedek pápa, majd  Ferenc pápa is a Laudato sí’ kezdetű körlevelében.^[1] Íme, egy ima a Mise a világ felett központi részéből, A Tűz a világban:

„Te, Uram Jézus, akiben minden dolog fennáll” [Kol 1,17], végre nyilatkoztasd ki magad azoknak, akik a Teremtés legfelső Lelkeként és a Teremtés valóságos Gyűjtőpontjaként szeretnek Téged. Nézd csak, életünkről van szó! Ha nem hihetném, hogy valóságos Jelenléted lelkesíti, gyúrja hajlékonnyá és járja át melegével a belém hatoló vagy engem megsuhintó legparányibb energiát is, mondd csak: nem pusztulnék-e el a lényem velejéig maró hidegtől? (…) Add, Uram, hogy alászállásod az egyetemes Színekbe ne legyen csupán valami kedvenc és dédelgetett filozófiai eszmélődés, hanem igazán valóságos Jelenlétté váljék!…Uram, add, hogy higgyek!”

[1]Teilhard e „látomására” hivatkozott XVI. Benedek pápa is 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.” Ferenc pápa szintén hivatkozik Teilhard víziójára Laudato sí’ kezdetű körlevele 83. pontjának 18. jegyzetében, megemlítve II. János Pált és XVI. Benedeket.