Jezsuita bloggerek

„A begyökerezettség talán a legfontosabb

és a legkevésbé ismert szükséglete az emberi léleknek.”

(Simone Weil)

Székely János püspök atyának a napokban olvastam egy nagyszerű írását a Magyar Kuríron Gyöngyöspatai iskolapélda címmel. Az írás azért is nagyon jó, mert úgy a cigányság, mint a magyarság szemszögéből elemzi a helyzetet. A felelősséget nem akarja egyik félre sem áthárítani, de nem is maszatol: „Ki a bűnös, ne kérdjük …/ adjon Isten bort, búzát, / bort a feledésre!”

Sajnos gyakran azzal vádolnak ismerőseim, hogy megfogalmazásaimban elfogult vagyok a cigányság irányába. Ebben lehet valami, de aki 20 éven keresztül cigányok között mozgott, az talán elfogultabb, irgalmasabb lehet velük. Fontos viszont, hogy kicsit a múltba is visszatekintve szemléljük a jelen eseményeit, hogy ne vonjunk el hamis következtetéseket elemzéseinkben. Püspök úr írása ihletett meg, hogy elmélkedjem kicsit a cigányság gyökértelenségéről. Köszönöm rendkívül inspiráló és értékes gondolatait.

I.

Az egyik legfontosabb szükséglet, amely egész életünket végigkíséri: begyökerezettség az anyatestbe, a családba, egy közösségbe, az egyházba, Istenbe. Mielőtt a cigány–magyar kapcsolat viszonylatában ezt végiggondolnánk, fontos tisztázni, mit értünk/értek belegyökereződésen. Az elmúlt napokban Simone Weilt és Josep Wresinskit olvasva és természetesen az evangéliumokat ideértve, számomra – mint követelmény – a következőket jelenti: leszállni annak a közösségnek a lelkébe, akivel egy akarok lenni. Eggyé akarok válni vele erényeiben, gyengeségeiben, hibáiban, sikereiben és kudarcaiban, bűneiben és örömeiben; egyéni és közösségi szinten egyaránt.

A jezsuitáknál az ünnepélyes fogadalom alkalmával – amely sokszor a belépés után tíz évvel, a tanulmányok végeztével történik – a Társaság kijelenti, hogy a noviciátusban tett örökfogadalom valóban örök fogadalom volt. Vagyis a kérésre adott válaszunk: igen! Kicsit késleltetve érkezik meg a válasz, de itt történik meg a belegyökereződés utolsó lépése.

Fontos belátni: az első lépést nekem kell megtennem, aki befogadom a másikat. Vagyis: elsőként szeretni. A Fokoláre közösségben ennek a gondolatnak megvalósítását egy játékos forma segíti: a dobókocka. A kocka minden oldalán egy kihívás olvasható: elsőként szeretni, mindenkit szeretni, benne látni Istent, akit szeretek… és így tovább.

Azért is utalok erre a kockára, mert a közösség Ózdon, egy roma közösségben a dobókocka által kezdte meg a belegyökereződési folyamat hosszú útját. Egy játszótéren a polgármester jelenlétében fel is állítottak egy nagy dobókockát, hogy mindenki szeme előtt álljon, mit is kell tennünk! Vagyis nemcsak az egyik félnek, hanem a másiknak is.

Kölcsönösség nélkül csak asszimilálódási szándékról beszélhetünk. Sajnos ez a késztetés nagyon erős bennünk; nem véletlen, hogy keresztény körökben is gyakran hallani: ezek! Nem ők, hanem ezek! Ezek ilyenek! Nem szeretnek dolgozni, lusták… stb. Igen, valamit tenni kellene, de engem hagyjanak békén. Az arcon ott az undor, az utálat, az elutasítás.

Ezzel a mentalitással kidobhatjuk a dobókockát a főtérről – ha nem akarok leszállni a másik lelkébe, nem akarom megismerni őt bibliai értelemben, soha sem lesz belegyökereződés, integráció. Bosszankodni, dühöngeni, veszekedni szabad, ugyanúgy, mint ahogy a házasságok nagy százalékában is megtörténik. De utálattal az arcon és a tekintetekben, nem lesz egymásra találás, újrakezdés.

Nyilván az első lépést az „erősebb” félnek kell megtennie, annak, aki jobb helyzetben van. (Az erősebb dönti el végül is, hogy befogadom vagy elutasítom. És az erő itt nem fizikai erőt jelent, hanem lelkierőt.)

A cigányságnak talán a gyökértelensége az egyik legnagyobb fájdalma, nem csak itt, Magyarországon, hanem talán egész Európában. Évszázadok óta itt élnek közöttünk, mégis úgy érezzük, a cigányság integrációja képtelenség. A cigányság pedig azt éli meg lelkében, hogy a többség igazában sohasem akart vele együtt élni.

Voltak asszimilációs kísérletek (Mária Terézia uralkodása alatt, illetve a Kádár-korszakban), de ezek sorra kudarcot vallottak, sőt többet ártottak, mintsem előmozdították volna a cigányság integrációját, belegyökereződését a magyar társadalomba.

A kérdés az: egyáltalán szeretnénk-e mi ezt úgy istenigazából, vagy sem? Erre a kérdésre keresem a választ, lassan húsz éve, amióta a cigányokkal közelebbi kapcsolatba kerültem, ha kifejezetten ezt így nem fogalmaztam is meg.

Csobánkai lelkipásztori munkám során szembesültem markánsan azzal a jelenséggel, hogy a cigányok mennyire szenvednek a többségi társadalom által éreztetett megkülönböztetéstől, elkülönüléstől; pedig az itt élő cigányok, talán képességekben is, Isten által leginkább megáldott közösség voltak és szerintem maradtak a mai napig.

Gizi néni – nagyon karakteres cigányasszony – egyik beszélgetésünk során meséli nekem: „Két fiam és két lányom van. Megmondtam nekik, hogy csak magyar embert hozzanak a házhoz, mert összetöröm minden csontjukat, ha cigány lesz a párjuk.” Milyen megaláztatásokon mehetett át ez az asszony, hogy legszívesebben leradírozná gyermekeiről a cigány rasszjegyeket! És valóban, az udvaron több szöszke kisgyerek játszik együtt, akikről kiderült, hogy Gizi néni unokái.

Sok településen tapasztalható: a cigányok alig várják, hogy magyarok lakta utcába költözzenek, mert ezáltal úgy érzik, így magyarok lettek! Akinek ez sikerült, mondták is: „Tudja, József atya, mi, magyarok, mások vagyunk, mint ott a telepiek!”

Zenész cigányok esetében még inkább hangsúlyt kap ez a kivagyiság. A régi gyökerek megtagadásáig elmennek, mintha teljesen ismeretlen volna számukra az az életforma, amelyet szüleik, nagyszüleik folytattak.

Milyen mély sebek munkálnak, melyeket a többségiektől kaphattak!

Sokszor tehát nem is a többségi akarja asszimilálni őket, sokkal inkább maguk szeretnének szegregálódni vagy asszimilálódni. Mindent maguk mögött hagynak, csak soha ki ne derüljön, hogy cigányok. Annál nagyobb drámát elképzelni sem tudok, amikor le kell tagadni a gyökereimet, a származásomat. Meg kell tagadni identitásomat, hogyha életben akarok maradni.

Magyarországon állítólag 800 ezer cigány él, de sokan mondják, hogy lélekszámuk eléri az egymilliót. Népszámlálások alkalmával válik láthatóvá, hogy sokan, a látható rasszjegyek ellenére letagadják cigányságukat. Félelemből? A megkülönböztetés miatt? Ki tudja?

A hivatalos kimutatásokban sokszor még kisebb számokkal találkozunk, mint ahogy a hétköznapokban látjuk, tapasztaljuk.

A vád, hogy a cigányság nem tud integrálódni, már az itt közölt adatok alapján is mondható, hogy hamis; hiszen ezek a gyökereiket megtagadó emberek már teljesen beépültek a társadalomba. Sokszor már a többség sem ismeri fel cigányságukat, legfeljebb egy meghívás alkalmával, a gasztrokultúra, a lakások berendezése árulkodik arról a sajátos ízlésvilágról, mellyel leginkább a cigányoknál találkozunk.

II.

Talán hihetetlenül hangzik, de a begyökereződés, integrálódás szempontjából a keresztény vallási szokások átvétele, őrzése nagyon sokat jelent. Az újkori ateizmus, internacionalizmus gondolata teljesen idegen a cigány lélek mentalitásától, megnyilatkozásaitól. Még ha a cigány vezetők között voltak is, akik a Kádár-rendszerben párttagok lettek, egy családtag halálakor elemi erővel tört fel lelkükben a vallásosság. Elképzelhetetlennek tartották, hogy ne legyen egyházi búcsúztatása az elhunytnak.

Az egyik roma szakkollégiumban egy kerekasztal-beszélgetés alkalmával egy pártállami gyökerekkel rendelkező vezető és egy emblematikus cigány értelmiségi beszélgetett a fiatalok jelenlétében. Az egyik hallgató megkérdezte a jelenlévőket: „Vannak kollégiumok, ahol a vallástörténet, valláserkölcsi ismeretek is be vannak építve a képzésbe. Nálunk miért nincs erre lehetőség?” A kollégium vezetője közbeszólt: „Mi nem hiszünk Istenben! Mi nem vagyunk babonások!” A cigányember megszólalt: „Ti nem vagytok babonások, ti […] vagytok.” Majd felállt és távozott.

A jelenet önmagáért beszél.

Úgy látom, a cigányság lelkülete az elmúlt évszázadok során itt, Európában „kereszténnyé, Krisztus-hívővé” lett. Kétségtelen, hogy erős a kötődésük az ószövetségi hagyományokhoz és a zsidósághoz, de nem vallási sovinizmus mondatja velem, hogy a keresztények közösségén belül, a katolikus egyházi hagyományok, szokások sokkal közelebb állnak hozzájuk, mint a protestáns istentiszteleti formák. Gondoljunk csak a búcsújárásra, Mária-tiszteletre, a katolikus templomok díszítésére (képek, szobrok, freskók sokasága), az egyházi énekekre – mind közelebb állnak a cigány lélekhez.

Az újkori népvándorlás jelenségét érintve meg kell jegyeznem, hogyha Európában teret nyerne is az iszlám, nem sok esélyt látnék arra, hogy hosszú távon meg tudná hódítani a cigány lelkeket. Gondoljunk csak az iszlám étkezési, böjttel kapcsolatos szokásaira. A disznóhús vagy az alkohol fogyasztásának tilalma elfogadhatatlan a cigányember számára. Amikor cigányasszonyokkal együtt főztünk Körömben, a közösségi házban, az asszonyok mondták: „József atya, jegyezze meg, a cigány a húst is hússal eszi.” (No, természetesen disznóhúsra gondoltak, mert az volt náluk a ház körül, ha egyáltalán tartottak állatot.) A ramadán betartására pedig gondolni sem merek. Jól nézne ki az a cigányasszony, aki böjt idején ne tenne egy kis „böjtös kolbászt” is az ura asztalára!

De ennél fajsúlyosabb különbség a nőkhöz való viszony. Bár a cigányoknál látszólag a férfi az úr – de csak „a házon kívül”! A házban az asszony határozza meg a dolgok menetét. Tápiószecsőn egy oláh cigány családnál láttam: büszkén vitt a férj a házába, de amikor betértünk, velem szemben egy nagy karosszékben ott ült az anyós (igaz, fejkendőben, nem csadorban.) A férfi levette a kalapját, és tiszteletteljesen bemutatott a mamának. Az összes gyerek a családjával, gyerekeivel együtt ott állt a mama körül. A „ház ura” bemutatott az anyósának, utána pedig bemutatta a családot, hogy ki kinek a párja, illetve kik a gyerekek, akik a családhoz tartoznak. A mama szó nélkül bólogatott, „majd szólásra nyitotta ajkát…” Hát, ennyit a cigányok patriarchális szokásairól. („Külön misét érdemelne” az is, ha egy cigány férfi hazavinne egy fiatalasszonyt, bemutatva addigi feleségének, hogy mostantól ő a második feleségem…)

Van még itt egy fontos szempont, amit viszont a cigányságnak nagyon is meg kellene fontolnia. Ha nincs is cigány „saria”, de van cigány törvény. A „Romani Cris”, úgy tűnik, még manapság is felülírja a magyar társadalomban elfogadott törvényeket, ami viszont elfogadhatatlan. Bár például az egyes bűncselekményeket azonos mértékben ítéljük meg, de sajnos a cigányság a vagyoni és életellenes bűncselekmények terén sokszor fenntartja magának a jogot az ítélkezésre.

Emlékszem, egy halotti tor alkalmával, civakodás közben egy férj úgy megütötte feleségét, hogy belehalt sérüléseibe. A nagyszámú cigány közösség balesetnek állította be a történteket. A rendőrségi eljárás után, a temetésen aztán az elhunyt asszony hozzátartozói nem engedték a férjet a koporsóhoz. Ebből mindenki tudta, valójában mi is történt. Cigány testvérüket kivonva az igazságszolgáltatási eljárás alól, végül is a közösség ítélkezett a gyilkos felett. Érdekes módon, néhány nap múlva a férj áramütés következtében életét vesztette…

Egy idős rendtársam egyszer azt mondta: – Józsi tisztellek, mert olyan dolgot csinálsz, ami lehetetlen! – Mégis, mire gondolsz? – kérdeztem. – Látom, szeretnéd a cigányokat integrálni a társadalomba, de ez szerintem lehetetlen.

Megdöbbentett a válasz, mert tudom, hogy a mi társadalmunkban nagyon sokan így gondolkodnak, ha ennek nem adnak is hangot.

Ha Jézus nem mondta volna, hogy legyetek egy (nem egyformák!), akkor talán már feladtam volna a kísérletet. De egyértelműen azt mondta: legyetek egy! Egy nemzet, az én népem. És úgy szeressétek egymást, hogy elhiggye a világ, az enyéim vagytok, hozzám tartoztok.

Bogozzuk együtt a szálakat! Mire volna szükség, hogy a nemzeti egység megvalósuljon? Egy végletesen megosztott társadalom képtelen a cigányságot integrálni, már csak azért is, mert mindkét politikai fél játékszerének tekintik a kisebbséget. Lehetetlen egy nemzetbe belegyökereződni, ahol állandó a sárdobálás a pártok vezetői között és állandó a kisebbség manipulálása. Nem csoda, hogy egy ilyen nemzet inkább riasztó a kisebbség számára, semmint vonzó erő, melybe integrálódni szeretne.

Amikor politikai csoportok inkább a nemzet elhagyására buzdítják a cigányságot (Zámoly-Kanada), ne csodálkozzunk, hogy ezáltal a cigányságban is feléled a nemzetellenesség, felélednek rasszista érzések és gondolatok, hogy a többségtől megszabaduljanak, elkülönüljenek.

A korábbi években romák egy csoportjában felmerült egy autonóm „cigány köztársaság” kiépítésének gondolata. Ennek létrehozása teljes abszurditás, főleg akkor, amikor nincsenek alkalmas vezetőik, szakembergárdájuk, akik ezt a „köztársaságot” megteremtenék és irányítanák. Hihetetlenül hangzik, mégis sok cigány lélekben ott él a bosszúszomjas vágy, hogy a magyar befolyástól megszabaduljon. (Ezeket a vad érzéseket termelte ki korábbi és mai cigánypolitikánk.)

Egy cigány tudományos konferencián a magyarokat meghívó szervező egyszer csak megjegyzi: „Nem baj! Nálunk nem sztrájkol a gólya. Eljön majd a pillanat, amikor mi, cigányok eggyel többen leszünk, de akkor jaj a magyaroknak.” Az illető nem mérte fel szavainak súlyát! Talán föl sem fogta, hogy a szívében elfojtott évszázados gyűlölet szólalt meg. Haragudhatnék rá, mégis, a mi többségi magatartásunk váltotta ki belőle ezeket a szörnyű, rasszista gondolatokat.

Gyakran hangsúlyozzuk, helyesen, hogy a cigányság a magyar társadalom nemzetalkotó része. Ezt emblematikus cigányemberek is vallják a néhai Péli Tamással, az egyik legnagyobb cigány festővel együtt, aki így fogalmazott: „Homlokomon kettős aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik pedig a magyarságom, és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.” Péli Tamás oda jutott el, ahová nekünk el kellene érkeznünk.

III.

A nemzet fogalmát, bizonyos értelemben, földrajzi belegyökerezettségként is értelmezhetnénk. A nemzetre és az államra ugyanis nem lehet jobb definíciót találni, mint hogy a nemzet az állam irányítása alatt álló, homogén területek összessége. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel egyidejűleg a nemzet területén ne élnének különböző kulturális, nyelvi és vallási hagyományok között az emberek. Ezért beszélhetünk cigány-magyarokról, német anyanyelvű magyarokról, stb.

Emlékszem, Budakeszin, ahol felnőttem, a kitelepített svábok, amikor a budakeszi templomban megtartották találkozóikat, egyedül a mise végén szólaltak meg magyarul. Ilyenkor elénekelték a Himnuszt és a Szózatot, ugyanúgy, mint gyermekkorukban. Egyedül ennél a pontnál hullottak a könnyek az emberek szeméből.

Gyerekként jót nevettem magamban. Nem értettem, hogy németek és sírva éneklik a Szózatot. Valóban, egész életükben nemzetünk tagjai maradtak. Szerintem ez a cigányoknál sincs másként, csak a földrajzi begyökerezettség, kötődés náluk nem a földművelés, hanem az adott területen, települések közötti vándorlás által jött létre.

Ferkovics József cigány festőnek van egy nagyszerű képe (lásd nyitóképünket), amelyet a rendszerváltozás után alkotott: A semmi tetején. Nagyon jól kifejezi a cigányság több évszázados gyökértelenségét. A képen jól látható a kompánia, mely szekerekkel halad faluról falura, városról városra. Akár Indiából is érkezhetett. A történelmi múlt, a sorstalanság mellett a mai viszonyokat is jól kifejezi. Még hatásosabb lehetne a kép, hogyha a háttérben egy metropolisz magas épületeit, felhőkarcolóit láthatnánk, melyek végleg magukba szippantottak egy kultúrát, hogy képviselőit asszimilálják.

Aki földjét vesztette, kultúráját is elveszítette. Kultúra és föld szorosan összekapcsolódnak, gondoljunk csak a „kultúra” szó gyökerére („megművelni”), mint az „agricultura”, mely kifejezi a földhöz való kapcsolatunkat.

A legszegényebb az, aki elveszítette létalapját. Elveszítette eredeti viszonyát az anyafölddel, melyből vétetett. A legszegényebb sors a gyökérteleneké, a hazátlanoké, a proletároké. A fizikai és kulturális elszegényedés a földdel való viszonyuk megváltozásában van. Bábeltől kezdve a mai napig hatalmas metropoliszok létrejöttével alakult ki a szegénység, a földjét elveszett pogányok, proletárok szegénysége.

Bár a cigányság elhagyta a mai Indiában, Pakisztánban található „őshazáját”, mégsem mondanám, hogy a földhöz való viszonya megszakadt volna, hiszen mindig is vándorló népként többé-kevésbé őrizte anyanyelvét, és egy meghatározott területen, körben vándorolva ajánlotta fel szolgáltatásait az új haza őslakosainak. Így váltak később egy nemzet szerves részévé, még akkor is, ha nem egy településen belül élték egész életüket. A befogadó nemzetek ezt látták és akceptálták. Így lett az ő szálláshelyük a községek határában meghúzódó patakpart vagy más szabad terület, melyet nem vontak be a mezőgazdasági munkába. Itt éltek szekértáboraikban és járták a vidéket, felajánlva portékáikat és szolgáltatásaikat.

Az igazi gyökértelenség a nagyipar, a tömegtermelés kialakulásának időszakában állt be, amikor az általuk felkínált szolgáltatások, munkák fölöslegessé váltak. Az is hiba volt, hogy a cigányságot nem vonták be a földosztásba. Kétségtelen, nem voltak földművelők, de már a két világháború között sokan lettek mezőgazdasági idénymunkások, akik számára nem volt idegen a mezőgazdasági munka. (Simone Weil egy helyen arról ír, hogy a parasztság számára mindig fontos volt, hogy legyen egy kis magántulajdonban lévő földterülete, hiszen ez munkaeszköze is volt, amely által így bensőséges kapcsolatba került a földdel.) Továbbá, ha nem is az istállókban nevelték volna első lépésben az állataikat, de a legeltetés, pásztorkodás nem lett volna idegen tőlük.

Mégis azt mondhatom, szerencse, hogy nem lettek a földosztás kedvezményezettei, mert a szocializmusban, a gyors kollektivizálás miatt úgyis elveszítették volna magántulajdonukat, amit óriási csapásként éltek volna meg. Sokan amúgy is arról beszélnek, hogy a fehér ember, a paraszt megbízhatatlan, ezért a többség nem a szocialista, kommunista gazdaságpolitikát, hanem a befogadó magyarságot kárhoztatta volna földje elvesztéséért. A korábbi évek gazdatüntetéseinek hátterében is ez állt. A kisbirtokosokat házi gazdaságok kiépítésére ösztönözték, majd egy törvényi rendelkezés által létrehozták a mezőgazdasági nagybirtokrendszert, melyben ezek a gazdák már csak cselédek lehettek. Ezek az erkölcsileg minősíthetetlen lépések tökéletesen a belegyökerezettség ellen hatnak. Amennyiben a cigányok lettek volna ennek a szenvedő alanyai, az a magyar–cigány viszony szempontjából tragédia lett volna.

A Bársony-Daróczi szerzőpáros Vrana mami meséi című, néhány évvel ezelőtt megjelent könyvében van egy műmese, mely elmondja, miként is alakult ki az a vélemény, hogy a cigányok „mihasznák”. A történet egy magyar és egy cigányfiú barátságáról szól. A magyar legényke, Dani keresztapja számon kéri egy alkalommal a fiú szüleit, miért engedik, hogy a szomszéd cigány család fiával, Lajoskával barátkozzon. „Hogy engedhetitek meg, hogy az unokaöcsém egy mihaszna cigánnyal barátkozzon! Ez botrány!”

Szerencsére a kapcsolat nem szakad meg, de Dani egy alkalommal megkérdezi Krábi mamit, miért mondják az emberek, hogy a cigányok mihasznák. Krábi mami nem szól semmit, de megajándékozza Danit egy csodasíppal. Megkéri a fiút, hogy ha keresztapja legközelebb mihasznának nevezné a cigányokat, fújja meg.

Egy következő látogatás alkalmából megszólal a síp. És tudják, mit hallottak? A síp hangjára megszólaltak a falak: „Tudjátok, hogy minket Lajoska nagyapja vályogtéglákból rakott?” És ugyanígy megszólalt a kemence, az edények jó része, a kenyérsütőlapát, a kanalak, a kések, a lószerszámok, a kosarak, a szőnyegek egy csoportja: őket is cigányok készítették. Végül az asztal közepén álló kis kosárkában lévő paradicsom is kibökte: „Minket meg Lajoska anyukája kapálgatott!”

Az elbeszélés szerint Dani barátunknak ettől kezdve senki sem merte azt mondani, hogy a cigányok mihasznák lennének.

Az elmúlt esztendőkben a cigányok körében végzett lelkipásztori szolgálatom után azt mondom, számomra ez a történet foglalja össze azt a célt, amely a cigány-missziós munka lényegét, lelkületét érinti. Ennek a szolgálatnak legfontosabb eleme az emberek önbecsülésének, személyi méltóságának visszaadása és a magyar nemzetbe való belegyökereztetése.

Ez a nép évszázadok óta a többség elfogadásáért küzd. A másság bélyege, a hagyománybeli különbségek miatti meg nem értés, elutasítás és megbélyegzettség miatt. Ez örökös elfogadási, megfelelési kényszerpályán vezeti a cigányságot. Számukra a legnagyobb teher nem a szegénység vagy a sok helyen tapasztalható nyomor, sokkal inkább a másod-, harmad- vagy negyedrendűség, a „mihasznaság” bélyege. Sokszor úgy állnak előttünk, mint lusta, munkakerülő, semmirekellő tolvajnépség, mely nem akar dolgozni.

A történelmi folyamatok nem ismerése, az elmúlt évtizedek gazdasági, politikai történéseinek elfelejtése következtében a mai közvélemény talán még inkább harsogja a „mihasznaságot”, mint bármikor a történelem folyamán. A cigányság munkanélkülivé válása, foglalkoztatásuk drasztikus visszaesése sokkal inkább a többség, semmint a cigányság rovására írható. Ennél nagyobb bűnt nem lehet a belegyökereződés ellen elkövetni, mint hogy az embereket megfosztjuk munkájuktól, így valóban legfontosabb gyökereitől fosztjuk meg. Az évtizedekig tartó helytelen gazdaság- és oktatáspolitika, a szakmunkásképzés szétverése, a pénztőke és a szabadpiac szabadrablása cigányok és magyarok ezreit tette munkanélkülivé, tette munkájukat fölöslegessé.

Nyilván a cigányság halmozottan hátrányát látta ezeknek a folyamatoknak, most pedig ahelyett, hogy összefognánk, „mihasznázunk”, „lusta cigány”-ozunk. Rasszista tendenciáknak adunk helyet, emberek ezreit alázzuk meg és sértjük meg őket önérzetükben és személyi méltóságukban, anélkül, hogy higgadtan végiggondolnánk azokat a folyamatokat, melyek a rendszerváltozás időszakában történtek velünk.

Sajnos az egyházak sem tudtak ezeknek a tendenciáknak ellenállni és hatásosan a károsultak hangjává válni. Politikai kiszolgáltatottságukban és az önérdekek védelmében sokszor elmulasztották, hogy markáns védelmezői legyenek a legszegényebbeknek, az emberi méltóságukban megsebzetteknek.

Hogy ez mennyire így van, azt nemrég egy fiatal cigány értelmiségi csoporttal való beszélgetés alkalmával tapasztalhattam meg. Egy fiatal cigányember kifejezte, hogy ő az egyháztól elsősorban nem szociális szolgáltatást vár. Számára nem fontos, hogy az egyház képes-e szociális intézményeket működtetni a cigányság érdekében. (Ez elsősorban az állam feladata.) Ő azt várja, hogy az egyház közössége és pásztorai szeretettel, elfogadón forduljanak a cigányság felé. Ugyanúgy kezeljék őket, mint bármely megkeresztelt embert, odaadással és figyelemmel. És azt várja, hogy az egyház a megalázottak, az emberi méltóságukban sértettek, a szegények hangja legyen ott, ahol sokszor a cigány politikusok is sokkal inkább pártok prostituáltjaiként viselkednek, mintsem népük képviselőjeként.

IV.

Evangéliumi küldetésünknél fogva tehát látnunk kellene, hogy az ember, mint Isten képmása, végtelen érték. Minden élő személy istenadta képességeket, karizmákat hordoz. Nekünk mint keresztény közösségnek és a társadalomnak is elsőrendű feladata és érdeke, hogy ezeket a képességeket, adottságokat felszínre segítsük. (Dani és Lajoska története erről szól.) A cigányság hosszú évszázadokon keresztül, ha nem is könnyen, de megtalálta helyét hazánkban azon képességekkel és mesterségbeli tudással, mellyel szolgálhatta a társadalmat. Ha saját, az európai szokásrendtől eltérő szokásai miatt voltak is konfliktusai, senki nem vonta kétségbe, hogy léteznek olyan munkák, szakmák, szolgáltatások, melyeket a cigányság végez és biztosít a többség számára. Ha ma megfújnánk a sípot, kérdés, jönne-e visszhang a „mihasznázásra” vagy sem.

A multinacionális ipari termelés és gondolkodásmód, az új technológiák, az új alapanyagok emberek millióinak munkáját tették fölöslegessé. Ez a „mihasznaság” a magyarok közösségét is elérte. Közülük is rengetegen lettek munkanélküliek, pedig ők általában iskolai végzettségüknél, szakmai tudásuknál fogva joggal átélhették volna hasznosságukat, mégis, „mihasznaságukat” tapasztalva, lelkileg megbetegedve sokan szegénységbe, nyomorba süllyedtek.

A keresztény/keresztyén közösségek nem tudják egyedül megoldani a cigányság szociális problémáit, de segíthetnek abban, hogy emberi méltóságukat visszaszerezzék. Az alamizsnán, segélyen, szociális szolgáltatáson kívül, ha nem találkoznak személyes szeretetünkkel, barátságunkkal, személyünkkel mint sajátos ajándékkal, sohasem találnak vissza a társadalomba, sohasem tudnak igazán emelt fővel integrálódni a többségbe.

Az egyházak feladata, hogy szembesítsék a politikát, a hatalmat alapvető feladatával: hatékony oktatás megteremtésével, piacképes tudás átadásával és olyan szociálpolitika kidolgozásával, mely a tevékenységre, és nem a semmittevésre ösztönöz.

Itt kell említést tenni arról az oktalan segélyezésről, mely az elmúlt évtizedekben inkább a semmittevés felé sodorta a cigányokat, mintsem a munka irányába. Igénytelen, sokszor értelmetlen közmunkák inkább személységük leépülését eredményezték, semmint felemelkedésüket szolgálták volna.

Igaza van annak a fiatal cigány értelmiséginek, aki az egyháztól elsősorban a cigányság emberi méltóságának védelmét és képviseletét várja, már csak azért is, mert az egyszerű cigányember reménnyel tekint egyházára!

Joseph Wresinski 2010-ben megjelent könyvében, a Szegények egyházában a legszegényebbekről (ez vonatkozik a cigányságra is) ezt olvassuk: „Amikor az egyház került szóba (mármint a legelesettebbek körében), úgy beszéltek róla, mint ami az övék: a misénk, a plébánosunk, a templomunk (…). Panaszkodtak, hogy a papok nem látogatják őket, hogy nem érzik otthon magukat a plébániatemplomukban – mintha valaki saját tulajdonukat vette volna el tőlük. Tiltakoztak, mivel úgy érezték, mintha saját házuk ajtaján rekedtek volna kívül. Egyszóval, mindezt úgy élték meg, mint akiktől megtagadták az egyházhoz tartozás jogát. Számukra az egyház nem intézményt vagy külső világuk részét jelentette. Szívük mélyén, legbensőbb énjükben az egyházhoz tartozónak érezték magukat, és ezt ki is mondták kertelés nélkül.”

Azonnal megértettem, hogy a mi szociális, lelkigondozói munkánk sokszor miért hatástalan. Mi azt hisszük, hogy elsősorban karitatív csoportjainkkal, szociális intézményeinkkel, keresztény-szociális elveinkkel segíthetünk és hozhatjuk magunkhoz közelebb a távoliakat, a nyomorgókat, a kirekesztetteket.

„Amikor ennyi nyomorúságot látunk magunk körül, nagyon nehéz megállni, hogy semmit se adjunk. Márpedig ha nem akarjuk csak alamizsnával megalázni az embereket, nemigen marad más, mint hogy saját magunkat, életünket ajánljuk fel nekik” – írja Wresinski a későbbiekben.

Amikor Csobánkán egy húsvéti liturgia alkalmával karizmatikus cigány dallamokra körbetáncoltuk a húsvéti gyertyát, egy férfi a következőket mondta: „Most érzem először, hogy ez a templom a miénk is! Talán úgy fogalmaznék, hogy test a testemből, hús a húsomból.”

Pedig a községben élő cigányság már korábban is, templomtatarozásakor, felújítási, építési munkálatok idején, ha pénzzel nem is, de kétkezi munkájával mindig elsőként segítette a közösséget. Krisztus, aki értünk szegénnyé lett, nem a pénzbe, mammonba inkarnálódott, hanem az emberekbe, képességeikbe, szaktudásukba, izmaikba, kezükbe, karjukba, szellemi-lelki képességeikbe. Az egyháznak, tehetősebb tagjainak minden anyagi támogatási lehetősége mellett az egyház szegényei felé a személyes testi választ is meg kell adnia, amit ott a csobánkai cigányok között ösztönösen tettünk meg.

A kérdés, tudunk-e közös templomot építeni magunkból. El tudjuk-e hitetni a cigányokkal, hogy valamennyien Krisztusra alapozott épület vagyunk. Így együtt, itt, Magyarországon is. És el tudjuk-e hitetni velük és a társadalmunk többi tagjával, hogy szükségünk van egymásra?