Néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerősömmel beszélgetek telefonon. A beszélgetés a járványra mint örökzöld témára terelődik. Zsuzsa megjegyzi: „Ambivalens érzések vannak bennem. Egyrészt jó, hogy viszonylag kevés volt az áldozat hazánkban, de szörnyű, hogy a lakosok nagy része nem találkozott a vírussal. Nem fertőződtünk át, így bármikor áldozatai lehetünk a Covid 19-nek.

Mint közgazdász belegondolok, hogyha valóban ősszel elkezdődik a második szakasz, hát, az katasztrófa lesz a gyerekeimre, a fiatalokra nézve. Hogyha ismét beindul a karantén, az üzletek, az iskola, a munkahelyek bezárása, akkor folytatódik az elszegényedés, a tétlenség, Észak-Magyarország és egy-két régió további elszegényedése. Rengeteg család már felélte tartalékait. Mi lesz itt a családokkal, főleg a fiatalokkal?

Ha rajtam múlna, a fiatalok miatt én aláírok egy nyilatkozatot, hogy miattam ne vezessenek be irreális korlátozásokat. Lassan hetvenéves leszek. Inkább meghalok, mintsem a gyerekeim munkanélküliek legyenek, eladósodjanak, tönkremenjenek, és az unokáim csóró nincstelenként egy életen át küzdjenek azért, hogy valami egzisztenciát teremtsenek maguknak.”

Valóban! Egy neves orvos-biológus ismerősöm mondta: „Ennek a járványnak akkor lesz vége, amikor már mindenki átfertőződött. Vagyis természetes úton találkoznak a vírussal – a fiatalok, gyermekek ezt észre sem veszik –, vagy mindenkit beoltanak a vakcinával. Amíg ez nem történik meg addig bármikor elkaphatjuk a koronavírus-fertőzést.”

Az anyuka, nagymama vallomása talán sokakra sokkolóan hat, mégis észre kell venni benne a fiatalokért való aggódást és szeretetet. Különösen, hogy a saját életét is vásárra viszi sokakért.

Természetesen a hölgy felemás érzései mögött ott van az is, hogy keresztényként nem mondhat ilyet, hiszen ezzel a kortársait, a többi nyugdíjas egy részét sodorná életveszélybe. Ha talán a második hullámnak nem is volna akkora pusztítása, mint amit a járvány beindulásánál láttunk, biztos sok áldozata lenne egy ilyen döntésnek.

Másrészt én feláldozhatom az életemet szeretteimért, de ezt törvényerőre emelni, általánossá tenni nem igazán evangéliumi cselekedet. Még a legszabadelvűbb barátaink is éreznék, hogy ilyen esetben már csak óvatosan beszélhetnénk szabadságjogokról, hiszen senkinek az élete felett nem dönthetünk kívülállóként.

Ezzel a történettel csak érzékeltetni szeretném, hogy mennyire szövevényes kérdéshalmaz gyülemlik fel előttünk e járvány idején.

A továbbiakban az idősek társadalmára szeretnék fókuszálni, azokra, akiket ez a helyzet leginkább sújt. És amikor a kérdések sokaságával szembesülök, felemás érzések fogalmazódnak meg bennem.

1) Az idősek, a nyugdíjasok, a 65 év felettiek sokszor jogosan érezhetik, hogy ők már fölöslegesek.

A társadalomra nézve improduktívnak, sokszor csak értéktelennek, eltartottnak élik meg magukat – szörnyű lehet ezt érezni. Egy munkás élet után sokaknak nincs lehetőségük arra, hogy idősek otthonába kerüljenek, mert a sorban állásnál nem tudnak annyi pénzt kifizetni vagy egy ingatlant beadni az otthon vezetőségének, amiért bevennék őket. Persze lehet, hogy szerencséjük van, mert most egy – járványgócpontként működő – „Pesti úti öregek otthona” még mindig nagyobb csapás lenne rájuk, mint az állandó fölöslegesség érzése.

Másrészt, talán saját családjuk is úgy kezeli őket, mint akiket állandóan kerülgetni kell, mint egy fölösleges bútordarabot. Ők azok, akik után fel kell törölni a padlót, akik a reggelinél rendszeresen kiöntik a kávét, akik elfelejtik lehúzni a WC-t pisilés után, stb.

Már templomba menni is „ciki”, hiszen kiprédikálják őket, hogy nem tartják be a püspöki kar előírásait, amikor világosan megmondták, hogy 65 év felett nem ajánlott a szentmise-hallgatás. Nézzék a katolikus tévét! Egyébként is, nem akarnak kézbe áldozni, és mindig lenyalják a pap ujját!

Istenem, de jó! Hamarosan én is 70 éves leszek! A rendházban is ki lehet önteni a kávét, ott maradhat a vizelet a WC-csészében, stb…

„Mily gyönyörűséges, mikor együtt vannak a testvérek!”

Hogy mennyi baj van ezekkel az öregekkel!

Amikor spirituális/novíciusmester voltam Szegeden, ott is voltak növendékek, akik mindennel elégedetlenkedtek. Állandóan kritizálták az elöljárókat, a híveket, mindenkit: lehetetlenek, hiteltelenek, bunkók.

Egy alkalommal így szóltam hozzájuk! „Drága testvérek! Ez lehet, hogy így van, de a jövő bunkói itt ülnek előttem! Volna is tippem, kik lesznek közületek a jövő fő bunkói!” (Érdekes, sok tippem a magam számára közben beigazolódott.)

2) Természetesen az idős nemzedék sem bűntelen és makulátlan. A fiatalok, akiket sokszor hedonizmussal, önzéssel, vádolunk, a mi neveltjeink.

Ezt a tisztességben megöregedett generációt szólította meg Fekete Gyula bácsi úgy, mint „véreim, magyar kannibálok!”.

Bár siránkozunk, hogy nincs, aki ránk nyitná az ajtót, akit megszólíthatnánk a lakásban, aki elmenne néha a boltba vásárolni, aki elhozná a gyógyszereket a patikából, aki segítene kitakarítani a lakást stb. Vajon miért? Izgalmas kérdés, amit érdemes feltenni az idős embereknek maguk számára, a mikor otthonukban zsörtölődnek!

Mégis, ami csodálatos számomra: a fiatalok rendkívül pozitív és szerető hozzáállása az idősekkel szemben a járvány idején.

Lehet, hogy itt is most sokan azt mondják, én ezt nem érzékelem.

Nem érzékeljük, mert talán nem született gyermekem. Nem érzékeljük, mert a megélhetés miatt egyetlen fiam, lányom külföldön keresi boldogulását, hogy közben minket is támogasson.

De térjünk vissza a jelenlegi egészséges lelkületű fiatalok sokaságára, akik hihetetlen segítőkészséget tanúsítanak az idősek iránt. Akár hiszik, akár nem: bevásárolnak, kimosnak nekünk, takarítanak, elhozzák gyógyszereinket, sokszor még főznek is ránk, bekopognak, és kicsit leülnek mellénk beszélgetni.

Ha mindebbe belegondolunk, talán még megöregedni sem tragédia!