Ezen írásban Ferenc pápa tanítóhivatala legjellemzőbb vonásainak ismertetésére vállalkozom. Az első részben a mai világ felfokozott sebességgel zajló változásaiból indultam ki, mivel ez alkotja a pápa tanításának jelen történelmi kontextusát. Ezután méltattam Ferenc pápa azon törekvését, hogy az egész egyházat „missziós” intézménnyé formálja (vö. Evangelii gaudium 20-49). Végül rámutattam, hogy Ferenc pápa pontifikátusának egyik legfőbb jellemvonása, hogy Isten „irgalmasságát” állítja a középpontba, amely a keresztény kinyilatkoztatás sajátossága (vö. Amoris laetitia 291-312). E második részben néhány lényeges további szemponttal egészítem ki az eddig mondottakat (a megkülönböztetéstől a migránsválságig). Érvelésem hátterében az a meggyőződés áll, hogy abban a világban, amely a szemünk láttára változik, rohamléptekkel alakul át, s az egyház számára is szokatlan kihívásokkal szolgál, a Ferenc pápa által kijelölt teológiai irányvonal mutat a jövőbe.
A lelki megkülönböztetés fontossága
Ferenc pápa teológiájában az „irgalmasság” fogalma mellett gyakorta megjelenik egy másik spirituális-teológiai szakkifejezés is: a „lelki megkülönböztetés” (discernimento). Erre főleg az erkölcsi dilemmák kapcsán, valamint az idők jeleivel összefüggésben hivatkozik. Ám általánosságban is elmondható, hogy minden kultúrában – így a mai (poszt-indusztriális) korszak világcivilizációjában is – kétségkívül léteznek olyan mozzanatok, amelyeket egy kereszténynek vissza kell utasítania (mágia, bosszúállás, idegengyűlölet stb.). Ezek mellet vannak olyanok is, amelyek sok kétértelműséget tartalmaznak, de nem mindenestül rosszak (haladáshit, testkultusz, egy közösséghez vagy kaszthoz való lojalitás stb.); ismét mások némi megtisztítás után támogatandók (hit a transzcendenciában, autonómia, nemek közti egyenlőség), végül pedig olyanok is, amelyekből egyértelműen tanulhatunk (vendégszeretet, törekvés a békére és az igazságosságra). Az egyes konkrét elemek megkülönböztetése sohasem egyszerű feladat: evangéliumi alapon történő mérlegelésre van szükség (vö. Mt 7,15-20; 1Kor 12,10; Gal 3,28), ami mindenkor időigényes. A pápa szerint azonban megéri a fáradtságot: döntéseinkkel ugyanis olyan folyamatokat indíthatunk el, amelyek új dinamikákat hoznak létre és így végső soron valódi változásokhoz segíthetnek (vö. Spadaro, Interjú Ferenc pápával, 36). A mérlegelésben mindig helye van a bizonytalanságnak (sőt, horribile dictu a hibázásnak) is. Ferenc pápa szavaival: „A bizonytalanság ott van minden igazi megkülönböztetésben, amely nyitott a lelki vigaszból (consolazione spirituale) fakadó megerősítésére” (Ibidem, 37; vö. 22-23). A cél az, hogy „ne [...] csak [...] felismerjük és interpretáljuk a jó lélek és a gonosz lélek megmozdulásait, hanem – és ez a döntő – a jó lélek indításait válasszuk, a gonosz szellemét pedig visszautasítsuk” (Evangelii gaudium 51; vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 318-336). Ez a folyamat „dinamikus, és mindig nyitottnak kell maradnia a növekedés új szakaszai és új döntések iránt, amelyek lehetővé teszik az eszmény teljesebb megvalósítását (Amoris laetitia 303). A sorrend tehát: felismerni, értelmezni és választani. Olyan (induktív) módszer ez, amelyet a II. vatikáni zsinat atyái is alkalmaztak a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban, s ez – látni (felismerni), ítélni (értelmezni) és cselekedni (választani) – szolgált a latin-amerikai felszabadítás teológiája alapjául is (vö. Aparecida).
Az társadalmi igazságtalanság és a szenvedés megszüntetésének követelménye
Túlzás nélkül elmondható, hogy Ferenc pápa tanítóhivatalának egyik fő jellegzetessége, hogy talán elődeinél is nagyobb érzékenységgel viseltetik a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Ebben kétségkívül II. János Pál és XVI. Benedek irányvonalát követi. Már közvetlen pápa elődei is bírálták a társadalmi-gazdasági visszásságokat, valamint igyekeztek mindent megtenni azoknak a szenvedéseknek az enyhítése, illetve megszüntetése érdekében, amelyeket visszaéléseikkel alkalmasint egyháziak okoztak (pedofília). Ferenc pápa azonban bizonyos szempontból még rajtuk is túltett, amikor egyrészt kérlelhetetlen kritikával illeti a klerikális merevséget és keményszívűséget (vö. pl. Gaudete et exultate 57), másrészt – az egyház ősi hagyományával és prófétai küldetésével összhangban – a világ figyelmének középpontjába állítja a szegények helyzetét (vö. pl. Evangelii gaudium 187-192). Érdemes észrevennünk, hogy az elmúlt kétszáz év teológiai szemlélethez képest itt lényeges hangsúlyeltolódásról van szó. A célkeresztben immár nem a felvilágosodás racionalizmusának elvont kritikája áll; az intellektuális ellenfelekkel szembeni védekező-apologetikus magatartás kétségkívül kevésbé érzékelhető. Sokkal inkább az az egzisztenciális kihívás került előtérbe, amelyet az emberi szenvedés támaszt a hívő egzisztenciával szemben. Ferenc pápa Evangelii gaudium (2013) című programadó apostoli buzdítása, valamint az önállóan elsőként jegyzett Laudato si’ (2015) kezdetű enciklika kérlelhetetlen pontossággal mutatott rá arra, hogy a világban ma fellelhető nyomor égbekiáltó botrányként követeli a társadalom igazságos reformját. A globalizáció ugyanis, ahelyett hogy csökkentette volna, csak tovább növelte a gazdasági egyenlőtlenségeket. Az egyház dolga a pápa szerint a leghatározottabban kiállni a szegények mellett és sürgetni a „struktúrák [jó irányba történő] megváltoztatását” is (Evangelii gaudium 189; 59; 202), továbbá meghallani a „föld [azaz a természet] kiáltását és a szegények kiáltását” (Laudato si’ 49; 117). A pápa szerint a keresztények dolga nem kevesebb, minthogy kompromisszumok nélkül lépjelen fel az ellen a gazdaság ellen, amely „öl” (Evangelii gaudium 53) azáltal, hogy„kizár” (crea esclusioni) és ökológiailag „fenntarthatatlan” (insostenibile).
Az igazság egysége és az interpretációk sokfélesége
A keresztény igehirdetés a globális világ kakofóniájában csupán egyetlen hang, amely többé nem is számít dominánsnak. A pápa tanításából hasznos lesz kiemelnünk három alapelvet, amelyek azt szolgálja, hogy a keresztény kinyilatkoztatás igazsága annak teljes egységében megőrizhető legyen az értelmezések sokféleségének zűrzavarában is. (1) Az első az igazságok hierarchiája, ami annyit jelent, hogy a hit magvát Isten üdvözítő szeretete alkotja, amely meghaladhatatlan módon nyilvánult ki az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban. Az egyház tanításának konkrét elemei (beleértve az egyes dogmákat és az erkölcsi tételeket is) elhelyezhetők az ehhez a középponthoz való viszony (közelség, illetve távolság) rendszerében, s az igazságok ez alapján hierarchiát alkotnak (vö. Unitatis redintegratio 11; Evangelii gaudium 36; 246); (2) Másodszor létezik dogmafejlődés: „nem lehet megőrizni a tanítást anélkül, hogy azt ne fejlesztenénk tovább, tekintve, hogy lehetetlen azt mereven a mozdulatlan betűhöz kötni annak veszélye nélkül, hogy a Szentlélek tevékenységét leértékeljük” (Francesco, Discorso 11.10.2017). (3) Végül élő hitre van szükség, melynek segítségével megkülönböztethetjük azokat az elemeket, amelyeket meg kell őriznünk (s amelyekre a hitaktus vonatkozik) azoktól, amelyek változékonyak, hiszen sokféle formában kifejezhetők (vö. Evangelii gaudium 41). A pápa e tekintetben nagyon határozott és evangéliumi módon provokatív: „Néha, amikor a hívők egy teljesen ortodox nyelvezetet hallgatnak, olyasmit kapnak, ami [...] nem felel meg Jézus Krisztus igazi evangéliumának. Az Istenre és az emberekre vonatkozó igazság közlésének szent szándékával bizonyos körülmények között hamis istent és emberi eszményt adunk nekik, mely igazából nem keresztény” (Evangelii gaudium 41). Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a kereszténység soha nem lehet egydimenziós, színtelen és langyos (vö. Evangelii gaudium 117); a mindenkori igehirdetőnek sokkal inkább az evangélium rugalmasságát és dinamizmusát kell érvényre juttatnia.
Inkulturáció: az evangélium minden kultúrába beágyazódhat
Ferenc pápa egy immár több mint fél évszázados (gyarmatosítás utáni) teológiai hagyományt követ, amikor azt állítja: a „megtestesülés logikája” nem engedi meg, hogy „egykultúrájú és egyhangú kereszténységben gondolkod[junk]” (Evangelii gaudium 117). Szerinte igaz ugyan, hogy „néhány kultúra szorosan kötődött az evangélium meghirdetéséhez és a keresztény gondolkodás kibontakozásához, ám a kinyilatkoztatott üzenet egyikükkel sem azonosul, mivel tartalma kultúrák fölötti” (Ibidem). Ha így gondolkozunk, annak számos gyakorlati következménye van, egyebek között az egyház missziós tevékenységére nézve is. Például – folytatja a pápa –, hogy „az új, vagy a keresztény igehirdetést még be nem fogadott kultúrák evangelizációj[a során] nem feltétlenül szükséges az evangélium ajánlatával együtt egy meghatározott kulturális formát [is] erőltetni, bármilyen szép vagy régi [legyen] is az. Az üzenet, amelyet hirdetünk, mindig valamilyen kulturális öltözetben van, néha azonban az Egyházban beleesünk saját kultúránk öntelt szakralizálásának hibájába, mellyel inkább fanatizmusról, mintsem hiteles evangelizáló buzgóságról teszünk tanúságot” (Ibidem). Ehelyett inkább megpróbálhatnánk – ajánlja a pápa – minden alkalommal „visszatérni forráshoz”, és „visszanyerni az evangélium eredeti frissességét, új utak, kreatív módszerek, más kifejezési formák, beszédesebb jelek és a mai világ számára megújult jelentésű szavak” által, hiszen „[v]alójában minden hiteles evangelizáló cselekvés mindig ’új’.” (Evangelii gaudium 11).
A jövő teológiája?
S vajon milyen arculata lesz a jövő teológiájának? Ezt lehetetlen pontosan előre megmondani. Ferenc pápa erre vonatkozó víziójáról mindenesetre átfogó képet ad a Veritatis gaudium (2018) kezdetű apostoli konstitúció (amely a II. János Pál által 1979-ben promulgált Sapientia Chrisitana-t váltotta fel). Ennek előszavában a pápa négy „kritériumot” emel ki: (1) hangsúlyozza a teológia kérügmatikus jellegét (vagyis azt, hogy annak alkalmasnak kell lennie az igehirdetés táplálására); (2) párbeszédre való készségének fontosságát; (3) továbbá sürgeti az inter-, illetve a transzdiszciplináris gondolkodás előmozdítását; (4) végül pedig hangsúlyozza, hogy nélkülözhetetlen a hálózatok kiépítése. A különböző tudásterületek ma már valóban nem határolható el egymástól éles határvonalakkal: „párbeszédre van szükség minden terület között”, legyen bár szó ökumenizmusról, vallásközi párbeszédről, vagy a különböző embertudományok képviselőivel folytatott eszmecseréről. Némi kiegészítéssel ugyanezek a témák kerültek elő, újólag, Ferenc pápának a jezsuiták Nápolyi Teológiai Fakultásán 2019. június 21-én tartott konferenciáján is, ahol a pápa a befogadás, a meghallgatás és a párbeszéd teológiájáról (teologia dell’accoglienza, del dialogo e dell’ascolto) beszélt. A Meditarraneum valóban évezredek óta a kulturális keveredés színhelye (hiszen zárt az ócenáok felé, de kulturálisan nyitott a dialógusra, valamint az egymást kölcsönösen megtermékenyítő interkulturális találkozásokra). Ebben a környezetben „hálózatban megvalósuló teológiára” (teologia in rete) van szükség, amely különösen is érzéken a társadalmi igazságosság és az ökológia problémáira. E modell kritériumairól szólva a pápa hangsúlyozta, hogy a teológia művelésének az „irgalmasság” cselekedetének is kell lennie, amelyben érvényre jut a történelemmel való komoly számvetés. Végezetül a pápa a teológiai kutatás szabadsága mellett tette le a voksát, amely képes új utakat nyitni, miközben nincs ártalmára az egyszerű emberek hitének.
Az ellentétek elviselése: antinómikus gondolkodás
Ezen írás első részében utaltam rá, hogy Bergoglio pápa legradikálisabb ellenzői időnként azzal vádolják teológiai gondolkodását, hogy túlságosan leegyszerűsítő: nem kellően elmélyült, „csupán lelkipásztori”, s mint ilyen, nem méltó valódi teológushoz. Fentebb igyekeztem kimutatni, hogy ez felületes és elhamarkodott állítás. Meglátásom szerint a pápa teológiai ellenlábasainak problémája más természetű: valójában abban áll, hogy nem képesek megemészteni azt a fordulatot, amely modern ember valóságszemléletében – mind a természettudományokban (kvatummechanika), mind pedig a humántudományokban (hermeneutikai fordulat) – a XX. század eleje óta fokozatosan végbement. Eszerint a valóságban nem a „vagy-vagy” kétértékű logikája érvényesül, hanem dialektikus ellentétek állnak fenn, amelyek strukturálisan tartoznak hozzá az emberi lény természetéhez is. Egyszerűbben szólva: az antinómák, a dialektika és a paradoxonok a valóság törvényszerűségét alkotják – s így azoknak helyük van a teológiai gondolkodásban is. Hiszen már magát egyházat is ellentétes pólusok alkotják: egyszerre isteni (természetfeletti), és egyszerre emberi (szocio-politikai) természetű – s a kettő korántsincs egymással kizáró ellentétben!
Paradoxonok és antinómiák
Ferenc pápa teológiájának egyik legnagyobb érdemének tartom, hogy a valóságot nem próbálja matematikai, illetve formális logikai kategóriákra redukálni, hanem képes felmutatni (és elviselni) annak ontológialag esetleges és történelmi léthelyzetünkből fakadó ellentmondásait. Ma már nem csak a misztikusok és a művészek, de a tudomány emberei is tudnak arról, hogy a valóság ellentétek egységében és feszültségében létezik: megfér benne egység és a sokféleség, a szabadság és az elkötelezettség, a hit és az értelem látszólagos ellentéte. Teológiailag ez talán mindig is nyilvánvaló volt: hiszen egyszerre valljuk Isten immanenciáját és transzcendenciáját (közelségét és távolságát), igazságosságát és irgalmasságát, amiként elismerjük az egyház intézményes és karizmatikus jellegét is. Az, hogy az emberek javára védenünk kell a teremtést (emberi szint: ökológia), egyáltalán nem zárja ki (hanem inkább feltételezi) a természetfeletti kinyilatkoztatás hirdetésének követelményét (isteni szint: evangelizáció) – hiszen az istenszeretet és az emberszeretet is egyazon érem két oldala! Ferenc pápa teológiai szemléletében éppúgy helyet kap a misztikus ráhagyatkozás, mint a cselekvés bátorsága, a kegyelem és a szabadság, a béketűrés és a konfliktus, a tér és az idő, a szellem és az anyag, a rész és az egész, globalizáció és lokalizáció, politika és teológia egysége. Hogy az egységes valóságszemléletben minden mindennel összefügg (Laudato si’ 91; 117; 120; 138), valójában egyszerre spirituális felismerés és teológiai alapelv. Nem véletlenül írja Peter Hans Kolvenbach, a Jézus Társasága nemrégiben elhunyt általános elöljárója, Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatairól, hogy „nem abban áll [a lelkigyakorlatok lényege], hogy Isten a teremtett dolgokon kívül keressük, és nem is abban, hogy minden teremtett dolognak a mi segítségükre kellene lennie, hanem hogy Istent azokban találjuk meg” (idézi: Bartolomeo Sorge, „Le radici ignaziane di papa Francesco”, in Aggironamenti sociali, anno 66, giugno-luglio 2015, pp. 462-469 – kiemelés tőlem: PF).
Politika és migránsválság
Egy a pápa teológiai gondolkodását magyar nyelven elemző cikkben kötelező kitérni annak politikai vonatkozásaira is. Erre azért van szükség, mert a kelet-közép európai közbeszédben szokás ilyen alapon „rossz hírbe hozni”, „migránspártinak” bélyegezni (vagy más formában instrumentalizálni) a nézeteit. Persze az ilyen vélemények mögött nem indokolatlan elemi indulatokat (félelmet, esetenként gyűlöletet stb.), keresztényietlen értékrendet, vagy egyszerűen csak jól felfogott politikai indítékokat gyanítani: egyesek körében kifizetődő (szavazatokban mérhető) a politikai hangulatkeltés (pápaellenességből ma nem csupán Európában lehet politikai tőkét kovácsolni). Sokaknak imponál a hetyke tekintélyrombolás. Ám álljunk meg egy pillanatra! Ugyan mi mást lehetne elvárni egy pápától, mint hogy (nemre, bőrszínre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül) éppen azokat veszi védelmébe, akik ma az európai népesség körében a leginkább kiszolgáltatottabbak, a legesendőbbek és a leginkább rászorulók? Vajon az evangélium szellemében mondhat-e mást Róma püspöke, mint hogy ezek az emberek segítségre, együttérzésre és gyámolításra szorulnak? Ez a keresztény alapmagatartás – a többi a véleményformálók, a politikusok és a szociális munkások dolga (és közös felelősségünk). Az egyszerű, jó érzésű ember azonban – különösen, ha katolikus – sohasem engedhet az olcsó (alkalmasint pápaellenes) politikai hecckampány kísértésének (még akkor sem, ha olykor a „jónak látszata alatt” és a „kereszténység megmentésének” jelmezében jelentkezik is: vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok 10).
Végszó helyett – hitvallás
Azt kell mondanom, hogy amennyire én látom – márpedig életem elmúlt másfél évtizedét nagyjából egészében ennek a témának (a katolikus teológia művelésének) szenteltem –, Ferenc pápa tanítóhivatala mindent összevéve rendkívül áldásos hatást gyakorolt a hitre való reflexió, a teológiai gondolkodás számára. Nem csak azért, mert az Evangelii gaudium-mal (2013) – mint fentebb láttuk – lényegesen hozzájárult a missziológia megújításához és új lendületet adott az ökumenikus és vallásközi teológiának. Nem is csupán azért, mert az Amoris laetitia-val (2016) végre sikerült felébresztenie közel kétszáz éves Csipkerózsika-álmából a morálteológiát. És nem is csak azon okból, hogy a Veritatis gaudium-mal (2018) negyven év után ismét irányelveket szabott a katolikus felsőoktatás számára. Úgy vélem, hogy az előzőknél is jobban azért kell becsülnünk e Magisztérium eddigi iránymutatásait, mert megnyitotta az utat olyan rég óta időszerű és óriási gyakorlati jelentőségű teológiai területek kidolgozása előtt, mint amilyen a laikusok teológiája – a fiatalok (Christus vivit, 2019), valamint a házasok teológiája (Amoris laetitia, 2016) –, a Lautato si’ enciklikával (2015) pedig, valamint a Gaudete et exultate apostoli buzdítással (2018) végső soron utat mutatott a mai világ két legégetőbb problémája, az ökológiai és a spirituális válság kérdésében (öko-teológia és spirituális teológia, mint meghívás az életszentségre). Mindezzel pedig jelentős mértékben átformálta az egész egyház arculatát, mintegy „megfiatalította”, dinamikussá tette, egyúttal pedig a mai demográfiai viszonyokhoz szabta azt. Vajon jogosulatlan ebben a Szentlélek iránymutatását látni?
Irodalom
Evantelii gaudium (2013); Laudato si’ (2015); Amoris laetitia (2016); Gaudete et exultate (2018)
Veritatis gaudium (2018); Christus vivit (2019); Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok
Antonio Spadaro, Interjú Ferenc pápával, in Jó napot! Ferenc pápa vagyok, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2013, 11-48.
Discorso del Santo Padre Frencesco ai partecipanti all’incontro promosso dal Pontificio Consiglio per la Promozione della Nuova Evangelizzazione, 11 ottobre 2017, http://www.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2017/october/documents/papa-francesco_20171011_convegno-nuova-evangelizzazione.html
Utolsó kommentek