Részlet az 1942. október 3-i naplóbejegyzésből
„Álmatlanságtól kezdek szenvedni, és ez nem jó. Pirkadatkor felkeltem az ágyból és az ablak mellé térdeltem. A reggeli, néma szürkületben a fa hangtalanul állt. Így imádkoztam: Istenem, add meg a Te nagy és erőteljes békédet! Ha azt akarod, hogy szenvedjek, add a nagy és teljes fájdalmat, és ne az ezernyi, kis aggodalmat, mi teljesen felemészt. Adj békét és hitet! Add, hogy napjaim ne a hétköznapi túlélés miatti félelemről szóljanak. És minden étel, ruha, hideg, egészség miatti szorongásunk nem az irántad való bizalmatlanság jele? [...]
Kész vagyok nyugodtan az ágyban maradni néhány napig, ezzel együtt egy szüntelen, nagy imává szeretnék válni. Szüntelen, nagy békévé. „A betegnek nyugodt életvitelre van szüksége”. Gondoskodj a békémről, Uram, bárhol legyek. Lehet, hogy azért nem érzem már, mert nem jó irányba haladok? Talán – nem tudom. Társasági ember vagyok, Istenem, de még mennyire! Az emberek között akarok lenni, a félelmeik között, mindent magam akarok látni és érteni, hogy később elmesélhessem. Meg akarok gyógyulni. Az utóbbi napokban túlságosan aggódom az egészségemért, és ez természetesen nem jó. Add, hogy ugyanaz a nagy állékonyság legyen bennem, mint a te szürke hajnalodban. Add, hogy a napom több legyen a testem miatti aggodalomnál.
Végső soron, mindig ugyanabban keresek vigaszt: az ágyból kikelek és a szobám rejtett sarkában letérdelek.
Nem akarom kezedet sem rángatni, Uram: „Add, hogy két nap alatt meggyógyuljak”. Tudom, hogy mindennek növekednie kell, és ez lassú folyamat.
Kevésre van szükségem, és ez nekem elég. De ha valamit teljes erőmből akarok, akkor megbicsaklik a ritmusom. Nem kell semmit sem akarnom, hanem csak hagynom kell, hogy a dolgok beteljesüljenek bennem, és ez az, amit most éppen nem teszek.
Hogy ne az enyém, hanem a Te akaratod legyen!”
Utolsó kommentek