Jezsuita bloggerek

A vírusjárvány katasztrófája megrendítette a világot: fokozottabban ráébresztette az emberiséget az összetartozására, közös sorsára, a teremtett világ és a Föld lakóinak szerves egységére, kölcsönös függésére. Miközben összefogva az életben maradásért küzdünk, előre is tekintünk, a jövőbe. Felvetődik az a létkérdés, amely annyit foglalkoztatta Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) tudós jezsuita gondolkodót: a világfejlődés végén van-e szerencsés kiút (issue); vajon a megsemmisülés vár az emberiségre, vagy pedig a beteljesedés, továbbélés (survie), öröklét? Ma mi ezt kérdezzük: vajon a fokozódó egységesülés felé halad az emberiség a „planetizációval”, a szellem szférájában, avagy az önzés, a hatalomvágy pusztító erői a katasztrófa felé sodorják az élővilágot?  

Pierre Teilhard de Chardin SJ 1955. április 10-én, Húsvét napján hunyt el New Yorkban. E szép ünnepen szólította magához a Feltámadt Krisztus, akinek tudományos munkásságát szentelte, aki lelki élete ragyogó központja volt. Most, Krisztus feltámadásának ünnepén, reménységre hangolhat bennünket, hívőket e próféta derűlátó víziója.

Nihil obstat

FX. Nguyễn Hai Tính, SJ

Imprimi potest

Vinh Sơn Phạm Văn Mầm, SJ

Szerző: József  Phamdinh Ngoc SJ

Fordította: Jakab Nguyen Hai Ly SDB

Lektorálta: Kiss Ferenc SJ

Bevezetés

A nagyböjti keresztútjárások ebben az idei évben különlegesek. Nem tudunk közös helyszíneken együtt részt venni rajtuk, hiszen a Covid-19 járvány mindenkit arra kényszerít, hogy otthon maradva, online csatlakozzon az imádsághoz. Még a nagyheti liturgiákon is csak az interneten keresztül veszünk részt. Ugyanakkor hisszük, hogy maga Isten jön el minden ember otthonába, minden családhoz. Lélekben most együtt megyünk azon az úton, amelyen Jézus a kínszenvedésekor járt. Itt érezzük meg Isten szeretetét, hiszen ő mindig mindent megtesz az ember megváltásáért. A járvány idején még keményebben dolgozik, hogy az emberekkel együtt munkálkodva legyőzze a betegséget.

Kérünk, Szentélek, egyesíts bennünket. Az interneten keresztül együtt vagyunk egy szélesebb, nemzetközi közösségben. Ezt szem előtt tartva Jézussal együtt lépjünk most rá a keresztútra.

Kedves barátommal beszélgetek telefonon. Egy adott ponton megkérdezi tőlem: „Te hol vagy otthon? Melyik az a rendház, ahol leginkább otthon érezted magad?”

No, látod, ez jó kérdés!

Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak.

Az este folyamán továbbra is ezen gondolkodom.

Mi jut egyáltalán eszembe, amikor otthonról beszélek?

Egyértelmű! A budakeszi házunk, ahol felnőttem, és a nővérem, unokahúgom családjával együtt a mai napig a régi szülői házban lakik. Igen, ez az én otthonom is.

És nem csak szülőhazám, e lángoktól ölelt kis ország.

A spirituális és a vallásos közti megkülönböztetés valójában az ősidőktől fogva része a zsidó-keresztény vallástörténelemnek. Az alábbiakban – a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül – áttekintjük ezt a hagyományt, annak igazolására, hogy a két ellentétesnek látszó mozzanat (spiritualitás és vallásosság, hit és intézmény) végső soron összetartozik. Az összefoglalóhoz Tomaš Halík jól sikerült számvetését használom. (Vö. Tomaš Halík: Religion and Individual Personal Fulfillment, in Staff Hellemans – Peter Jonkers [szerk.]: Envisioning Futures for the Catholic Church, The Council for Research in Values and Philosophy, Washington, 2018, 29–39.)

Három héttel ezelőtt a rehabilitációs osztály ebédlőjében megmutatják, hogy hol az asztalom. Lekezelek mindenkivel. A többiek már falják az ételt. Én egy pillanatig állva maradok. Elcsendesülök és keresztet rajzolok magamra.

Semmi fakszni, semmi hosszú ima, és folytatjuk a beszélgetést.

Mindenki Józsinak nevez, hiszen a bemutatkozáskor ebben egyeztünk meg.

Mindenki egy kicsit zavarban van, de úgy tesznek, mintha semmit sem láttak volna.

Két nap után az egyik asztaltársam megjegyzi: hallottuk, hogy szerzetespap vagy.

Honnan tudtátok meg?

Tudod, említettem a nővérnek, hogy itt van ez a Józsi, aki ebéd előtt nem kezdi falni egyből az ételt, csak keresztet rajzol magára, és utána hörpintgeti a levest velünk együtt.

E napokban az interneten pásztázva apokaliptikus képek tárulnak elénk: a koronavírus világméretű elterjedésével a világvárosok kihalt utcáinak látványára bevillan a rémisztő hipotézis: talán csak pár percre vagyunk éjféltől, azaz a globális apokalipszistől.[1]

A Végítélet vagy Ítéletnap Óráját 1947-ben hozta létre az atomfegyverek miatt aggódó tudósok csoportja. (Bulletin of the Atomic Scientists) Mára az óra állását nemcsak a nukleáris veszély, hanem a klímaváltozás, a biotechnológiai és mesterséges intelligencia változásai is módosítják. Eddig az óra 1953-ban állt legközelebb éjfélhez, akkor két perc választotta el a világot a végtől. Ugyanis ekkor döntött úgy az amerikai hadsereg, hogy hozzáadja arzenáljához a hidrogénbombát.

De most úgy tűnik, a nukleáris veszély mellett váratlan veszély fenyegeti az emberiséget. Egy láthatatlan kis vírus kezdi rettegésben tartani az egész világot, és megszégyeníti a magukat a világ urainak képzelő hatalmasokat, akik a tudomány csodás fejlődését a pusztításra használják.

Most házi karanténban – eszmélődve-imádkozva – eszembe ötlik Pascal gondolata: „Képzeljük el az utolsó gondolkodó lény elmélkedését bolygónk utolsó estéjén.” Ehhez fűzött megrázóan szép eszmélődést a világháború másnapján René Grousset orientalista a Történelem mérlege című műve végén:[2] „A történelem előtti kor fejlődésének néma drámája, amelyről csak elszórt csonttörmelékek tanúskodnak, aztán ennek folytatása, az emberi fejlődés drámája annyi jajkiáltáson, könny- és vérözönön keresztül, az élővilágnak a kálváriája még csak  érthető, ha mindez azért volt, hogy az ember-istenhez vezessen. De ha annyi halálküzdelem végén valójában csak a sír vár az emberiségre? Akkor az utolsó ember az emberiség utolsó estéjén, a feltámadás remény nélkül állva, a történelem legtragikusabb kiáltását ismételné meg: Eli, Eli, lamma szabaktani! Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!

Mi, (hívő) keresztények tudjuk, hogy erre a kiáltásra milyen feleletet adott az Örökkévaló. Mi tudjuk, hogy az istenember vértanúhalálának az az értelme, hogy az egész megváltott emberiséget odavigye önmagával az Atya jobbjára. Mi tudjuk, hogy a keresztény, a spiritualista megoldáson kívül nincs más elfogadható megoldás az értelem és a szív számára.

Ha világ csak az lenne, aminek a materialista természettudósok és ateista gondolkodók állítják, akkor értelmetlenség az észnek és fellázítja a szívet. E borzalmas ürességgel szemben a kereszténység képviseli ma a szellem védelmét. És e küldetése a hajótörésben – amely minden remény nélkül lenne, ha a (Krisztus halálát és feltámadását hirdető) kereszténység nem lenne jelen – küldetése üdvösséghozóbb, mint valaha is volt.”

O Crux, ave, spes unica! Üdvözlény Kereszt, egyetlen reményünk!

1] http://24.hu/kulfold/2017/01/26/percekre-vagyunk-az-atomfelhos-vilagvegetol/

[2] René Grousset, Bilan de l’Hostoire, 1946, 306. – Első  könyvem (Világnézetek harca, Mai írók és gondolkodók, Louvain, 1965) záró reflexiójában idéztem.

Jézus, miután apostolait megtanította imádkozni a Miatyánkot, példabeszédet mondott arról az éjjeli látogatóról, aki kenyeret kérve zaklatja lepihent barátját, aki végül felkel, hogy a kellemetlen látogatót kielégítse. Ezután olvassuk a fontos szakaszt az imádság meghallgatásáról: „Mondom nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” Majd utána: „Ha tehát ti, bár rosszak vagytok, tudtok jót adni fiaitoknak, mennyivel inkább adja a mennyi Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

Jézus gyakran biztatta övéit, hogy kérjenek, és kapnak, hiszen a gondviselő Atya sokkal jobban törődik gyermekeivel, mint az ég madaraival vagy a rét virágaival. Kétségtelen: arra is biztatott, hogy ne felejtsünk el hálát adni a sok jótéteményért. De kérhetünk is bizalommal. Még a legszentebb imádság, a Miatyánk is csupa kérés! A legfontosabb kéréseket említi. Mindig kérhetjük, hogy szenteltessék meg Atyánk neve, jöjjön el az Ő Országa, legyen meg az Ő akarata.

De milyen nehéz ez utóbbit kérni, amikor ránk szakad a szenvedés, hirtelen megtudjuk, hogy gyógyíthatatlan betegséggel kell megküzdenünk magunknak vagy szeretteinknek. Az öregedés, a kisebbedés és a halál pedig mindenkinek osztályrésze.

A mostani globális járvány arra döbbentette rá a haladáshívő polgárokat, hogy az ember képzelt hatalma valóságban illuzórikus, és létezik felsőbb hatalom. Persze a hatalom békeidőben, két krízis között, szelídebb arccal jelenik meg, és könnyebb filozofálni róla. A hatalom ott van mindennapjainkban, családjainkban, közösségeinkben. Jó vagy rossz? Hogyan bánjunk vele?

Néhány hete műtötték a szívemet. Kettős billentyűcserét hajtottak végre rajtam. Amikor betoltak a műtőbe, eszembe jutott P. Henri Boulad elmélkedése, melyet az Eucharisztiáról szóló kötetében olvashatunk.

P. Boulad azt írja, hogy a műtőben az orvosok, segítők olyanok, mint egy pap a szentmisében, akik átalakító tevékenységet végez. Ahogy a pap Jézus szavait ismételve átváltoztatja a kenyeret és bort Testévé és Vérévé, ugyanígy az orvosok, az asszisztencia átalakítják a beteg testrészt egészséges testrésszé, Isten gyermekének krisztusi képére.

Amikor betoltak a műtőbe, ezen elmélkedve csendben elmondtam magamban Szent Ignác atyánk felajánló imáját, hogy oda tegyem magam Isten és az orvosok kezébe mint az áldozati adományt, a kenyeret és bort a felajánláskor az oltáron.

Általános szempontok

1.1 A szentmise áldozat. Krisztus egyetlen áldozatának jelenvalóvá tétele. Az isteni szeretet ünnepi áldozata: a keresztfán értünk és nekünk magát mindenestül, egyszer s mindenkorra áldozatul adta Krisztus. Az utolsó vacsora ünnepi asztala ezért oltár. Minden megfelelő módon bemutatott szentmiseáldozat teljes értékű, ha vannak jelen hívek, ha nincsenek. Krisztus egyetlen végtelen értékű áldozatát övéiért és a „sokaságért”, az egész megváltásra szoruló világért mutatta be.

1.2 A hívő közösség ebbe az egyetlen áldozatba kapcsolódik be. A szentmisén való testi jelenlétet nem pótolja a képernyőszentmise. Bizonyos helyzetekre és körülményekre tekintettel a testi jelenlét általános kötelezettsége alól a püspök felmentést adhat egyházmegyéjében.

1.3 A képernyőszentmisébe bekapcsolódás nem pótolja a szentmisén való részvételt. A képernyőszentmisére senki nincs kötelezve. A vasárnap és ünnepnap megszentelésére viszont minden hívő továbbra is kötelezve van. Ennek a megszentelésnek eszköze lehet az az imádságos idő, amit egy hívő a képernyőszentmisébe bekapcsolódva eltölt.

1.4 Az alábbiak ezt a bekapcsolódást igyekeznek segíteni. Ajánlások, szempontok, hogy az imádságunk minél gyümölcsözőbb legyen.