Jezsuita bloggerek

„Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, civilizáció és haladás tágas birodalmát az ő megmentő hatalmának! Ne féljetek!”

II. János Pál pápa első üzenete az Egyháznak és a világnak maradandó, halála után is időszerűnek bizonyul, amikor az emberiség, az egyesülő Európa, benne hazánk jövőjének távlatait kutatjuk. Az 1978. október 16-án pápává választott krakkói bíboros érsek október 22-én tartotta ünnepélyes beiktatását a zsúfolásig megtelt Szent Péter-téren. E szentmisén mondott homíliájában hangzottak el ezek a szavak.

 „Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus urunk, segíts meg!” 

(Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana)

Ó

IÓ

CIÓ

ÁCIÓ

KÁCIÓ

AKÁCIÓ

VAKÁCIÓ

Jól ismert szótöredékek.

Általános iskolás koromban a tanév utolsó napjaiban jeleztük, hogy a héten beköszönt az utolsó tanítási nap.

Ezen a napon már valóban ünnep, szünet volt. Az órákon már csak azok feleltek, akik javítani szerettek volna eredményeiken; illetve közös játékokkal múlattuk az időt, hogy az utolsó kicsengetés után, önfeledt nevetés közepette elhagyjuk az iskolát.

A ballagók számára az öröm mellett volt egy kis megilletődöttség, szomorúság is a szívekben, hiszen el kell hagyni az iskolát, a régi osztálytársakat, a tanárokat, akikkel nyolc éven keresztül együtt voltak, akikkel a szívük egybeforrt.

A végzősök már a ballagáskor átélték mindezt. Mi, akik még a következő héten és években maradtunk, talán sejtettük, hogy a „VAKÁCIÓ” szó náluk mást jelent.

A minap a Bonum Tv-n belebotlottam egy dokumentumfilmbe a fatimai üzenetekről. A filmben mariológusok elemezték az üzenetek tartalmát, illetve az elmúlt évszázad politikai történéseit az üzenetekkel összefüggésben. Emellett a dokumentumfilm készítői szóltak arról is, hogy ők miként élték meg az üzenetek történelmi és személyes jellegét, a titkok megismerése mennyiben befolyásolta őket hitük és életük megváltoztatásában.

Ritkán érint meg ilyen megrázó módon az, amit látok vagy hallok. Hirtelen evidensé vált, hogy Mária jelen van az életemben!

Amikor Jézus azt mondja a tanítványnak, hogy „Íme, a te anyád!” (János evangéliuma), ez rólam is szól. Itt van velem/velünk Mária, aki engesztelésre, felajánlásra és imára buzdít, hogy a világ erőit képesek legyünk legyőzni, távol tartani magunktól.

Mária a történelmünk része!

Bár úgy érzem, Máriával kiegyensúlyozott viszonyom van, a jézusi felszólítás arra kellene késztessen, hogy komolyabban figyeljek rá. Ez a figyelem hol intenzívebb, hol halványabb volt az életemben, de rájöttem, hogy hihetetlen bensőséges szeretettel kísér engem mind a mai napig.

Minden növekedés szükségessé teszi a kudarcokkal való szembenézést, hogy azokból tanuljunk, és beépítsük fejlődési folyamatunkba. A különféle életszakaszok kihívásokat állítanak elénk, hol újabb képességeket fejlesztenünk ki, melyek segítenek megbirkózni feladatainkkal. Emellett azonban szükségünk van bizonyos védekezési mechanizmusokra, melyekkel határainkat védjük, és az egészséges személyiségfejlődés folyamatát támogatjuk. Az élet a nyitás és a védekezés kettősségét foglalja magába: nyitás a világ másságára és újdonságára, másrészt védekezés annak szorongásával, abszurditásával szemben. Freud szerint a védekezési ösztön az emberben erősebb, mint az életre való nyitottság. Mintha lenne egy mélyen melankolikus hajlam, mely inkább az elszigetelődést és a bezárkózást keresné, mintsem az önmeghaladást és a mássággal szembeni nyitottságot.[1]

„A begyökerezettség talán a legfontosabb

és a legkevésbé ismert szükséglete az emberi léleknek.”

(Simone Weil)

Székely János püspök atyának a napokban olvastam egy nagyszerű írását a Magyar Kuríron Gyöngyöspatai iskolapélda címmel. Az írás azért is nagyon jó, mert úgy a cigányság, mint a magyarság szemszögéből elemzi a helyzetet. A felelősséget nem akarja egyik félre sem áthárítani, de nem is maszatol: „Ki a bűnös, ne kérdjük …/ adjon Isten bort, búzát, / bort a feledésre!”

Sajnos gyakran azzal vádolnak ismerőseim, hogy megfogalmazásaimban elfogult vagyok a cigányság irányába. Ebben lehet valami, de aki 20 éven keresztül cigányok között mozgott, az talán elfogultabb, irgalmasabb lehet velük. Fontos viszont, hogy kicsit a múltba is visszatekintve szemléljük a jelen eseményeit, hogy ne vonjunk el hamis következtetéseket elemzéseinkben. Püspök úr írása ihletett meg, hogy elmélkedjem kicsit a cigányság gyökértelenségéről. Köszönöm rendkívül inspiráló és értékes gondolatait.

2012. nagyböjt első vasárnapján a zsúfolásig megtelt párizsi Notre-Dame székesegyházban a Mgr Vicent-Vingt-Trois párizsi érsek vezette szertartáson azok a felnőtt katekumenek gyűltek egybe, akiknek 40 nappal később, Húsvét vigíliáján kiszolgáltatják a keresztség szentségét. A hitjelöltek családtagjainak fenntartott helyen hirtelen feltűnik Bernard-Henri Lévy, a televízióból és könyveiből ismert híres (hírhedt) zsidó származású filozófus. Hamarosan fény derül jelenlétének okára: a hitjelöltek között van az agnosztikus filozófus húsz évvel fiatalabb húga, Véronique Lévy, aki áttért a katolikus hitre.

Charles Péguy (1873-1914) a Megtestesülés és a keresztény reménység költője. A 20. század elején megtért írók, művészek, gondolkodók köréhez tartozott, akik eljártak Henri Bergson filozófusnak a párizsi Collège de France-ban tartott előadásaira.  A zsidó gondolkodó spirituális filozófiája jelentős hatást gyakorolt rájuk, befolyásolta megtérésüket, így a magyar  Dienes Valériáét is, vagy még korábban a konvertita házaspár, Jacques Maritain és Raïssa megtérését.  Ők még nem hívők voltak, amikor először barátjuk, a szocialista író-költő, Péguy elvitte őket Bergson órájára.*

Az elmúlt hetekben – világméretekben is – hihetetlenül felerősödött a rémhírek, ferdítések, félretájékoztatások, elhallgatások, rágalmazások száma. Eddig szokatlan módon, de egyre többet hallunk arról, hogy már neves politikusok, gondolkodók is egyenesen törvényi fellépést és szankciókat követelnek a jelenség visszaszorítására.

Ma újságírónak lenni vagy erre a pályára készülni bátorságot jelent. A kockázat legalább akkora, mint ha Jézus korában valaki vámosnak készült volna. Ez a pályaválasztás némely területen egyet szinte jelent azzal, hogy a „hazugság atyjának” munkatársai leszünk. Ez sem új, csak a hírközlő eszközök, médiumok tömege, sokfélesége változott.

Az igazság megismerésének vágya mindig is ott élt az emberi szívekben, ezért a korrekt tájékoztatás igénye természetes és jogos. Simone Weil, amikor a lélek szükségleteiről ír, egyenesen a legszentebb szükségletnek tartja az összes közül. (Weilről bővebben lásd P. Szabó Ferenc SJ tanulmányát.)

A minap amikor kezembe került Simone Weilnek a Gondolat Kiadónál 2012-ben megjelent Begyökerezettség című tanulmánykötete, hihetetlenül aktuálisnak és fontosnak tartottam kérdésfeltevéseit, de elsősorban gondolkodásának páratlan tisztasága (naivsága?) ragadott meg. Szeretnék ebből az írásból néhány megjegyzést kiemelni, hogy mi is szembesüljünk a problémafelvetés fontosságával.

Talán a velem egykorúak és a nálam idősebbek még emlékeznek arra, hogy kötelező olvasmányainkról olvasónaplót kellett vezetni. Gimnáziumban spirálfüzeteket is megtölthettünk ezekkel a beszámolókkal. Ha más értelme nem volt is, de javította a fogalmazást és a helyesírásunkat. Persze akik egy kicsit lustábbak voltunk úgy az olvasás, mint az írás terén, idősebb diákok naplóiból átmásoltunk oldalakat.

Néhány évvel ezelőtt könyvüzletekben találkoztam irodalomtanárok által szerkesztett olvasónaplókkal, melyekben a klasszikus regényekről már szakemberek készítettek összefoglalókat, és leírták, egy-egy regény miről szól. Nyilván könnyebb volt ezt végigolvasni, mint a Háború és békét teljes egészében, de kétségtelen tény, hogy ezek a kész naplók hozzájárultak ahhoz, hogy a mai generáció tagjai közül sokan már nem szívesen olvasnak regényeket, főleg a klasszikusokat, melyek egy része talán felnőttkorban többet mond az embernek.

Ennek a posztomnak azért adtam a „Kötelező olvasmány” címet, mert a héten találkoztam egy nagyszerű tanulmánnyal. Székely János szombathelyi megyés püspök arról elmélkedik benne, mi lesz velünk majd a most a kialakult koronavírus járvány után. Miként folytatódik majd az élet?

A középkori feltámadási liturgiában volt egy nagyszerű pillanat, amikor az Élet, kinevette a halált.

„Élet itt a halállal, megvív csoda csatával, és a holtnak vélt Élet győz!”

Talán ez a régi, sajnos elfelejtett hagyomány ihlette meg Dino Buzatti olasz írót, aki egyik groteszkjében a következőket írja:

„Egy aszkéta aki gyötri magát találkozik az ördöggel. Az ördög leszólja gyakorlatait (böjt, önostorozás stb.). Mi haszna ennek az egésznek? Amíg gyötröd magad, a lelked öntetszelgésbe is merül, hogy lám, milyen nagyszerű ember vagyok. Inkább végezz hedonisztikus gyakorlatokat, melyeket gyűlölsz, és mély fájdalmat okoznak lelkednek.”

Az aszkéta belátja, hogy valóban nem utál semmi annyira, mint a falánkságot, bujaságot, kapzsiságot stb., és követi az ördög tanácsát.

Olyan mélyen elmerül ebben az életformában, hogy a végén mint köztörvényes bűnözőt halálra ítélik, és a kisváros főterén a kivégzésére készülnek.

Szerencsétlen ember ott áll a bitófa alatt, amikor meglátja a tömegben a kísértőt, és felismeri benne a sátánt.

Iszonyú fájdalom járja át a szívét, amikor látja: az ördög örvend, hogy az addig köztiszteletben álló aszkéta hamarosan a pokolra kerül.

Az aszkéta mély fájdalmában az Úrhoz kiált, bocsásson meg neki, hogy ilyen ostoba volt és követte az ördög tanácsát. A Jóisten, látva őszinte bánatát, megbocsát neki. És mielőtt megfeszülne a kötél a nyaka körül, a sátán megpillantja a glóriát az aszkéta feje fölött. Az eddig kacagó sátán dühöng, a Jóisten pedig nagyot nevet az ördögön.

Isten humora megtanít minket is, hogy miként legyünk úrrá életünk kritikus pillanatain.

Bár a végkifejlet „drámai”, Isten mégis kacag.