Jezsuita bloggerek

Nicolas Senèze: Hogyan akarta Amerika megbuktatni a pápát? (Új Ember – Ecclesia, Budapest, 2020.) Könyvismertetés

A La Croix francia katolikus napilap vatikanistája, N. Senèse „puccsként” mutatja be az amerikai ultrakonzervatív katolikusok támadását Ferenc pápa ellen, akik manipulálták a volt washingtoni nuncius, Carlo Maria Viganó érsek hosszú (11 oldalas) „tanúvallomását” (megjelent 2018 nyarán a Verità c. napilapban).

A Vatikán belső ügyeit jól ismerő C. M. Viganó  vádolja az előző pápák közvetlen munkatársait (név szerint Sodano és Bertone bíborosokat) és más vatikáni főpapokat, akik eltusolták, alaptalan pletykának nevezték a római központba beérkező valós feljelentéseket papok szexuális visszaéléseiről, botrányos ügyeiről (pl. a 30 évig húzódó Maciel-botrány, homoszexuális kapcsolatok a kléruson belül, és kiskorúak ellen elkövetett visszaélések). Senèse főleg egy ügyet, a homoszexuális Theodoe McCarrick amerikai bíboros vétkeinek elkendőzését részletezi. Különös, hogy a felelős főpapokkal együtt Ferenc pápát is vádolja, sőt lemondásra szólítja, pedig – más  elhúzódó botrányos ügyekkel együtt – ezt is éppen ő oldotta  meg radikálisan.

Nem szabad meglepődnünk azon, hogy egy idő után a legfelkészültebbek és legalkalmasabbak, a domonkos fráterek kaptak megbízatást arra, hogy mindenütt felderítsék a fenti titkos csoportosulások tagjait, és kikérdezzék őket, mit is tanítanak voltaképpen. Hiszen ők voltak leginkább kiképezve arra, hogy másokat a hit kérdéseivel kapcsolatban meggyőzzenek. Belőlük alakultak meg tehát az inkvizíciós törvényszékek. Az „inkvizíció” (a latin inquere=nyomoz, kutat, vizsgálódik igéből) egyszerűen szólva vizsgálatok lefolytatását jelentette, azzal a céllal, hogy az igazság érvényre juthasson.

A törvényszékek szigorú szabályok szerint jártak el. Formálisan vádat emeltek, tanúkat kerestek, és úgy folytatták le az eljárást, hogy annak minden részletét jegyzőkönyvbe vették. Hadd vessem közbe, hogy nem tartom tisztemnek az inkvizíció védelmezését! Egy jezsuita szerzetestől talán némelyek apológiát várnának el, ám én az ilyenfajta hitvédelemben nem hiszek. Jelen nézőpontunkból – Alessandro Barberóval egyetértésben – alapvetően retrográd intézménynek tartom az inkvizíciót, amely hosszú működése során (nota bene: a katolikus országokban az 1200-as évektől gyakorlatilag a francia forradalomig töretlenül fennállt!) nagyjából-egészében arra tanította eleinket, hogy veszélyes a saját fejünkkel gondolkodni, és aki szabadon beszél, könnyen megütheti a bokáját. A magam részéről elvből ellenzem, ha valakinek veszélyben kell éreznie magát, csak mert nyilvánosan mást mond, mint a bevett hivatalos vélemény, legyen szó politikai nézetekről vagy éppen az egyházi szószékekről hirdetett hittételekről. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol ha valaki mást gondol, akkor számítania kell rá, hogy előbb-utóbb kopogtat nála az illetékes hatóság – vagy mint a közelmúlt súlyos történelmi tapasztalatainak hatására mifelénk mondanák: „éjszaka megáll a fekete autó” –, és udvariasan felszólítják: „Kövessen, a vizsgálóbírónak/inkvizítornak beszélgetnivalója akad magával...” Az inkvizíciónak e tekintetben valóban jelentős szerepe volt abban, hogy a katolikus társadalmakban a konformizmus és engedelmesség kultúrája alakuljon ki – és ezt nem tartom ideálisnak. Két dolgot azonban feltétlenül megfontolandónak gondolok az inkvizíció megítélése szempontjából.

Az alábbiakban kísérleteket teszek arra, hogy a szokásosnál valamelyest árnyaltabb módon (azaz történelmileg érzékenyebben) formáljak véleményt az inkvizíció a kérdésről. A vexata quaestio terén való tájékozódásban nagy segítségemre voltak az olasz történész, Alessandro Barbero kutatásai. Barbero bevallottan ateista (sőt, mint manapság a legtöbb olasz intellektuel, némileg marxista), vagyis az egyház iránti elfogultsággal nemigen vádolható. A magam részéről hiszek abban, hogy egy ilyen külső szempont nemhogy kárára volna, de használ is annak, aki intellektuális becsületességgel igyekszik tájékozódni a kérdésben és sine ira et studio keresi a történelmi igazságot.

Mi, papok és szerzetesek a naponta imádkozott óraliturgiában, a szentmisében és különböző liturgikus cselekményekben a bibliai képek/szimbólumok özönével találkozunk, amelyek egy régi kor, kultúra, hit és hiedelem jelzései, a láthatatlan Isten üzenetének közvetítői. Minden látható jel a láthatatlan szellemvilágra, a felfoghatatlan Istenre és kimondhatatlan Titokra utalnak. Istent senki se látta a Fiún kívül. Az Örökkévaló dicsősége felragyogott a megtestesült Ige, Jézus Krisztus arcán, és az Ő szavai, példabeszédei fokozatosan feltárták az ő Atyja és a mi Atyánk szeretet-titkát. De maga Jézus is képekbe, hasonlatokba öltöztette üzenetét: alkalmazkodva hallgatóihoz, saját kora, vallási élete, tehát az ószövetségi írások jelképrendszeréhez.

Viccesen azt mondják néha, hogy a Szentlélek „kevésbé híres”, mint az Atyaisten vagy Jézus Krisztus. Tény, hogy ritkán említjük meg a Szentlelket, vagy ritkán fordulunk hozzá. A Szentlélek különösen a fiatalok számára sokszor még idegen. A Szentlelket talán a bérmálás ünnepe miatt ismerik. Ezt követően úgy tűnik, a fiatalok kevesebb figyelmet fordítanak rá. Következésképpen sokan nem kötődnek Istenhez. A Szentlélek nélkül a fiatalok könnyen elvesznek, és nehezen érnek el sikereket az életükben.

A Szentlélek a harmadik személy a Szentháromságban. Szoktunk még úgy beszélni Róluk, hogy: teremtett az Atyaisten, megváltotta a Fiú, és megszentelt a Szentlélek. Ha a fiatalok figyelnek a Szentlélekre, észrevehetik, hogy a Szentlélek az Atyaisten alkotó munkájának kezdetén már ott volt. Isten Lelke lebegett a vizek fölött (Ter 1,1). Sőt, Isten maga leheli az életet az élőkbe. Ez a Szentlélek, Ő az ember számára az életerő forrása.

Isten segítségével két szent pápának szolgáltam a Vatikáni Rádió magyar tagozatában. Egy negyed század alatt e pápák „szócsöve” voltam, így vettem részt az új evangelizálásban. Wojtyla/II. János Pál után 2018. október 14 óta már elődjét, Montini/VI. Pált is a szentek között tiszteljük.
E jegyzetemben nem vázolom Montini/VI. Pál pápa (1897-1963 1978) egész péteri szolgálatát, hanem csak a II. vatikáni zsinat egyháztanának alakításában játszott döntő szerepét világítom meg. Kétségtelen, hogy jelentős mértékben VI. Pálnak köszönhető, hogy a zsinat 1963-tól, a második ülésszaktól forradalmi fordulatot vett, és így a katolikus egyház újkori történetében vízválasztó lett.
Amikor a konklávé második napján, 1963. június 21-én pápává választották Milánó bíboros érsekét, Giovanni Battista Montinit, egyesek úgy vélték, hogy az új pápa visszahajol a Piusok stílusához, nevezetesen XII. Piuséhoz, akivel együtt dolgozott a második világháború alatt. Ma már világosan látjuk, hogy nemcsak követte a „nyitott” (Szent) XXIII. János pápát, hanem – főleg tanítása korszerűségével – túl is szárnyalta őt. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a zsinati munkákba szakértőnek meghívott olyan 1950-ben (XII. Pius: Humani generis körlevele után) félreállított teológusokat, mint pl. Yves Congar OP és Henri de Lubac SJ, akik már részben a zsinati egyháztan előkészítői voltak.

Május 24-én, a Mennybemenetel vasárnapján jött a gyászhír:

„A Ciszterci Rend Dallasi Apátsága és a Ciszterci Rend Zirci Kongregációja hozzátartozói és rendtársai nevében is fájó szívvel, de Isten akaratát elfogadva tudatja, hogy Farkasfalvy Dénes ciszterci rendi áldozópapot, a dallasi apátság egykori apátját életének 84., szerzetességének 66., áldozópapságának 59. évében, 2020. május 21-én hazahívta a mennyei Atya.”

Kedves Dénes! Isten nyugosztaljon! Ma szentmisémbe foglaltalak. Te is előttem mentél el, bár öt évvel fiatalabb voltál nálam. Szép szerzetesi életed és tudományos munkásságod Isten dicsőségét és a lelkek szavát szolgálta. Volt idő, amikor együttműködtünk, bár Te Dallasban tanítottál, én Rómában szolgáltam a Vatikáni Rádiónál. P. Alszeghy Zoltán SJ professzor irányításával, Nagy Ferenc rádiós rendtársammal szerkesztettük és kiadtuk (hazafelé küldtük) a Teológiai Kiskönyvtár sorozat füzeteit. Ebben kérésemre két témát kidolgoztál: Bevezetés a szentírástudományba  és A lelki élet teológiája.

Öt évvel ezelőtt, 2015 Pünkösdjén kelt Ferenc pápa Laudato si’, Áldott légy kezdetű, a teremtett világ védelmét célzó enciklikáját[1], amelynek üzenete az elmúlt években szerencsés visszhangot keltett, most pedig, a világot pusztító vírusjárvány idején életbevágóan időszerű. Az évforduló alkalmából maga Ferenc pápa arra szólított fel bennünket: kapcsolódjatok be a Laudato si’ hétbe, amelyet május 16. és 24. között tartunk. Ez egy globális kampány a közös otthonunk védelmével foglalkozó  Laudato si’ kezdetű enciklika megjelenésének ötödik évfordulója alkalmából. Megújítom sürgető felhívásomat, hogy válaszoljunk az ökológiai válságra, a Föld és a szegények kiáltására.”[2]

Néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerősömmel beszélgetek telefonon. A beszélgetés a járványra mint örökzöld témára terelődik. Zsuzsa megjegyzi: „Ambivalens érzések vannak bennem. Egyrészt jó, hogy viszonylag kevés volt az áldozat hazánkban, de szörnyű, hogy a lakosok nagy része nem találkozott a vírussal. Nem fertőződtünk át, így bármikor áldozatai lehetünk a Covid 19-nek.

Mint közgazdász belegondolok, hogyha valóban ősszel elkezdődik a második szakasz, hát, az katasztrófa lesz a gyerekeimre, a fiatalokra nézve. Hogyha ismét beindul a karantén, az üzletek, az iskola, a munkahelyek bezárása, akkor folytatódik az elszegényedés, a tétlenség, Észak-Magyarország és egy-két régió további elszegényedése. Rengeteg család már felélte tartalékait. Mi lesz itt a családokkal, főleg a fiatalokkal?

Ha rajtam múlna, a fiatalok miatt én aláírok egy nyilatkozatot, hogy miattam ne vezessenek be irreális korlátozásokat. Lassan hetvenéves leszek. Inkább meghalok, mintsem a gyerekeim munkanélküliek legyenek, eladósodjanak, tönkremenjenek, és az unokáim csóró nincstelenként egy életen át küzdjenek azért, hogy valami egzisztenciát teremtsenek maguknak.”

Személyesen sosem találkoztam II. János Pállal, de nagyon sok alkalommal láthattam és hallhattam őt. Először 1991-ben Esztergomban. Amikor először megpillantottam, ahogy a pápamobillal végighaladt a városunk főutcáján ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyszerre volt felemelő a pillanat történelmi pápalátogatás, szimpátia ébredt bennem a mosolygós, integetős lengyel pápa iránt, de ellenszenvet keltett a biztonságára ügyelő marcona testőrök látványa. Akkoriban meglehetősen egyházkritikus korszakomat éltem, sok bibliás protestáns barátom is volt, és nem sokat tudtam kezdeni a katolikus vallásosság számos elemével. Jöhet-e valami jó Názáretből, vagy inkább Rómából? – kérdezhettem volna. De azért ott voltam a pápai misén, meghallgattam II. János Pál magyarországi beszédeit. Lassan, de lecsengtek bennem a kritikus érzelmek. Amikor a pápa elutazott, valahogy mélyen megérintve hagyta a szívemet. Az iránta mutatkozó kezdeti fenntartásokat az őszinte tisztelet váltotta fel. Megszerettem ezt az embert. Egyszerűsége, mély hite hatott rám, és egy megtérési folyamatot indított el. Ezután kezdtem jobban törekedni arra, hogy megismerjem a katolikus gyökereim.