Jezsuita bloggerek

Kedves Kis Szent Teréz!

Elég sokan ismerjük szent életedet, mert olvastuk híres életrajzodat, amiben Jézus szeretetéről van szó. Talán azért is vagy az egész világon híres szent, mert sokan a te kis utadat akarják követni, utánozni, hogy így minden nap egyre jobban szeressék Jézust. Csodálatosan élted azt, ahogy mondtad is: „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban.” Azt gondolom, hogy a kis út nem más, mint a hétköznapi apró jótettek, imádságok, önfeláldozás és mindennapi hűség útját járva egészen közel jutni Istenhez.[1]

Újraolvasom Arisztotelész Nikhomakozi ethikája 8. és 9.  8. és 9. könyvét a barátságról. Sorra veszi a barátság különféle alapjait, változatait (rokonszenv, kellemes, hasznos, a másik javának akarása …). Szóval a barátoknak – valamelyik felsorolt októl indíttatva – jóindulattal kell viseltetniük egymás iránt, s egymás javát „kell akarniuk, de úgy, hogy ez ne maradjon titokban előttük." Majd később: „Tökéletes az erkölcsileg jó és az erényben egymáshoz hasonló emberek barátsága.” Majd ismét: „Semmi sem tartozék hozzá annyira a barátsághoz, mint éppen az együttélés: haszonra csak az törekszik, aki valamiben szükséget szenved, állandó együttélésre ellenben a teljes boldogságban élő ember is, mert éppen hozzá illik legkevésbé a magányos élet. Ámde tartósan nem élhetnek együtt olyanok, akik nem kellemesek egymás számára. s akik nem ugyanabban találják az örömüket; márpedig a baráti együttélést éppen ez jellemzi…”

XVI. Benedek pápa első enciklikája, a Deus caritas est (= Az Isten szeretet) első fejezetében (3–14.pontok) figyelemre méltó elemzéssel világítja meg az „Erósz” és az „Agapé” különbözőségét és egységét: „A férfi és a nő közötti szeretetnek, mely nem gondolkodásból fakad, hanem az egész embert egyszer csak hatalmába veszi, a görög Erósz nevet adták. (…) A szeretetet kifejező három szó közül – Erósz (szerelem) Philia (baráti szeretet), Agapé – az újszövetségi iratok az Agapét részesítették előnyben, mely a görög nyelvhasználatban mellőzött volt.”  Az Agapé a szeretet új, isteni minőségét jelöli, és most már az Erószt mellőzi az Újszövetség.

Figyelemre méltó kötet jelent meg tavaly a Jezsuita Kiadó gondozásában; olyan teológiai értekezés, amely joggal számíthat azok érdeklődésére, akiket foglalkoztatnak a nem keresztény vallások, a velük való intézményes és személyes kapcsolattartás lehetőségei, és azokéra is, akik kíváncsiak (a vártnál lényegesen sokrétűbbnek bizonyuló) katolikus nézőpontra. A szerző – a nemzetközi tudományosság élvonalába tartozó F. X. Clooney, a Harvard Dininity College oktatója – eddigi számos publikációja közül ebben foglalja össze legátfogóbb igénnyel, könyv terjedelemben azt a megközelítésmódot, amely szakmai berkeken belül „komparatív vallásteológia” néven vált ismeretessé.

Ezen írásban Ferenc pápa tanítóhivatala legjellemzőbb vonásainak ismertetésére vállalkozom. Az első részben a mai világ felfokozott sebességgel zajló változásaiból indultam ki, mivel ez alkotja a pápa tanításának jelen történelmi kontextusát. Ezután méltattam Ferenc pápa azon törekvését, hogy az egész egyházat „missziós” intézménnyé formálja (vö. Evangelii gaudium 20-49). Végül rámutattam, hogy Ferenc pápa pontifikátusának egyik legfőbb jellemvonása, hogy Isten „irgalmasságát” állítja a középpontba, amely a keresztény kinyilatkoztatás sajátossága (vö. Amoris laetitia 291-312). E második részben néhány lényeges további szemponttal egészítem ki az eddig mondottakat (a megkülönböztetéstől a migránsválságig). Érvelésem hátterében az a meggyőződés áll, hogy abban a világban, amely a szemünk láttára változik, rohamléptekkel alakul át, s az egyház számára is szokatlan kihívásokkal szolgál, a Ferenc pápa által kijelölt teológiai irányvonal mutat a jövőbe.

Közel nyolc évvel ezelőtt, 2013. március 13-án történt, hogy a konzisztórium, a katolikus egyház e bíborosokból álló testülete új pápát választott. Jorge Mario Bergoglio (1936-), aki Péter apostol 266. utódaként lépett hivatalba, már azzal is feltűnést keltett és meglepetést okozott, hogy a Ferenc nevet választotta. Hiszen ez az eddigi egyháztörténelemben példátlannak számított! Olasz barátaim mesélték, hogy az első pillanatban csaknem megbotránkoztak: hiszen Assisi Ferenc után ez a név annyira szentnek hangzott a fülüknek, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy pápa – egy ilyen „bűnös történelmi intézmény” képviselője – használatba vegye. A meglepetések sora pedig ezzel még éppen hogy csak elkezdődött. Ferenc pápa tanítóhivatali megnyilvánulásai is sok tekintetben önállónak és újszerűnek hatottak – egyebek között azokat a hangsúlyokat illetően, amelyekkel saját pápaságának teológiai irányvonalát kijelölte. Ebben a cikkben pápaságát ebből a szempontból elemzem. Kezdjük azonban az áttekintést talán kissé távolabbról: elsőként nem lesz haszontalan rövid utalást tennünk a történelmi szövegkörnyezetre.

Federico Lombardi SJ: „A harmadik Jézus Társasága” - Jezsuita generálisok a II.  vatikáni zsinat után (La Civiltà Cattolica,  4082 , 2020. júl. 18.–aug. 1., 170–183)

Szabó Ferenc SJ  fordítása

Visszatekintve Jézus Társasága több mint négyszáz éves történetére, szokás szerint az „első” vagy a „régi” Jézus Társaságáról beszélünk: a 16. századi alapítástól az 1773-as feloszlatásig; a „második” vagy „új” az 1814-es visszaállítástól napjainkig. De a legutolsó években már elkezdtek beszélni egy „harmadik” Társaságról: ez  a „harmadik” lenne  a II. vatikáni zsinattól máig tartó szakasz. Csakugyan oly sok és oly mély változás történt a világban és az Egyházban, amelyek az utolsó évtizedekben hatottak Jézus Társaságára is, hogy erre való tekintettel a jezsuiták történetében új időszakról beszélhetünk.[1]

A hit fejlődésének lehetősége, illetve e fejlődés lehetséges szakaszainak gondolata korántsem volt idegen a filozófusoktól. A gondolatnak már az ókorban megtaláljuk nyomait. Etikai munkájában Arisztotelész (384-322) utal arra, hogy az ember felszabadulása, belső szabadságának elnyerése három fázisban történik: (A.) először az „élvezettől” (hédoné) kell szabadulnia, amelyben eleinte az ember a türanoszhoz hasonlóan keresi a boldogságát; (B.) ezután az engedelmességre kerül a hangsúly, amikor az ember úgy él, hogy aláveti magát az igazságos törvénynek (szpudé); (C.) végül pedig eljuthat a „bölcsességre” (szofia), amely a legteljesebb szabadság állapota, s az „okos értelmezésben” (epikeia) nyilvánul meg, mely – Arisztotelész efelől nem hagy kétséget – túl van a törvény betűjén.

A középkori filozófiai gondolkodásban – amely korántsem választható el élesen a teológiától – számos szerző tárgyalja a szeretet növekedésének fokozatait. Közülük most legyen elég csak egyet megemlíteni: a középkor legnagyobb tekintélyű szerzőjét, Aquinói Szent Tamást (1225-1274). Az Angyali Doktor megkülönbözteti a (A.) „kezdők” (incipientes), (B.) a haladók (proficientes) és (C.) a „tökéletesek” (perfetti) gondolkodását (Summa Theologiae II-II, 24,9; 183,4). A XIII. századtól kezdve ez a hármas felosztás klasszikusnak számítí és gyakran összefüggésbe hozzák (A.) a diszkurzív (értelmi-logikai) elmélkedést használó „megtisztulás útja” (via purgativa), (B.) az affektív (érzelmi) imát gyakorló „megvilágosodás útja” (via illuminativa), valamint (C.) az kontemplatív (egyszerű) imaformát gyakorló „egyesülés útja” (via unitiva) hármas lelkiségteológiai fogalmaival.

A transzcendens bűvöletében élő embereket – kultúrától és vallástól függetlenül – ősidők óta foglalkoztatja a kérdés: „Hol találom Istent?” Hol keressem őt, ha szeretném megtapasztalni? Hol akadhatok rá? Talán befelé kellene fordulnom, hogy megleljem? Vagy – éppen ellenkezőleg – önmagamon kívül remélhetem inkább, hogy rátalálok? A természetben van, szívem belsejében (oda hogy jussak?), esetleg inkább mások felé kellene megnyílnom, hogy végre tapasztalatot szerezzek róla? A „kinyilatkoztatást” vajon inkább szent könyvek tartalmazzák, vagy elég, ha magamba nézek, hiszen belülről fakad?  

Nemrégiben néhány barátommal egy elhagyott remeteséget látogattunk meg Olaszországban. A szerzetesek ezen ősi lakhelye Abruzzóban, egy festői szépségű völgyben, egy hatalmas sziklafal tövében húzódott meg, amely egyszerre nyújtott védelmet az időjárás viszontagságai ellen és emlékeztetett arra, hogy életünk egy hajszálon függ. Lenyűgözött – ahogy mondani szokás – a „hely szelleme”: akaratlanul is mindenki átérezte, hogy a természet ölén a lélek szinte automatikusan békésebbé, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá válik. A többi turistával együtt mi, jezsuita papok is csendben üldögéltünk egy darabig a sziklába vájt remetecellák előterében, mielőtt útnak indultunk volna hazafelé. A néhány kilométeres gyalogtúra után aztán autóba szálltunk, útközben pedig még egy vendéglőben is megálltunk, hogy az éhségünket elverjük. Ebéd közben aztán többek között arról beszélgettünk, vajon mit tudhattak azok a szerzetesek, akik nemcsak egy derűs júliusi délelőttön, hanem télen-nyáron, éjjel-nappal, gyakran étlen-szomjan azokban a cellákban éltek, dacolva az időjárás viszontagságaival, folyamatosan keresve az Istennel való bensőséges kapcsolatot.

Merész dolog ilyesmit állítani, mégsem kerülhetem el: úgy vélem, hogy a hit fejlődése fokozatokra osztható. Volt is már szó erről ezen a blogon, ám valahányszor megpendítettem ezt a témát, azonnal erős ellenállásba ütköztem: arroganciát, felsőbbrendűségi érzést, elitizmust róttak fel nekem, és számos érvet is felhoztak a hit fejlődésének koncepciója ellen. Talán új fényt vet valamelyest a kérdésre, ha most néhány konkrét példán keresztül próbálom megvilágítani, mire is gondolok. Az egyszerűség kedvéért három szintet fogok megkülönböztetni: az utca emberének (hétköznapi) szintjét (A); a keresztény igehirdetés (teológiai-intellektuális) szintjét (B); végül pedig a szemlélődés (misztika) szintjét (C). Nem várom, hogy mindenki egyetértsen velem ebben a kérdésben. Bizonnyal lesznek, akik most is félreértik majd a mondanivalómat, esetleg fel is háborodnak rajta. Elfogadom a kritikát – mindannyian úton vagyunk! Tanulni szeretnék abból, amit írtok – és persze talán valamit tanítani is. Ahhoz a belátáshoz szeretném hozzásegíteni az Olvasót, hogy a vallási életnek vannak olyan dimenziói, amelyek nem automatikusan és nem azonnal nyílnak meg előttünk, bármilyen határozottan köteleződtünk is el Krisztus követése mellett. A lelki élet érési folyamat. Jálics Ferenc Fejlődik a hitünk című könyve (Korda, 2018) sok szempontból ihletül szolgált az alábbiakhoz.