Kerkai Jenő művéről és lelkiségéről írtam legutóbb. De hogyan volt részese a KALOT-alapító jezsuita az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak?
1938. május 28-án a pesti Vigadóban beszédet mondott „Az Eucharisztia és a Falu” kongresszusi szakosztály gyűlésén, ahol az akkori Magyarország legnagyobb néprétege, a falusi magyarság és az Eucharisztia kapcsolatát vitatták meg.
Mi, magyarok több alkalommal megtapasztaltuk a (ma már Szent) lengyel pápa irántunk érzett rokonszenvét. Többször kifejezetten is hivatkozott a hagyományos lengyel-magyar barátságra, jól ismerte a történelemből a közös lengyel-magyar királyokat, szenteket. Mindezt személyesen is megtapasztalhattam; többek között amikor 1991-es magyarországi látogatása előtt hetenként találkoztam vele a Vatikánban a szerdai kihallgatások előtt, hogy a magyar zarándoknak szánt magyar szöveg kiejtését gyakoroljuk. Minden alkalommal emlékezetett a lengyel-magyar közös történelem valamelyik mozzanatára.
Ősszel kezdődő doktori tanulmányaim során a KALOT-alapító Kerkai Jenő életművét fogom kutatni a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a XX. század e nagyszerű jezsuitájának tevékenysége – és ahogy eddig megismertem, úgy gondolom, életszentsége – ismertebbé váljon. Szociális elkötelezettsége példa lehet számunkra is.
Nyolcvan éve, 1941. augusztus 15-én tette le ünnepélyes fogadalmát Kerkai Jenő, Magyarország történetének legnagyobb agrárifjúsági mozgalma, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) alapítója. Innsbrucki teológiai tanulmányait befejezve Kerkai a legendás papnevelő Hunya Dániel SJ munkatársa lett a szegedi szemináriumban mint teológiai tanár és prefektus. Papnevelői feladatai mellett először csak hétvégente tudott azzal foglalkozni, amire évek óta készült: a parasztifjúság felemelésével.
Korunkban, amikor korszakváltáson esik át a globalizált világ, és különösen is mivel e hetekben csúcson járva pusztít a világjárvány, még hívő emberekben is felfakad a kérdés: Mi lehet az értelme ennek az „emberi színjátéknak”? A megszámlálhatatlan tejútrendszerek ölén forgó/keringő csöppnyi bolygónkon megszületett, kibontakozott élet és a fejlődés csúcsára jutott gondolkodó és szabad ember létéért küzd: természeti csapások közepette, a tudomány rohamos fejlődése folytán már a Mars bolygóra száll, közben felelőtlenül pusztítja a teremtett világot, és hajdani csodálatos civilizációk emlékeit; a technika félelmetes fejlődése mellett az erkölcsi értékek iránti érzék sorvadásának vagyunk tanúi. Fél évszázada, totalitarizmusok bukása után, úgy tűnt, hogy túljutottunk az „emberarcú barbárságon”. A 21. század felnövő nemzedéke nem élte meg a 20. század rettenetét, de vajon milyen kultúrát, humanista társadalmat épít(het) magának, milyen eszményekre teszi rá életét? Vajon a posztmodern nemzedékek a jelenkori szellemi napfogyatkozásban elfogadják-e vezérlő csillagnak az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus örömüzenetét?
Ilyen kérdések szorongatnak bennünket, amikor a nagyvilágban és körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, átéljük, különösen is most, amikor furcsa féreggel küzd az egész emberiség.
Andreas R. Batlogg SJ írását fordította: Szabó Ferenc SJ
Forrás: La Civiltà Cattolica, 2020 IV 604-611 (2020. dec. 19/2021. jan. 2)
„Rahner meghalt, és úgy gondolom, hogy hamarosan eszmevilága is el lesz temetve”, jelentette ki Hans Urs von Balthasar[1]. A mondat első fele egy megállapítás, a második fele tévedés. Ezt a durva ítéletet Hans Urs von Balthasar egy kiadónak írt levélben fogalmazta meg Karl Rahner (1904-1984) német jezsuita teológus halálakor. H.U. von Balthasar (1905-1988) K. Rahner barátja volt, ő maga is jezsuita 1929-1950 között, de e két nagy gondolkodó útjai szétváltak. Csak életük végén kezdtek kiengesztelő megjegyzéseket hallatni, de mindig megmaradt között egy bizonyos távolság, mikét az idézett kijelentés is jelzi.
Az örök-fiatal „imaasszonnyal” Szőnyi Zsuzsáéknál, az ún.„Triznya-kocsmá”-ban találkoztam először a hetvenes évek végén. Zsuzsanna akkoriban Itáliában gyűjtött. Interjúkat is készítettem vele a Vatikáni Rádióban. Személyes találkozásunk előtt már olvastam az 1976-ban megjelent Hegyet hágék, lőtőt lépék című archaikusimádság-gyűjteményét, amely gyermekkoromat idézte fel, hiszen édesanyánk megtanította az „Én lefekszem én ágyomba…” kezdetű imát, amelyet Sanyi öcsémmel imádkoztunk. Amikor Rómában az 1976-os első kiadás eljutott hozzám, megindultan felkiáltottam: „Hiszen gyerekkoromban ezeket imádkoztam én is este az Úrangyala, a Miatyánk és az Üdvözlégy után!” Mindjárt megszületett Esti ima című versem, amelyet Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam. Tetszett neki is, egyik legjobb költeményemnek tartotta.
Alighogy véget ért az esztelenül pusztító a második világháború, „az emberarcú barbárság” tapasztalata arra ösztönözte a világ számos nemzetét, hogy igyekezzenek megvetni a tartós béke alapjait. 1945-ben megszületett az Egyesült Nemzetek Szervezete, 1948. december 10-én pedig közzétették az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációját. E nyilatkozat célja lényegében az volt, hogy az emberiség elkerülje az emberi lelkiismeretet fellázító barbárság minden formáját, hogy létrehozzák és megvédjék a békét, és hogy „eljöjjön az a világ, ahol az emberek szabadon beszélnek és hisznek, és megszabadulnak a rettegéstől és a nyomortól”. (a Nyilatkozat bevezetőjéből)[1]
Hitünk szerint Jézus Krisztus másodszor el fog jönni a világ végén. Sokan kíváncsiak, hogy mikor jön el az a nap. Mi hozza el a világ végét? Atomháború, világjárvány, vagy amikor a Napnak elfogy az energiája?
A fenti kérdés nagyon érdekli a teológusokat, de a hétköznapi emberek is meg akarják tudni a választ, vagy rácsodálkoznak a világegyetem végére. Ha a világnak volt kezdete, akkor lesz vége is. Ez könnyen érthető. Természettudományos szempontból a tanulmányok azt mutatják, hogy az univerzum élettartama, különösen a Földé behatárolt. Egy napon a napenergia kimerül, és a Földnek már nem lesz éltető ereje. Más elméletek az emberi tevékenység veszélyességét hangsúlyozva egy esetleges harmadik világháborúban az atombombák pusztító hatásával fenyegetnek. Ismét mások szerint egy világjárvány pusztíthat el minden embert a földön. Vagy egy másik égitest is ütközhet a Földdel, ez is lehet a bolygónk vége.
Az Eucharisztia csúcsa és forrása életünknek. A szentáldozás az Istennel való lehető legteljesebb egység. Nélküle élni nem igazán lehet. Legalábbis hosszú távon. Valahogy úgy van ez, mint minden más személyes kapcsolatunkkal: elképzelhetetlen egy barátság igazi ölelés, együtt töltött idő, sok beszélgetés, valódi fizikai találkozások nélkül. De van úgy – mint most is –, hogy ideig-óráig-hétig a távkapcsolat tartja össze a barátságot. Krisztussal is.
Ahol született már kisgyerek, ott – azt hiszem – ezt sokkal jobban tudjátok, mint én. Mert nemcsak most, a pandémia idején, de kisgyerekek esetén is nem egyszer előfordul, hogy nem realitás a vasárnapi miselátogatás. És a napi imádságra is csak a fürdőbe bezárkózva tud sor kerülni, amíg valamelyik gyermek nem érkezik meg dörömbölve.
Szóval sokatoknak most nincs lehetősége arra, hogy eljusson templomba, szentmisére. Akik idősebbek, veszélyeztetettek, betegek vagytok, vagy kötelességeteket teljesítitek, betegeket ápoltok, vagy beteggel, időssel éltek együtt, vagy hatósági karanténban vagytok, ti mind súlyos okból nem tudtok szentmisére eljutni. A püspöki kar külön kér titeket, hogy maradjatok otthon. Sőt az MKPK szerint mindazok, „akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában”, azok bátran maradjanak otthon. A kormány kihirdetett védelmi intézkedései értelmében ez bizony mindannyiunkra áll: minden gyülekezés veszélyt hordoz magában.
Tehát teljesen rendben van, ha vásárnap nem mentek el misére!
Ám mi legyen helyette?
Ötven évvel ezelőtt, 1970. november 8-án hunyt el a pannonhalmi szociális otthonban Kerkai Jenő karizmatikus jezsuita, aki Szent Ignác Lelkigyakorlataitól és az Egyház szociális tanításától ihletve célul tűzte ki a magyar agrárifjúság lelki/kulturális/társadalmi felemelését. Jeles munkatársakkal létrehozta a KALOT-ot, amely a két világháború között másfél évtized alatt országos népmozgalom lett félmillió taggal, 5000 helyi csoporttal, húsz népfőiskolával.*
Utolsó kommentek