Isten segítségével két szent pápának szolgáltam a Vatikáni Rádió magyar tagozatában. Egy negyed század alatt e pápák „szócsöve” voltam, így vettem részt az új evangelizálásban. Wojtyla/II. János Pál után 2018. október 14 óta már elődjét, Montini/VI. Pált is a szentek között tiszteljük.
E jegyzetemben nem vázolom Montini/VI. Pál pápa (1897-1963 1978) egész péteri szolgálatát, hanem csak a II. vatikáni zsinat egyháztanának alakításában játszott döntő szerepét világítom meg. Kétségtelen, hogy jelentős mértékben VI. Pálnak köszönhető, hogy a zsinat 1963-tól, a második ülésszaktól forradalmi fordulatot vett, és így a katolikus egyház újkori történetében vízválasztó lett.
Amikor a konklávé második napján, 1963. június 21-én pápává választották Milánó bíboros érsekét, Giovanni Battista Montinit, egyesek úgy vélték, hogy az új pápa visszahajol a Piusok stílusához, nevezetesen XII. Piuséhoz, akivel együtt dolgozott a második világháború alatt. Ma már világosan látjuk, hogy nemcsak követte a „nyitott” (Szent) XXIII. János pápát, hanem – főleg tanítása korszerűségével – túl is szárnyalta őt. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a zsinati munkákba szakértőnek meghívott olyan 1950-ben (XII. Pius: Humani generis körlevele után) félreállított teológusokat, mint pl. Yves Congar OP és Henri de Lubac SJ, akik már részben a zsinati egyháztan előkészítői voltak.

Ismeretes, hogy 1870-ben félbeszakadt I. Vaticanum, amely a püspöki testület szerepével már nem tudott foglalkozni, csak a pápai primátust és csalatkozhatatlanságot hirdette ki dogmaként. A II. Vatikáni zsinat egyháztana kiegészítette az előző zsinat tanítását, amikor a püspöki kollegialitásról, Isten újszövetségi népéről és ezen belül a világiak küldetéséről, a nem katolikus keresztényekről, a nem keresztény vallásokról is fontos tanításokat fogalmazott meg a VI. Pál által vezetett három ülésszak során. (A Lumen gentiumon kívül jelentős még: Dei verbum, Unitatis redintegratio, Nostra aetate.) Montini bíboros közbelépésére (híres 1962. december 2-i felszólalására) a zsinat elvetette a konzervatív De Ecclesia-tervezetet.

VI. Pál pápává választása másnapján rádióüzenetet intézett a világhoz, amelyben megjelölte pápasága programját: folytatni a II. Vatikáni zsinatot, a nagy szociális enciklikák szellemében a modern világ égető problémái felé fordulni, a népek közötti béke megőrzéséért fáradozni, előmozdítani a keresztények egységtörekvéseit.
Jean Guitton (1901-1999) francia filozófus, akit hosszú barátság fűzött Mons. Montinihez, majd VI. Pállal beszélgetéseket folytatott, életrajzi kötetében (Un siècle, une vie) beszámol néhány epizódról, élményéről. Beszélgetéseikből idézek egy figyelemre méltó részt. VI. Pál ezt mondta neki: „Elődöm sietősen meghirdette a zsinatot, azt hitte, hogy gyorsan lezajlik. Ez ’Isten csele’ volt, ahogy mondtam, hiszen már XII. Pius, sőt XI. Pius is gondolt arra, hogy zsinatot hív össze. Milyen magatartást tanúsítsunk az elszakadt egyházakkal szemben? A következő alternatíva szorítójában voltunk: ha elítélnénk ezeket az egyházakat (amint a pápák eddig tették), szakadékot ásnánk az Egyház és a világ között. Elődöm a naivság bájával rendelkezett. A zsinat elején nem volt terve, programja, ezt láttam. (…) Innen származott kötelességem, hogy moderátorokat nevezzek ki, hogy irányítsák a zsinatot, amely vezető nélkül zajlott volna. Emlékszik – folytatta VI. Pál – hogy az első ülésszak kezdetén kifejtettem, hogy mi legyen a zsinat tengelye. Megkülönböztettem az ad intra Egyházat és az ad extra Egyházat. Az volt a benyomásom, hagy kezdetben külső, formális, jogi meghatározását adták az Egyháznak, és nem vették kellőképpen figyelembe a lelki Egyházat. (…) Ha egy szóban össze akarnám foglalni feladatom fő nehézségeit XXIII. János halálától mindvégig, ezt mondanám: ’Megújulás, de az azonosság megőrzésével.’ Ezt nevezte Newman (dogma)fejlődésnek.”
A zsinaton részt vevő teológusok és az egyháztörténészek valamennyien kiemelik VI. Pál 1963. szeptember 29-i beszédét, amelyet a zsinat második ülésszaka megnyitásakor mondott, és amelyben új irányt adott a zsinati munkáknak. A pápa felidézte a falakon kívüli Szent Pál-bazilika apszisában látható mozaikot, amely a hatalmas Pantokrátor Krisztust ábrázolja, amint lábánál leborul miseruhában a kicsinyke III. Honorius pápa. VI. Pál ezt jelképnek vette: kifejtette, hogy a lényeges kérdésekre egyetlen válasz van: Jézus Krisztus. Ő a kezdet, Ő az út, Ő végső célunk. Krisztus a Cél: neki kell megvilágítania a zsinatot, amelynek feladata: 1. Definiálni az Egyházat; 2. megújítani az Egyházat; 3. párbeszédet folytatni a világgal.
Mindezt még bővebben kifejtette VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikájában, amely meghatározó lett a zsinati egyháztan szempontjából. Ez a körlevél 1964. augusztus 6-án jelent meg. Továbbfejlesztve XII. Pius tanítását Krisztus Titokzatos Testéről, szorgalmazta a párbeszédet a katolikus egyházon belül, a nem katolikus keresztényekkel, valamint minden jóakaratú emberrel. Hangsúlyozta, hogy az aggiornamento nem vezethet a világhoz való hasonuláshoz; mindenekelőtt belső megújulásra van szükség a Krisztushoz való hűségben. Az keresztény egységtörekvésben elsősorban azt kell keresni, ami összeköt. Egy szélesebb kört a a párbeszédben a nagy nem keresztény vallások alkotnak, végül a legkülső kör az egész emberiség, itt is az ateizmust kell különösen szem előtt tartani. Miként János pápa a Pacem in terrisben, VI. Pál is megkülönbözteti a merev ideológiáktól (a harcos ateista rendszerektől) a változó mozgalmakat, ill. a jóakaratú nem hívőket, akikkel lehetséges a párbeszéd.
Az Ecclesiam suam és a Gaudium et spes k. konstitúciók fényében H. de Lubac SJ így eszmélődött: „Dialógus, szembesítés, harc: ha helyesen értelmezzük ezt a három szót, látjuk, hogy egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem inkább összekapcsolódnak. Nyugodtan bevallhatjuk, hogy harcolunk nem ugyan az ’ateista’, hanem az ateizmus ellen, mindig legelőször a saját szívünkben. (…) Mindig el kell ismernem, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálnom kell hitem hiányosságait, sohasem elégedhetem meg hitem jelenlegi minőségével; vissza kell utasítanom hitem és magatartásom minden farizeizmusát. Mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van, hanem ezzel – amennyire ez tőlem függ – mintegy megmutatom, hogy az ateizmus tévedés.”

Befejezésül VI. Pál Ecclesiam suam kezdetű körleveléből idézek, aki – János pápa nyomán – szintén megkülönböztette az ateista rendszereket a nem hívő személyektől. A kommunizmusra utalva írta: Mivel az ateista rendszer nem hozza meg az embereknek az igazi felszabadulást, hanem az élő Isten tagadásával éppen az ember romlását okozza, ezért „kénytelenek vagyunk mi is, mint Elődeink – és mindazok, akiknek szívén fekszik a vallásos értékek megmentése – elítélni az istentagadó és egyházüldöző rendszereket, amelyek gyakran bizonyos gazdasági, társadalmi és politikai rendszerhez kapcsolódnak elválaszthatatlanul; ezek közé tartozik egészen különleges módon az ateista kommunizmus. Bizonyos értelemben nem is mi ítéljük el ezeket az eszmerendszereket (…), ők maguk ítélik el önmagukat. Valójában mi nem az ítélő bírák hangját hallatjuk, hanem az áldozatok panaszát.”
VI. Pál Ecclesiam suam k. első körlevelében világosan elítélte az egyházüldöző kommunista rendszert és szolgálata elején határozottan hallatta a „Hallgató Egyház” elnémítottjainak hangját. De ma már világosan látjuk: a zsinat után, a keresztény-marxista dialógus eltorzulásával és hozzá kapcsolódón a Vatikán diplomatáinak kompromisszum-keresésével (Ostpolitik) – sajnos, a „diplomácia egyháza” részben megfeledkezett a „vértanúk egyházáról.”*

*Lásd Szabó Ferenc SJ: A Vatikán Keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája. („Jezsuita Könyvek”.) JTMR- L’Harmattan, Budapest, 2012. II. rész, 89-160. – VI. Pál pápa, Casaroli bíboros és G. Cheli érsek különböző szerepéről a Mindszenty-ügyben lásd még: Szabó Ferenc SJ: Világító emberek- időszerű művek, JTMR-Távlatok, 2012, 95-132.