Ebben az írásban igyekszem megpendíteni néhány olyan témát, amiről a katolikus egyházon belül ritkán beszélünk. Szeretném megtörni a hallgatást, mert nem tartom jónak, ha tabusítunk valamit, ami egyébként jelen van a hétköznapi életben. A szerelemről lesz szó, meg persze egy kicsit a szexualitásról, az intimitásról és az elköteleződésről is, mert meggyőződésem, hogy ezek is ide tartoznak, elválaszthatatlanul. Ha ezt a témát egy lelkigyakorlatos beszéd keretei között pendíteném meg, valószínűleg ezt a címet adnám neki: „Elmélkedés a tisztaságról”. Ez így senkit sem zavarna, nem keltene feltűnést. Magunk között szólva azonban most szeretnék tágítani a megszokott kereteken. Feszegetni készülök a határokat. Közben persze – ezt nagyon remélem! – megmaradok keresztény katolikusnak, és szerzetesnek, ami alapvetően meghatároz. Nem ígérem, hogy kimerítjük ezt a témát, már csak azért sem, mert kellően részletes tárgyalásra nincs mód. Ám én már azzal is elégedett leszek, ha csak szóba kerül egy s más a szerelemmel kapcsolatban.
Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy egy kicsit félek a szerelemről beszélni. Illetve szívesen is beszélek róla, és egyúttal félek is tőle. Elsőre mindjárt az aggaszt, hogy vajon mennyire tudok világosan fogalmazni, hiszen olyan könnyű ezekről a dolgokról félreérthetően írni! Persze lehetne úgy is fogalmazni, hogy teljesen veszélytelen legyen. Kockázatmentes. Ám őszintén szólva ilyen módon (sterilen, lekerekítve, rövidre zárva) nincs sok kedvem hozzá. Márpedig aki őszinte, kiszolgáltatottá válik. Sérülékennyé lesz. Igyekszem tudatosan vállalni ezt a kockázatot. Talán azért, mert ismeretlenül is bízom bennetek. Ez döntés dolga. Én csak így tudok élni. Írni pedig aztán végképp csak így tudok. Ezért nézzétek el nekem azt is, kérlek, hogy olykor némileg „fésületlen”, cenzúrázatlan legyek.
Hát akkor kezdjük is! Illetve, még talán egy utolsó „módszertani” megjegyzés: amit mondani fogok, óhatatlanul is egyoldalú lesz. Ez elkerülhetetlen, hiszen én férfi-szemszögből nézem a világot. Egyszer egy rendtársam mesélte, aki évekig dolgozott egy légtérben egy munkatársnőjével, hogy amikor nők jöttek hozzá, mindig bókkal kezdték: „De jól nézel ki...”; „Ez a ruha nagyon jól áll rajtad!”; „Gyönyörű a frizurád!”, és hasonlókkal. Csak utána tértek rá a tárgyra. Nekem ez a reveláció erejével hatott! A nemek ebben szerintem radikálisan különböznek egymástól. Nekem például ilyesmi sohasem jutna magamtól eszembe. Azóta viszont igyekszem figyelni rá. Azt hiszem, érdemes valamit eltanulni a nőktől ebből a szempontból (is). Az tudniillik, hogy észrevegyük a szépet és igyekezzünk megerősíteni a másikban. Nekünk, férfiaknak ez nem nagyon megy. Szenvednek is emiatt éppen eleget körülöttük a nők. Ismeritek a viccet? A feleség kérdezi a férjét: „Mit veszel észre rajtam?” A férj leereszti az újságot és rásandít: „Megváltozott a frizurád!” „Nem!” „Új cipőt vettél!” „Nem!!” „Új ruhát vettél fel!” „Nem!!!” Mire a férj lemondón: „Szabad a gazda...” A feleség pedig elkeseredetten: „Gázálarcot viselek.” Ez olyan vicc, amin, ha lelkigyakorlatokon elmesélem, senki sem szokott nevetni. A férfiak nem tartják viccesnek, mert érzik, hogy igaz. A nők pedig még kevésbé. Ennyi előzetes megfontolás után végre vágjunk bele!
Utolsó kommentek