Jezsuita bloggerek

Viccesen azt mondják néha, hogy a Szentlélek „kevésbé híres”, mint az Atyaisten vagy Jézus Krisztus. Tény, hogy ritkán említjük meg a Szentlelket, vagy ritkán fordulunk hozzá. A Szentlélek különösen a fiatalok számára sokszor még idegen. A Szentlelket talán a bérmálás ünnepe miatt ismerik. Ezt követően úgy tűnik, a fiatalok kevesebb figyelmet fordítanak rá. Következésképpen sokan nem kötődnek Istenhez. A Szentlélek nélkül a fiatalok könnyen elvesznek, és nehezen érnek el sikereket az életükben.

A Szentlélek a harmadik személy a Szentháromságban. Szoktunk még úgy beszélni Róluk, hogy: teremtett az Atyaisten, megváltotta a Fiú, és megszentelt a Szentlélek. Ha a fiatalok figyelnek a Szentlélekre, észrevehetik, hogy a Szentlélek az Atyaisten alkotó munkájának kezdetén már ott volt. Isten Lelke lebegett a vizek fölött (Ter 1,1). Sőt, Isten maga leheli az életet az élőkbe. Ez a Szentlélek, Ő az ember számára az életerő forrása.

Isten segítségével két szent pápának szolgáltam a Vatikáni Rádió magyar tagozatában. Egy negyed század alatt e pápák „szócsöve” voltam, így vettem részt az új evangelizálásban. Wojtyla/II. János Pál után 2018. október 14 óta már elődjét, Montini/VI. Pált is a szentek között tiszteljük.
E jegyzetemben nem vázolom Montini/VI. Pál pápa (1897-1963 1978) egész péteri szolgálatát, hanem csak a II. vatikáni zsinat egyháztanának alakításában játszott döntő szerepét világítom meg. Kétségtelen, hogy jelentős mértékben VI. Pálnak köszönhető, hogy a zsinat 1963-tól, a második ülésszaktól forradalmi fordulatot vett, és így a katolikus egyház újkori történetében vízválasztó lett.
Amikor a konklávé második napján, 1963. június 21-én pápává választották Milánó bíboros érsekét, Giovanni Battista Montinit, egyesek úgy vélték, hogy az új pápa visszahajol a Piusok stílusához, nevezetesen XII. Piuséhoz, akivel együtt dolgozott a második világháború alatt. Ma már világosan látjuk, hogy nemcsak követte a „nyitott” (Szent) XXIII. János pápát, hanem – főleg tanítása korszerűségével – túl is szárnyalta őt. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a zsinati munkákba szakértőnek meghívott olyan 1950-ben (XII. Pius: Humani generis körlevele után) félreállított teológusokat, mint pl. Yves Congar OP és Henri de Lubac SJ, akik már részben a zsinati egyháztan előkészítői voltak.

Május 24-én, a Mennybemenetel vasárnapján jött a gyászhír:

„A Ciszterci Rend Dallasi Apátsága és a Ciszterci Rend Zirci Kongregációja hozzátartozói és rendtársai nevében is fájó szívvel, de Isten akaratát elfogadva tudatja, hogy Farkasfalvy Dénes ciszterci rendi áldozópapot, a dallasi apátság egykori apátját életének 84., szerzetességének 66., áldozópapságának 59. évében, 2020. május 21-én hazahívta a mennyei Atya.”

Kedves Dénes! Isten nyugosztaljon! Ma szentmisémbe foglaltalak. Te is előttem mentél el, bár öt évvel fiatalabb voltál nálam. Szép szerzetesi életed és tudományos munkásságod Isten dicsőségét és a lelkek szavát szolgálta. Volt idő, amikor együttműködtünk, bár Te Dallasban tanítottál, én Rómában szolgáltam a Vatikáni Rádiónál. P. Alszeghy Zoltán SJ professzor irányításával, Nagy Ferenc rádiós rendtársammal szerkesztettük és kiadtuk (hazafelé küldtük) a Teológiai Kiskönyvtár sorozat füzeteit. Ebben kérésemre két témát kidolgoztál: Bevezetés a szentírástudományba  és A lelki élet teológiája.

Öt évvel ezelőtt, 2015 Pünkösdjén kelt Ferenc pápa Laudato si’, Áldott légy kezdetű, a teremtett világ védelmét célzó enciklikáját[1], amelynek üzenete az elmúlt években szerencsés visszhangot keltett, most pedig, a világot pusztító vírusjárvány idején életbevágóan időszerű. Az évforduló alkalmából maga Ferenc pápa arra szólított fel bennünket: kapcsolódjatok be a Laudato si’ hétbe, amelyet május 16. és 24. között tartunk. Ez egy globális kampány a közös otthonunk védelmével foglalkozó  Laudato si’ kezdetű enciklika megjelenésének ötödik évfordulója alkalmából. Megújítom sürgető felhívásomat, hogy válaszoljunk az ökológiai válságra, a Föld és a szegények kiáltására.”[2]

Néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerősömmel beszélgetek telefonon. A beszélgetés a járványra mint örökzöld témára terelődik. Zsuzsa megjegyzi: „Ambivalens érzések vannak bennem. Egyrészt jó, hogy viszonylag kevés volt az áldozat hazánkban, de szörnyű, hogy a lakosok nagy része nem találkozott a vírussal. Nem fertőződtünk át, így bármikor áldozatai lehetünk a Covid 19-nek.

Mint közgazdász belegondolok, hogyha valóban ősszel elkezdődik a második szakasz, hát, az katasztrófa lesz a gyerekeimre, a fiatalokra nézve. Hogyha ismét beindul a karantén, az üzletek, az iskola, a munkahelyek bezárása, akkor folytatódik az elszegényedés, a tétlenség, Észak-Magyarország és egy-két régió további elszegényedése. Rengeteg család már felélte tartalékait. Mi lesz itt a családokkal, főleg a fiatalokkal?

Ha rajtam múlna, a fiatalok miatt én aláírok egy nyilatkozatot, hogy miattam ne vezessenek be irreális korlátozásokat. Lassan hetvenéves leszek. Inkább meghalok, mintsem a gyerekeim munkanélküliek legyenek, eladósodjanak, tönkremenjenek, és az unokáim csóró nincstelenként egy életen át küzdjenek azért, hogy valami egzisztenciát teremtsenek maguknak.”

Személyesen sosem találkoztam II. János Pállal, de nagyon sok alkalommal láthattam és hallhattam őt. Először 1991-ben Esztergomban. Amikor először megpillantottam, ahogy a pápamobillal végighaladt a városunk főutcáján ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyszerre volt felemelő a pillanat történelmi pápalátogatás, szimpátia ébredt bennem a mosolygós, integetős lengyel pápa iránt, de ellenszenvet keltett a biztonságára ügyelő marcona testőrök látványa. Akkoriban meglehetősen egyházkritikus korszakomat éltem, sok bibliás protestáns barátom is volt, és nem sokat tudtam kezdeni a katolikus vallásosság számos elemével. Jöhet-e valami jó Názáretből, vagy inkább Rómából? – kérdezhettem volna. De azért ott voltam a pápai misén, meghallgattam II. János Pál magyarországi beszédeit. Lassan, de lecsengtek bennem a kritikus érzelmek. Amikor a pápa elutazott, valahogy mélyen megérintve hagyta a szívemet. Az iránta mutatkozó kezdeti fenntartásokat az őszinte tisztelet váltotta fel. Megszerettem ezt az embert. Egyszerűsége, mély hite hatott rám, és egy megtérési folyamatot indított el. Ezután kezdtem jobban törekedni arra, hogy megismerjem a katolikus gyökereim.

„Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, civilizáció és haladás tágas birodalmát az ő megmentő hatalmának! Ne féljetek!”

II. János Pál pápa első üzenete az Egyháznak és a világnak maradandó, halála után is időszerűnek bizonyul, amikor az emberiség, az egyesülő Európa, benne hazánk jövőjének távlatait kutatjuk. Az 1978. október 16-án pápává választott krakkói bíboros érsek október 22-én tartotta ünnepélyes beiktatását a zsúfolásig megtelt Szent Péter-téren. E szentmisén mondott homíliájában hangzottak el ezek a szavak.

 „Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus urunk, segíts meg!” 

(Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana)

Ó

IÓ

CIÓ

ÁCIÓ

KÁCIÓ

AKÁCIÓ

VAKÁCIÓ

Jól ismert szótöredékek.

Általános iskolás koromban a tanév utolsó napjaiban jeleztük, hogy a héten beköszönt az utolsó tanítási nap.

Ezen a napon már valóban ünnep, szünet volt. Az órákon már csak azok feleltek, akik javítani szerettek volna eredményeiken; illetve közös játékokkal múlattuk az időt, hogy az utolsó kicsengetés után, önfeledt nevetés közepette elhagyjuk az iskolát.

A ballagók számára az öröm mellett volt egy kis megilletődöttség, szomorúság is a szívekben, hiszen el kell hagyni az iskolát, a régi osztálytársakat, a tanárokat, akikkel nyolc éven keresztül együtt voltak, akikkel a szívük egybeforrt.

A végzősök már a ballagáskor átélték mindezt. Mi, akik még a következő héten és években maradtunk, talán sejtettük, hogy a „VAKÁCIÓ” szó náluk mást jelent.

A minap a Bonum Tv-n belebotlottam egy dokumentumfilmbe a fatimai üzenetekről. A filmben mariológusok elemezték az üzenetek tartalmát, illetve az elmúlt évszázad politikai történéseit az üzenetekkel összefüggésben. Emellett a dokumentumfilm készítői szóltak arról is, hogy ők miként élték meg az üzenetek történelmi és személyes jellegét, a titkok megismerése mennyiben befolyásolta őket hitük és életük megváltoztatásában.

Ritkán érint meg ilyen megrázó módon az, amit látok vagy hallok. Hirtelen evidensé vált, hogy Mária jelen van az életemben!

Amikor Jézus azt mondja a tanítványnak, hogy „Íme, a te anyád!” (János evangéliuma), ez rólam is szól. Itt van velem/velünk Mária, aki engesztelésre, felajánlásra és imára buzdít, hogy a világ erőit képesek legyünk legyőzni, távol tartani magunktól.

Mária a történelmünk része!

Bár úgy érzem, Máriával kiegyensúlyozott viszonyom van, a jézusi felszólítás arra kellene késztessen, hogy komolyabban figyeljek rá. Ez a figyelem hol intenzívebb, hol halványabb volt az életemben, de rájöttem, hogy hihetetlen bensőséges szeretettel kísér engem mind a mai napig.

Minden növekedés szükségessé teszi a kudarcokkal való szembenézést, hogy azokból tanuljunk, és beépítsük fejlődési folyamatunkba. A különféle életszakaszok kihívásokat állítanak elénk, hol újabb képességeket fejlesztenünk ki, melyek segítenek megbirkózni feladatainkkal. Emellett azonban szükségünk van bizonyos védekezési mechanizmusokra, melyekkel határainkat védjük, és az egészséges személyiségfejlődés folyamatát támogatjuk. Az élet a nyitás és a védekezés kettősségét foglalja magába: nyitás a világ másságára és újdonságára, másrészt védekezés annak szorongásával, abszurditásával szemben. Freud szerint a védekezési ösztön az emberben erősebb, mint az életre való nyitottság. Mintha lenne egy mélyen melankolikus hajlam, mely inkább az elszigetelődést és a bezárkózást keresné, mintsem az önmeghaladást és a mássággal szembeni nyitottságot.[1]