Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (54) európa (10) ferencpápa (9) filozófia (8) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (24) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (14) jézus (11) katolikus (12) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Tanulhatnak-e egymástól a vallások?

2020.09.21. 09:00 pacsy

ddd.jpg

Figyelemre méltó kötet jelent meg tavaly a Jezsuita Kiadó gondozásában; olyan teológiai értekezés, amely joggal számíthat azok érdeklődésére, akiket foglalkoztatnak a nem keresztény vallások, a velük való intézményes és személyes kapcsolattartás lehetőségei, és azokéra is, akik kíváncsiak (a vártnál lényegesen sokrétűbbnek bizonyuló) katolikus nézőpontra. A szerző – a nemzetközi tudományosság élvonalába tartozó F. X. Clooney, a Harvard Dininity College oktatója – eddigi számos publikációja közül ebben foglalja össze legátfogóbb igénnyel, könyv terjedelemben azt a megközelítésmódot, amely szakmai berkeken belül „komparatív vallásteológia” néven vált ismeretessé.

1 komment

Ferenc pápa teológiai profilja (2. rész)

2020.09.18. 19:17 pacsy

Ezen írásban Ferenc pápa tanítóhivatala legjellemzőbb vonásainak ismertetésére vállalkozom. Az első részben a mai világ felfokozott sebességgel zajló változásaiból indultam ki, mivel ez alkotja a pápa tanításának jelen történelmi kontextusát. Ezután méltattam Ferenc pápa azon törekvését, hogy az egész egyházat „missziós” intézménnyé formálja (vö. Evangelii gaudium 20-49). Végül rámutattam, hogy Ferenc pápa pontifikátusának egyik legfőbb jellemvonása, hogy Isten „irgalmasságát” állítja a középpontba, amely a keresztény kinyilatkoztatás sajátossága (vö. Amoris laetitia 291-312). E második részben néhány lényeges további szemponttal egészítem ki az eddig mondottakat (a megkülönböztetéstől a migránsválságig). Érvelésem hátterében az a meggyőződés áll, hogy abban a világban, amely a szemünk láttára változik, rohamléptekkel alakul át, s az egyház számára is szokatlan kihívásokkal szolgál, a Ferenc pápa által kijelölt teológiai irányvonal mutat a jövőbe.

papa2.jpg

A lelki megkülönböztetés fontossága

Ferenc pápa teológiájában az „irgalmasság” fogalma mellett gyakorta megjelenik egy másik spirituális-teológiai szakkifejezés is: a „lelki megkülönböztetés” (discernimento). Erre főleg az erkölcsi dilemmák kapcsán, valamint az idők jeleivel összefüggésben hivatkozik. Ám általánosságban is elmondható, hogy minden kultúrában – így a mai (poszt-indusztriális) korszak világcivilizációjában is – kétségkívül léteznek olyan mozzanatok, amelyeket egy kereszténynek vissza kell utasítania (mágia, bosszúállás, idegengyűlölet stb.). Ezek mellet vannak olyanok is, amelyek sok kétértelműséget tartalmaznak, de nem mindenestül rosszak (haladáshit, testkultusz, egy közösséghez vagy kaszthoz való lojalitás stb.); ismét mások némi megtisztítás után támogatandók (hit a transzcendenciában, autonómia, nemek közti egyenlőség), végül pedig olyanok is, amelyekből egyértelműen tanulhatunk (vendégszeretet, törekvés a békére és az igazságosságra). Az egyes konkrét elemek megkülönböztetése sohasem egyszerű feladat: evangéliumi alapon történő mérlegelésre van szükség (vö. Mt 7,15-20; 1Kor 12,10; Gal 3,28), ami mindenkor időigényes. A pápa szerint azonban megéri a fáradtságot: döntéseinkkel ugyanis olyan folyamatokat indíthatunk el, amelyek új dinamikákat hoznak létre és így végső soron valódi változásokhoz segíthetnek (vö. Spadaro, Interjú Ferenc pápával, 36). A mérlegelésben mindig helye van a bizonytalanságnak (sőt, horribile dictu a hibázásnak) is. Ferenc pápa szavaival: „A bizonytalanság ott van minden igazi megkülönböztetésben, amely nyitott a lelki vigaszból (consolazione spirituale) fakadó megerősítésére” (Ibidem, 37; vö. 22-23). A cél az, hogy „ne [...] csak [...] felismerjük és interpretáljuk a jó lélek és a gonosz lélek megmozdulásait, hanem – és ez a döntő – a jó lélek indításait válasszuk, a gonosz szellemét pedig visszautasítsuk” (Evangelii gaudium 51; vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 318-336). Ez a folyamat „dinamikus, és mindig nyitottnak kell maradnia a növekedés új szakaszai és új döntések iránt, amelyek lehetővé teszik az eszmény teljesebb megvalósítását (Amoris laetitia 303). A sorrend tehát: felismerni, értelmezni és választani. Olyan (induktív) módszer ez, amelyet a II. vatikáni zsinat atyái is alkalmaztak a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban, s ez – látni (felismerni), ítélni (értelmezni) és cselekedni (választani) – szolgált a latin-amerikai felszabadítás teológiája alapjául is (vö. Aparecida).

Az társadalmi igazságtalanság és a szenvedés megszüntetésének követelménye

Túlzás nélkül elmondható, hogy Ferenc pápa tanítóhivatalának egyik fő jellegzetessége, hogy talán elődeinél is nagyobb érzékenységgel viseltetik a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Ebben kétségkívül II. János Pál és XVI. Benedek irányvonalát követi. Már közvetlen pápa elődei is bírálták a társadalmi-gazdasági visszásságokat, valamint igyekeztek mindent megtenni azoknak a szenvedéseknek az enyhítése, illetve megszüntetése érdekében, amelyeket visszaéléseikkel alkalmasint egyháziak okoztak (pedofília). Ferenc pápa azonban bizonyos szempontból még rajtuk is túltett, amikor egyrészt kérlelhetetlen kritikával illeti a klerikális merevséget és keményszívűséget (vö. pl. Gaudete et exultate 57), másrészt – az egyház ősi hagyományával és prófétai küldetésével összhangban – a világ figyelmének középpontjába állítja a szegények helyzetét (vö. pl. Evangelii gaudium 187-192). Érdemes észrevennünk, hogy az elmúlt kétszáz év teológiai szemlélethez képest itt lényeges hangsúlyeltolódásról van szó. A célkeresztben immár nem a felvilágosodás racionalizmusának elvont kritikája áll; az intellektuális ellenfelekkel szembeni védekező-apologetikus magatartás kétségkívül kevésbé érzékelhető. Sokkal inkább az az egzisztenciális kihívás került előtérbe, amelyet az emberi szenvedés támaszt a hívő egzisztenciával szemben. Ferenc pápa Evangelii gaudium (2013) című programadó apostoli buzdítása, valamint az önállóan elsőként jegyzett Laudato si’ (2015) kezdetű enciklika kérlelhetetlen pontossággal mutatott rá arra, hogy a világban ma fellelhető nyomor égbekiáltó botrányként követeli a társadalom igazságos reformját. A globalizáció ugyanis, ahelyett hogy csökkentette volna, csak tovább növelte a gazdasági egyenlőtlenségeket. Az egyház dolga a pápa szerint a leghatározottabban kiállni a szegények mellett és sürgetni a „struktúrák [jó irányba történő] megváltoztatását” is (Evangelii gaudium 189; 59; 202), továbbá meghallani a „föld [azaz a természet] kiáltását és a szegények kiáltását” (Laudato si’ 49; 117). A pápa szerint a keresztények dolga nem kevesebb, minthogy kompromisszumok nélkül lépjelen fel az ellen a gazdaság ellen, amely „öl” (Evangelii gaudium 53) azáltal, hogy„kizár” (crea esclusioni) és ökológiailag „fenntarthatatlan” (insostenibile).

Az igazság egysége és az interpretációk sokfélesége

A keresztény igehirdetés a globális világ kakofóniájában csupán egyetlen hang, amely többé nem is számít dominánsnak. A pápa tanításából hasznos lesz kiemelnünk három alapelvet, amelyek azt szolgálja, hogy a keresztény kinyilatkoztatás igazsága annak teljes egységében megőrizhető legyen az értelmezések sokféleségének zűrzavarában is. (1) Az első az igazságok hierarchiája, ami annyit jelent, hogy a hit magvát Isten üdvözítő szeretete alkotja, amely meghaladhatatlan módon nyilvánult ki az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban. Az egyház tanításának konkrét elemei (beleértve az egyes dogmákat és az erkölcsi tételeket is) elhelyezhetők az ehhez a középponthoz való viszony (közelség, illetve távolság) rendszerében, s az igazságok ez alapján hierarchiát alkotnak (vö. Unitatis redintegratio 11; Evangelii gaudium 36; 246); (2) Másodszor létezik dogmafejlődés: „nem lehet megőrizni a tanítást anélkül, hogy azt ne fejlesztenénk tovább, tekintve, hogy lehetetlen azt mereven a mozdulatlan betűhöz kötni annak veszélye nélkül, hogy a Szentlélek tevékenységét leértékeljük” (Francesco, Discorso 11.10.2017). (3) Végül élő hitre van szükség, melynek segítségével megkülönböztethetjük azokat az elemeket, amelyeket meg kell őriznünk (s amelyekre a hitaktus vonatkozik) azoktól, amelyek változékonyak, hiszen sokféle formában kifejezhetők (vö. Evangelii gaudium 41). A pápa e tekintetben nagyon határozott és evangéliumi módon provokatív: „Néha, amikor a hívők egy teljesen ortodox nyelvezetet hallgatnak, olyasmit kapnak, ami [...] nem felel meg Jézus Krisztus igazi evangéliumának. Az Istenre és az emberekre vonatkozó igazság közlésének szent szándékával bizonyos körülmények között hamis istent és emberi eszményt adunk nekik, mely igazából nem keresztény” (Evangelii gaudium 41).  Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a kereszténység soha nem lehet egydimenziós, színtelen és langyos (vö. Evangelii gaudium 117); a mindenkori igehirdetőnek sokkal inkább az evangélium rugalmasságát és dinamizmusát kell érvényre juttatnia.

Inkulturáció: az evangélium minden kultúrába beágyazódhat

Ferenc pápa egy immár több mint fél évszázados (gyarmatosítás utáni) teológiai hagyományt követ, amikor azt állítja: a „megtestesülés logikája” nem engedi meg, hogy „egykultúrájú és egyhangú kereszténységben gondolkod[junk]”  (Evangelii gaudium 117). Szerinte igaz ugyan, hogy „néhány kultúra szorosan kötődött az evangélium meghirdetéséhez és a keresztény gondolkodás kibontakozásához, ám a kinyilatkoztatott üzenet egyikükkel sem azonosul, mivel tartalma kultúrák fölötti” (Ibidem). Ha így gondolkozunk, annak számos gyakorlati következménye van, egyebek között az egyház missziós tevékenységére nézve is. Például – folytatja a pápa –, hogy „az új, vagy a keresztény igehirdetést még be nem fogadott kultúrák evangelizációj[a során] nem feltétlenül szükséges az evangélium ajánlatával együtt egy meghatározott kulturális formát [is] erőltetni, bármilyen szép vagy régi [legyen] is az. Az üzenet, amelyet hirdetünk, mindig valamilyen kulturális öltözetben van, néha azonban az Egyházban beleesünk saját kultúránk öntelt szakralizálásának hibájába, mellyel inkább fanatizmusról, mintsem hiteles evangelizáló buzgóságról teszünk tanúságot” (Ibidem). Ehelyett inkább megpróbálhatnánk – ajánlja a pápa – minden alkalommal „visszatérni forráshoz”, és „visszanyerni az evangélium eredeti frissességét, új utak, kreatív módszerek, más kifejezési formák, beszédesebb jelek és a mai világ számára megújult jelentésű szavak” által, hiszen „[v]alójában minden hiteles evangelizáló cselekvés mindig ’új’.” (Evangelii gaudium 11).

A jövő teológiája?

S vajon milyen arculata lesz a jövő teológiájának? Ezt lehetetlen pontosan előre megmondani. Ferenc pápa erre vonatkozó víziójáról mindenesetre átfogó képet ad a Veritatis gaudium (2018) kezdetű apostoli konstitúció (amely a II. János Pál által 1979-ben promulgált Sapientia Chrisitana-t váltotta fel). Ennek előszavában a pápa négy „kritériumot” emel ki: (1) hangsúlyozza a teológia kérügmatikus jellegét (vagyis azt, hogy annak alkalmasnak kell lennie az igehirdetés táplálására); (2) párbeszédre való készségének fontosságát; (3) továbbá sürgeti az inter-, illetve a transzdiszciplináris gondolkodás előmozdítását; (4) végül pedig hangsúlyozza, hogy nélkülözhetetlen a hálózatok kiépítése. A különböző tudásterületek ma már valóban nem határolható el egymástól éles határvonalakkal: „párbeszédre van szükség minden terület között”, legyen bár szó ökumenizmusról, vallásközi párbeszédről, vagy a különböző embertudományok képviselőivel folytatott eszmecseréről. Némi kiegészítéssel ugyanezek a témák kerültek elő, újólag, Ferenc pápának a jezsuiták Nápolyi Teológiai Fakultásán 2019. június 21-én tartott konferenciáján is, ahol a pápa a befogadás, a meghallgatás és a párbeszéd teológiájáról (teologia dell’accoglienza, del dialogo e dell’ascolto) beszélt. A Meditarraneum valóban évezredek óta  a kulturális keveredés színhelye (hiszen zárt az ócenáok felé, de kulturálisan nyitott a dialógusra, valamint az egymást kölcsönösen megtermékenyítő interkulturális találkozásokra). Ebben a környezetben „hálózatban megvalósuló teológiára” (teologia in rete) van szükség, amely különösen is érzéken a társadalmi igazságosság és az ökológia problémáira. E modell kritériumairól szólva a pápa hangsúlyozta, hogy a teológia művelésének az „irgalmasság” cselekedetének is kell lennie, amelyben érvényre jut a történelemmel való komoly számvetés. Végezetül a pápa a teológiai kutatás szabadsága mellett tette le a voksát, amely képes új utakat nyitni, miközben nincs ártalmára az egyszerű emberek hitének.

Az ellentétek elviselése: antinómikus gondolkodás

Ezen írás első részében utaltam rá, hogy Bergoglio pápa legradikálisabb ellenzői időnként azzal vádolják teológiai gondolkodását, hogy túlságosan leegyszerűsítő: nem kellően elmélyült, „csupán lelkipásztori”, s mint ilyen, nem méltó valódi teológushoz. Fentebb igyekeztem kimutatni, hogy ez felületes és elhamarkodott állítás. Meglátásom szerint a pápa teológiai ellenlábasainak problémája más természetű: valójában abban áll, hogy nem képesek megemészteni azt a fordulatot, amely modern ember valóságszemléletében – mind a természettudományokban (kvatummechanika), mind pedig a humántudományokban (hermeneutikai fordulat) – a XX. század eleje óta fokozatosan végbement. Eszerint a valóságban nem a „vagy-vagy” kétértékű logikája érvényesül, hanem dialektikus ellentétek állnak fenn, amelyek strukturálisan tartoznak hozzá az emberi lény természetéhez is. Egyszerűbben szólva: az antinómák, a dialektika és a paradoxonok a valóság törvényszerűségét alkotják – s így azoknak helyük van a teológiai gondolkodásban is. Hiszen már magát egyházat is ellentétes pólusok alkotják: egyszerre isteni (természetfeletti), és egyszerre emberi (szocio-politikai) természetű – s a kettő korántsincs egymással kizáró ellentétben!

Paradoxonok és antinómiák

Ferenc pápa teológiájának egyik legnagyobb érdemének tartom, hogy a valóságot nem próbálja matematikai, illetve formális logikai kategóriákra redukálni, hanem képes felmutatni (és elviselni) annak ontológialag esetleges és történelmi léthelyzetünkből fakadó ellentmondásait. Ma már nem csak a misztikusok és a művészek, de a tudomány emberei is tudnak arról, hogy a valóság ellentétek egységében és feszültségében létezik: megfér benne egység és a sokféleség, a szabadság és az elkötelezettség, a hit és az értelem látszólagos ellentéte. Teológiailag ez talán mindig is nyilvánvaló volt: hiszen egyszerre valljuk Isten immanenciáját és transzcendenciáját (közelségét és távolságát), igazságosságát és irgalmasságát, amiként elismerjük az egyház intézményes és karizmatikus jellegét is. Az, hogy az emberek javára védenünk kell a teremtést (emberi szint: ökológia), egyáltalán nem zárja ki (hanem inkább feltételezi) a természetfeletti kinyilatkoztatás hirdetésének követelményét (isteni szint: evangelizáció) – hiszen az istenszeretet és az emberszeretet is egyazon érem két oldala! Ferenc pápa teológiai szemléletében éppúgy helyet kap a misztikus ráhagyatkozás, mint a cselekvés bátorsága, a kegyelem és a szabadság, a béketűrés és a konfliktus, a tér és az idő, a szellem és az anyag, a rész és az egész, globalizáció és lokalizáció, politika és teológia egysége. Hogy az egységes valóságszemléletben minden mindennel összefügg (Laudato si’ 91; 117; 120; 138), valójában egyszerre spirituális felismerés és teológiai alapelv. Nem véletlenül írja Peter Hans Kolvenbach, a Jézus Társasága nemrégiben elhunyt általános elöljárója, Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatairól, hogy „nem abban áll [a lelkigyakorlatok lényege], hogy Isten a teremtett dolgokon kívül keressük, és nem is abban, hogy minden teremtett dolognak a mi segítségükre kellene lennie, hanem hogy Istent azokban találjuk meg” (idézi: Bartolomeo Sorge, „Le radici ignaziane di papa Francesco”, in Aggironamenti sociali, anno 66, giugno-luglio 2015, pp. 462-469 – kiemelés tőlem: PF).

Politika és migránsválság

Egy a pápa teológiai gondolkodását magyar nyelven elemző cikkben kötelező kitérni annak politikai vonatkozásaira is. Erre azért van szükség, mert a kelet-közép európai közbeszédben szokás ilyen alapon „rossz hírbe hozni”, „migránspártinak” bélyegezni (vagy más formában instrumentalizálni) a nézeteit. Persze az ilyen vélemények mögött nem indokolatlan elemi indulatokat (félelmet, esetenként gyűlöletet stb.), keresztényietlen értékrendet, vagy egyszerűen csak jól felfogott politikai indítékokat gyanítani: egyesek körében kifizetődő (szavazatokban mérhető) a politikai hangulatkeltés (pápaellenességből ma nem csupán Európában lehet politikai tőkét kovácsolni). Sokaknak imponál a hetyke tekintélyrombolás. Ám álljunk meg egy pillanatra! Ugyan mi mást lehetne elvárni egy pápától, mint hogy (nemre, bőrszínre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül) éppen azokat veszi védelmébe, akik ma az európai népesség körében a leginkább kiszolgáltatottabbak, a legesendőbbek és a leginkább rászorulók? Vajon az evangélium szellemében mondhat-e mást Róma püspöke, mint hogy ezek az emberek segítségre, együttérzésre és gyámolításra szorulnak? Ez a keresztény alapmagatartás – a többi a véleményformálók, a politikusok és a szociális munkások dolga (és közös felelősségünk). Az egyszerű, jó érzésű ember azonban – különösen, ha katolikus – sohasem engedhet az olcsó (alkalmasint pápaellenes) politikai hecckampány kísértésének (még akkor sem, ha olykor a „jónak látszata alatt” és a „kereszténység megmentésének” jelmezében jelentkezik is: vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok 10).

Végszó helyett – hitvallás

Azt kell mondanom, hogy amennyire én látom – márpedig életem elmúlt másfél évtizedét nagyjából egészében ennek a témának (a katolikus teológia művelésének) szenteltem –, Ferenc pápa tanítóhivatala mindent összevéve rendkívül áldásos hatást gyakorolt a hitre való reflexió, a teológiai gondolkodás számára. Nem csak azért, mert az Evangelii gaudium-mal (2013) – mint fentebb láttuk – lényegesen hozzájárult a missziológia megújításához és új lendületet adott az ökumenikus és vallásközi teológiának. Nem is csupán azért, mert az Amoris laetitia-val (2016) végre sikerült felébresztenie közel kétszáz éves Csipkerózsika-álmából a morálteológiát. És nem is csak azon okból, hogy a Veritatis gaudium-mal (2018) negyven év után ismét irányelveket szabott a katolikus felsőoktatás számára. Úgy vélem, hogy az előzőknél is jobban azért kell becsülnünk e Magisztérium eddigi iránymutatásait, mert megnyitotta az utat olyan rég óta időszerű és óriási gyakorlati jelentőségű teológiai területek kidolgozása előtt, mint amilyen a laikusok teológiája – a fiatalok (Christus vivit, 2019), valamint a házasok teológiája (Amoris laetitia, 2016) –, a Lautato si’ enciklikával (2015) pedig, valamint a Gaudete et exultate apostoli buzdítással (2018) végső soron utat mutatott a mai világ két legégetőbb problémája, az ökológiai és a spirituális válság kérdésében (öko-teológia és spirituális teológia, mint meghívás az életszentségre). Mindezzel pedig jelentős mértékben átformálta az egész egyház arculatát, mintegy „megfiatalította”, dinamikussá tette, egyúttal pedig a mai demográfiai viszonyokhoz szabta azt. Vajon jogosulatlan ebben a Szentlélek iránymutatását látni?

Irodalom

Evantelii gaudium (2013); Laudato si’ (2015); Amoris laetitia (2016); Gaudete et exultate (2018)

Veritatis gaudium (2018); Christus vivit (2019); Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok

Antonio Spadaro, Interjú Ferenc pápával, in Jó napot! Ferenc pápa vagyok, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2013, 11-48.

Discorso del Santo Padre Frencesco ai partecipanti all’incontro promosso dal Pontificio Consiglio per la Promozione della Nuova Evangelizzazione, 11 ottobre 2017, http://www.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2017/october/documents/papa-francesco_20171011_convegno-nuova-evangelizzazione.html

Szólj hozzá!

Ferenc pápa teológiai profilja (1. rész)

2020.09.15. 19:16 pacsy

papa1.jpg

Közel nyolc évvel ezelőtt, 2013. március 13-án történt, hogy a konzisztórium, a katolikus egyház e bíborosokból álló testülete új pápát választott. Jorge Mario Bergoglio (1936-), aki Péter apostol 266. utódaként lépett hivatalba, már azzal is feltűnést keltett és meglepetést okozott, hogy a Ferenc nevet választotta. Hiszen ez az eddigi egyháztörténelemben példátlannak számított! Olasz barátaim mesélték, hogy az első pillanatban csaknem megbotránkoztak: hiszen Assisi Ferenc után ez a név annyira szentnek hangzott a fülüknek, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy pápa – egy ilyen „bűnös történelmi intézmény” képviselője – használatba vegye. A meglepetések sora pedig ezzel még éppen hogy csak elkezdődött. Ferenc pápa tanítóhivatali megnyilvánulásai is sok tekintetben önállónak és újszerűnek hatottak – egyebek között azokat a hangsúlyokat illetően, amelyekkel saját pápaságának teológiai irányvonalát kijelölte. Ebben a cikkben pápaságát ebből a szempontból elemzem. Kezdjük azonban az áttekintést talán kissé távolabbról: elsőként nem lesz haszontalan rövid utalást tennünk a történelmi szövegkörnyezetre.

Szólj hozzá!

„A harmadik Jézus Társasága” - Jezsuita generálisok a II. vatikáni zsinat után

2020.09.07. 11:10 SzabóFerencSJ

 infographic_generals.jpg

Federico Lombardi SJ: „A harmadik Jézus Társasága” - Jezsuita generálisok a II.  vatikáni zsinat után (La Civiltà Cattolica,  4082 , 2020. júl. 18.–aug. 1., 170–183)

Szabó Ferenc SJ  fordítása

Visszatekintve Jézus Társasága több mint négyszáz éves történetére, szokás szerint az „első” vagy a „régi” Jézus Társaságáról beszélünk: a 16. századi alapítástól az 1773-as feloszlatásig; a „második” vagy „új” az 1814-es visszaállítástól napjainkig. De a legutolsó években már elkezdtek beszélni egy „harmadik” Társaságról: ez  a „harmadik” lenne  a II. vatikáni zsinattól máig tartó szakasz. Csakugyan oly sok és oly mély változás történt a világban és az Egyházban, amelyek az utolsó évtizedekben hatottak Jézus Társaságára is, hogy erre való tekintettel a jezsuiták történetében új időszakról beszélhetünk.[1]

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) kétségtelenül „korfordulót” jelent az Egyház történetében, és következésképp a szerzetesi intézményekben is mély megújulást sürgetett. A zsinat alatt, 1964. október 5-én elhunyt a régóta beteg belga Jean-Baptiste Janssens jezsuita generális, és összehívták a 31. Általános Rendgyűlést (=ÁR) utóda megválasztására: 1965. május 22-én megválasztották generálisnak P. Pedro Arrupét, aki részt tudott venni a zsinat utolsó ülésszakán – és a Rendi Nagygyűlés üléseinek rövid megszakítása után – aktívan részt vett e Nagygyűlés végső munkáiban. 1966 utolsó hónapjaiban a Nagygyűlés megvalósította Jézus Társasága kormányzásának, életének és tevékenységének nagy revízióját („korszerűsítését”) a zsinat megújulási irányelvei szerint.[2]

Nem önkényes tehát új korszakról beszélni: ez a zsinattól és a 31. ÁR-től, P. Arrupe megválasztásától kezdődően  napjainkig tart, mialatt négy jezsuita generális követte egymást: Pedro Arrupe (1965–1983; közben, 1981–1983 között P. Paolo Dezza delegátus kormányzott); Peter-Hans Kolvenbach (1983–2008); Adolfo Nicolás (2008–2016); Arturo Sosa (2016–). E legfőbb jezsuita elöljárók kormányzása négy egymást követő pápa szolgálatához kapcsolódik (nem számítva I. János Pál 33 napját 1978-ban): VI. Pál (1963–1978); II. János Pál (1978–2005); XVI. Benedek (2005–2013); Ferenc pápa (2013–).

Arrupe: rálátás a világra és a zsinati megújulás prófétája

A spanyol (baszk) Pedro Arrupe a zsinat utáni években kormányozta a Társaságot. Életét misszionáriusként Japánban töltötte; Hirosimában megélte az atombomba pusztítását, amelyről beszámolt önéletrajzi írásában. A bomba akkor robbant fel, amikor a Páter a városban novíciusmester volt. Ővele megszakadt az Európában élő generálisok sora; „non európai európa”, a „perifériáról” jött Rómába a mai nagyvilágra nyitott tekintettel, korunk drámai valóságának megtapasztalásával. Valamennyi generálisutódja már „nem európai európai” , illetve egyszerűen nem európai volt. Ez nagyon jelentős tény.

Arrupe lelkiségének szilárd alapja az ignáci írások elmélyült és szenvedélyes tanulmányozása, amelyet leveleiben, beszédeiben, rendtestvéreihez intézett dokumentumaiban állandóan és spontán módon gyümölcsöztetett. Ebből a szempontból is P. Arrupe alkalmas vezető volt, hogy a zsinat szerzetesekhez intézett felszólítását megvalósítsa a Társaságban: a megújuláshoz visszahajolni az Alapító „sajátos karizmája” forrásaihoz.

Kormányzási stílusában P. Arrupe újító volt. A múlttól különbözőn ma már lehetséges a generálisoknak és a pápáknak hosszú, nemzetközi utakat tenni. Az új Generális nyitott, kedves, megnyerő személyiségével minden kontinensen megjelenik és lelkesíti jezsuitát. Tud dönteni, ha szükséges, mélyen megéli a szerzetesi engedelmesség és a disponibilitás (tettrekészség) értékét, de kormányzási módját inkább jellemzi a sugallás és az elnézést, semmint a parancsolgatás és a utasítás. Nem rendelkezik az összejövetelek szervezése és a vezetés adományával; ezért nagyon számít tanácsosaira és munkatársaira, és néha megrovásban részesül, hogy túlzott szerepet enged nekik; de kétségtelen, hogy vezetése alatt szerzetesei az Evangéliumot bátran és nagy lendülettel szétvitték a világba az új kulturális környezetekbe. A Legfőbb Szerzeteselöljárók Uniója már 1967-ben megválasztotta őt elöljárójának, és ezt még négy alkalommal megerősítette 1982-ig, vagyis betegsége kezdetéig. Általános tisztelet vette körül erényeiért , ezért történt, hogy – egyedüli esetként Szent Ignác és Francisco Borgia generálisok óta – elkezdődött boldoggá avatási eljárása.[3]

Jézus Társasága megújulásának több irányban kell megvalósulnia, számolva sok-sok konkrét helyzettel. Például Ázsiában és Afrikában vége lett az európaiak gyarmatosítási korának: itt a Társaságot újra kell szervezni. Ezentúl nem az európai provinciáktól függő „missziókra” kell koncentrálni, hanem megalakítani a helyi valóságban gyökerező és ott kormányzott új rendtartományokat. Latin-Amerikában a fejlődés és az igazságtalanságok miatti forrongás növekvő tudatosítása egyre inkább arra ösztönzi a jezsuitákat, hogy kötelezzék el magukat a szociális apostolkodásban, a szegények felkarolásában és nevelésében, eltérően az eddigi munkájuktól, amely főleg a felsőbb osztályok, az elit felé irányult.[4]

 A zsinat utáni időszak azonban az Egyházon belüli erős feszültségek ideje. Rövid idő alatt a zsinati lelkesedésen felülkerekedett az 1968-as forrongás és a bonyolult kulturális környezet: az intézmények és a hagyományos erkölcs elleni lázadás [kulturális és szexuális forradalom – a fordító], a tekintélyi válság az Egyházban (elég utalnunk a Humanae vitae kezdetű enciklika közzététele által kiváltott viharra). Természetesen ez a korjelenség a jezsuitákat is érintette.

A személyes és közösségi szerzetesi élet hagyományos formái válságba kerültek, a rendből való kilépések megdöbbentő módon növekedtek (erről később lesznek statisztikák), a szociális, politikai és teológiai témák körüli nyilvános viták botránkozást és zavart keltettek, aggodalmat a társadalmi rend és a vallás jövőjét illetően, megingatva a biztonságot és a tájékozódás támpontjait. Ez jellemezte sok felelős egyházi személy és sok jezsuita lelkiállapotát is.

A Rend belső feszültsége és P. Arrupe kormányzásának kritikája eljutott a legmagasabb körökbe, és – jellemző módon – Spanyolországban egy (konzervatív) jezsuita csoport, amely magát az „igazi Társaság”-nak tartotta, elhatározta egy elkülönülő jezsuita provincia megalakítását. A válság megoldódott, hála VI. Pál pápának, aki P. Arrupét támogatta, de megmaradt mint a belső és külső mély válság figyelmeztető jele, amely tovább táplálta a kritikákat és a bizalmatlanságot a rendi vezetéssel szemben.

A kritikák ellenére P. Arrupe nem veszítette el bátorságát, minthogy érezte, hogy a rendtagok nagy többsége megérti, tiszteli, támogatja nehéz elkötelezettségében. Pár éven belül azonban világossá vált: a 31. ÁR által végzett munka nem elégséges, hogy irányítsa Jézus Társaságát a gyorsan és mélyen megváltozott világban. Ezért elhatározta, hogy – ez volt generálisi működésének legfontosabb tette –, hogy összehívja az új, 32. ÁR-t, amely alaposabban reflektál a jezsuiták küldetésére, figyelve az új kihívásokra és a II. Vaticanum döntéseinek megvalósítására.

Hosszú előkészületek után 1974 és 1975 fordulója körül tartották meg ezt a nagygyűlést, jelentős belső feszültségek közepette, főleg pedig a P. Arrupe és VI. Pál közti sorozatos félreértések miatt.[5] A 32. ÁR egyike volt a legnehezebbeknek Jézus Társasága történetében, de azt is el kell ismerni, hogy sikerült megfogalmaznia két fontos pontot a jezsuita élet mai fejlődése számára. Ez a híressé vált 4. határozat. „A hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása képezi a Társaság ez és ugyanazon küldetését. Ezért a kettőt nem választhatjuk el egymástól sem célkitűzésünkben, sem cselekedetünkben, sem életünkben.”  (KSZ 4/2§)[6] Kevésbé ismert, de nagyon fontos a 11. határozat: „A lelkek egysége”. (Vö. KSZ 437. oldal számos hivatkozása.) Irányelvek a lelki élethez és a jezsuiták közösségi életéhez, amelyek ma sem veszítettek időszerűségükből. 

A Társaság  küldetéséről  szóló 4. dekrétum  – a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása – abszolút követelmény. Jelenti, hogy a jezsuiták szenvedélyesen részt akarnak venni a mai  emberiség életében, különösen is ott, ahol szegénységtől és igazságtalanságtól szenvednek. E választásnak konkrét következményei vannak  az élet és az apostolkodás különböző helyein. Nem nehéz tehát megérteni, hogy akkor és később is viták folytak a hit–igazságosság viszonyának értelmezésében.

Lombardi itt két megjegyzést tesz. Az első: amikor a jezsuiták hitről és igazságosságról beszélnek, nem tesznek valami nagyon eredetit, hanem egyszerűen megélik azt, amit az Egyház él, tudatában annak, ami a világban történik. Már VI. Pál 1967-ben közzétette történelmi Populorum Progressio kezdetű körlevelét, majd az Igazságosság a világban témát választotta az 1971-es püspöki szinódus számára. Továbbá Latin-Amerikában kibontakozott a felszabadítás-teológia különböző formákban, és más földrészekre is kiterjedt annak problémája. – Második megjegyzés: a következő években a jezsuita generálisok és az Általános Rendgyűlések folyamatosan pontosították a vitatott 4. dekrétum értelmét.

Arrupe kormányzása utolsó szakaszában fontos irányelveket adott a Társaság további elkötelezettségéhez. Ilyen volt az „inkulturáció” az Evangélium hirdetésében, amelyet 1978-ban közzétett Levelében fogalmazott meg.[7] 1979-ben Arrupe felhívást intézett a világhoz a Vietnamból menekülő boat people nagylelkű megsegítésére. Akkor született meg a Jesuit Refugee Service, amelyben azóta is a jezsuiták együttműködnek más szerzetesekkel és világiakkal, más egyházi szervezetekkel. Végül P. Arrupe 1980-ban – széleskörű konzultáció és elmélyült reflexió után közzétette Levelét e témáról: marxista elemzés és párbeszéd a marxistákkal. Ez a téma akkor erősen vitatott volt, nagy feszültségek közepette, főleg Latin-Amerikában. Nagy elismerést is kapott a téma kiegyensúlyozott tárgyalásáért.

De mindenfelől érkeztek a jezsuiták elleni kritikák Rómába, amelyek mélyen megingatták ( a kommunista Lengyelországból jött) új pápa, II. János Pál bizalmát P. Arrupe kormányzásában. 1980-ban a pápa nem engedélyezte neki az Általános Rendgyűlés összehívását, amelyen be akarta nyújtani lemondását. 1981-ben P. Arrupét súlyos betegség érte, és a pápa  P. Paolo Dezza SJ személyében delegátust nevezett ki a Rend kormányzására, amelyben segítségére volt P. Giuseppe Pittau SJ. II. János Pál szokatlan súlyos döntését a jezsuiták általában fájdalommal, de méltó engedelmességgel fogadták. Így P. Dezzának  – nagy bölcsességgel és ügyességgel – sikerült helyreállítani rövid időn belül a Rend iránti bizalmat a pápa részéről, amire szükség volt, hogy összehívhassák a 33. Általános Rendgyűlést.

Ily módon a Rend már 1983-ban visszatért normális helyzetébe az új, szabályosan megválasztott generális, Peter-Hans Kolvenbach vezetése alatt.

Kolvenbach – egy bölcs és egy mester

Peter-Hans Kolvenbach generális kormányzása alatt egész elkötelezettségét bevetette, hogy a Társaság – visszanyerve és megszilárdítva az összhangot a pápával – újra megtalálja és megszilárdítsa  életében és munkájában a derűs összhangot. Míg P. Arrupe generalátusával bőven foglalkozott a média és a közvélemény, Kolvenbach hosszú kormányzása kevésbé vonta magára a figyelmet. Ez egyébként tökéletesen megfelelt az új generális személyiségének és szándékának, aki nagyon bölcsen az elődje által kijelölt úton akart haladni, de mivel a Társaságot kevésbé „göröngyös úton” vezette (az ő szavai szerint), ez hozzájárult, hogy az ő  profilja halványabb lett a médiában.

Elias Royon Arrupét „misztikusnak és prófétának” tekinti, Kolvenbachot pedig „bölcsnek és mesternek”, Arrupénál kevésbé karizmatikus személyiségnek. Kolvenbach magával hozta Libanonban feszültségek közepette eltöltött évtizedes missziójának tapasztalatát, megismerte a közel-keleti keresztények – és az örmény rítus – hagyományát, valamint a muzulmán világot. Tanulmányozta a nyelveket, egyetemi környezetben élt, ismeri és értékeli a valóságot és szellemi munka és a kulturális szolgálat fáradságát. Életstílusa hasonlított a szemlélődő szerzetesekéhez, ami rendtársai többségének szemében kissé abnormálisnak tűnt. Ez a stílus azonban nem akadályozta abban, hogy látogassa a jezsuitákat a világ különböző részein, és hogy kedves, szívélyes legyen rendtársaival, szellemes a társalgásban, amit megkönnyített rendkívüli nyelvtudása.[8]

Munkabírása és emlékezőtehetsége bámulatos volt. A kormányzásban rendszerint munkatársaival korán reggel kezdte a megbeszéléseket. Könnyen alkalmazkodott a Rend legkülönbözőbb helyzeteihez, a legapróbbakhoz is. Ugyanakkor kormányzása nem volt személyi és központosító, megbízott a provinciálisokban, nem avatkozott bele az ő felelősségi körükbe. Egyszóval: erősen kezében tartotta a kormányzás szálait, de lélegzeni hagyta az alárendelt felelősöket.

Kolvenbach világosan elsőbbséget adott a jezsuiták mély lelki életének. A Formula Instituti híres szavaira hivatkozott: „curet primo Deum”;  vagyis Isten keresése/állítása álljon mindig a jezsuita szeme előtt; ez mintegy mottója lett lelki tanításának. Az Istennel való személyes egység, az Eucharisztia napi bemutatása, a közösségi megkülönböztetés szerepeltek ajánlásai között mint elengedhetetetlenek szekularizált világunkban. Kolvenbach felhívta a figyelmet az intellektuális apostolkodásra és a Társaság nevelői munkájára, abban a meggyőződésben, hogy az Egyház manapság e nagy szolgálatokat várja a Társaságtól.

Egy évtizedes kormányzás után Kolvenbach szükségesnek látta a 34. ÁR összehívását. Ez a Rendgyűlés 1994-ben újra megfogalmazta négy határozatban a jezsuiták küldetését, hozzáadva a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása feladatához a párbeszédet a kultúrákkal és a különböző vallásokkal. Ezenkívül bőséges dokumentumokat fogalmazott meg különböző témákról: a szerzetesi tisztaság és szegénység, a helyes magatartás az Egyház szolgálatában (= hogyan éljük meg napjainkban az Ignác számára oly fontos „sentire cum et in Ecclesia” irányelvet?), együttműködés a világiakkal, a kormányzásban figyelni a „idők jeleire”, a nők helyzete a társadalomban és az Egyházban, környezetvédelem.

Ez a 34. ÁR – a Társaság kreatív hűségének megszilárdítása és megújítása távlatában – jóváhagyta és befejezte a Rend saját jogi kódexének revízióját, amelyet kifejezetten kért az előző ÁR, hivatkozva az 1983-ban kibocsátott új Kánonjogi Kódexre (CIC). Arról a nagy munkáról volt szó, hogy a mai korra „alkalmazzák” a Szent Ignác által írt Rendalkotmányt, igazodva az Egyház és a Társaság megújított Kódexéhez, felhasználva a Á. Rendgyűlések dekrétumait és generálisi leveleket; az így összeállított Kiegészítő Szabályokat csatolták a Rendalkotmányhoz.[9]

Kolvenbach figyelemmel kíséri az események alakulását a világban. A Kelet és Nyugat közötti „Fal” leomlása (a kommunizmus bukása) után sürgeti a Társaság újraéledését a kelet-európai országokban; Afrikát és Kínát a Rend figyelmének homlokterébe állítja;  elősegíti a „ Rendtartományok konferenciáját” a különböző földrészeken, hogy kitágítsa a horizontot a jezsuiták reflexióihoz a globalizáció fokozódása által felvetett problémákról.

Közben a rendtársak elkötelezik magukat nehéz és kockázatos terepeken. A San Salvador-i Közép-Amerikai Egyetemen tanító jezsuiták lemészárlása 1989. november 16-án nemcsak nagy felháborodást kelt, hanem fájdalmas jele annak, hogy milyen árat fizetnek a jezsuiták, ha mindvégig hűségesek maradnak küldetésükhöz. Ez a borzalmas bűntény a legszörnyűbb ebben az időszakban, de nem elszigetelt tény. Az 1969–2019 közötti 50 évben 57 jezsuitát öltek meg a hit terjesztésére és az igazságosság előmozdítására kapott küldetésük hűséges teljesítéséért. Keresztény távlatban vértanúságuk  a legfontosabb tanúsítása annak, hogy a „harmadik Társaság” követi az Urat, „aki keresztjét hordozza”, a Szent Ignác által a La Storta-i látomásban kapott küldetés szerint.

Kolvenbach generálissága II. János Pál egész pápasága alatt tart. A generális szívósan és diszkréten ápolja a Szentszékkel való kapcsolatokat. A Társaság élete változatos és eleven, kormányzását tisztelettel követik rendtestvérei. Kolvenbach a 2000-es évek elején megtudja, hogy a pápa nem akarja visszavonulását. Az új pápának, XVI. Benedeknek ismét előterjeszti szándékát, aki megadja belegyezését.

A 35. ÁR előkészítése 2006 elején kezdődik, hogy aztán 2008 elején megtartsák. De miközben folynak az előkészületek, a Vatikánban vannak magasrangú személyiségek, akik ismét aggodalmukat fejezik ki a Társaság helyzetével és kormányzásával kapcsolatban, elannyira, hogy felmerül egy „komisszárius” kinevezésének a gondolata: Buenos Aires érsekére, Bergoglio bíborosra bízták volna. Bergoglio bíboros azonban határozottan ellene van e hipotézisnek; P. Kolvenbach pedig sürgős és határozott lépést tesz: közvetlenül XVI. Benedek pápához fordul. A veszély elhárul, de az ÁR nem éppen derűs légkörben nyílik meg a Társaságnak a Szentszékhez való viszonya miatt. Végül XVI. Benedek beszéde a Rendgyűlés tagjaihoz helyreállítja az igazi bizalom légkörét, és így a megválasztott új generális, Adolfo Nicolás derűs légkörben kezdheti kormányzását.

Nicolás, Sosa és a jezsuita pápa

A 35. ÁR fő feladata az volt, hogy elfogadja P. Kolvenbach lemondását, és megválassza utódját, aki a spanyol Adolfo Nicolás lett, aki egész apostoli életét Ázsiában (Japánban és Fülöp-szigeteken) töltötte. Így természetesen nyitott volt a különböző kultúrákkal és vallásokkal folytatott párbeszédre, szívélyes, több nyelvet ismerő, könnyen szót értett az evangelizálásban dolgozó rendtestvéreivel. Ő volt az alkalmas személyiség, aki megtestesítette a „kiengesztelődés” szellemét, könnyen kommunikált másokkal abban a Társaság sokszínű testében, amely immáron kiterítette „hálóját” a globalizált világban.

1965-től a Társaság tagjainak száma erősen lecsökkent, ugyanakkor nagyon jelentős földrajzi „eltolódás” történt Nyugat-Európától és Észak-Amerikától Latin-Amerika, Dél- és Kelet-Ázsia, s Afrika felé.[10]

Ez a tény természetesen megkívánta az állandó alkalmazkodást az új helyzetekhez, ami nem csupán a „visszavonulást”, a „front összehúzását” jelentette, hanem kreativitást az új kezdeményzésekben, új formákat az apostolkodásban és a kormányzásban.

Nicolás nagy lendülettel ebben az irányban kötelezte el magát, újraszervezte a provinciákat és az asszisztenciákat stb., bátorította a Renden belül és kívül az együttműködés minden formáját. Ugyanakkor állandóan hangsúlyozta a jezsuiták lelki és kulturális elkötelezettségének minőségét: a „mélység” és az „egyetemesség” két fogalma jellemezte üzeneteit. Sürgette azt is, hogy a Társaság komolyan foglalkozzon a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések problémájával, akár a Renden belül, akár általában az Egyházban történtek. Mintegy a jezsuiták földrajzi eloszlásának jele volt, hogy a 2012-es Prokurátorok gyűlését az afrikai Nairobiban rendezték meg, első alkalommal Európán kívül.

De P. Nicolás generálissága alatt a legfontosabb történelmi esemény: egy jezsuitát választottak meg  pápának! Jóllehet ez önmagában nem volt lehetetlen dolog, nagyon távolinak tűnt a jezsuiták várakozásában és képzeletében. Továbbá Buenos Aires érsekének alakja  különböző érzelmeket és feszült légkört teremtett  Latin-Amerika Egyházaiban és saját jezsuita provinciájában, amelynek élére nagyon fiatalon nevezte ki P. Arrupe. De főleg Ferenc pápa érdeme, hogy a jezsuita pápa és Rendje között az első pillanattól létrejött a teljes, kölcsönös bizalom és szívélyes kapcsolat.

Bizalom és szívélyesség , ami idővel csak fokozódott nemcsak Ferenc pápa rendtársai felé irányuló, ismételt figyelmesség folytán, hanem azért is, mivel a pápa személye mélyen a jezsuita lelkiségben és a Társaság történetében gyökerezik.

Ferenc pápa jelen volt minden jezsuita számára különleges módon a 36. ÁR alkalmával 2016-ban, amikor elfogadták P. Nicolás lemondását, akinek – 80. évéhez közeledve – egyre fogyott ereje, és megválasztották utódját, a venezuelai P. Arturo Sosa személyében, aki az első nem európai generális. A harmadik Társaság tehát köszönthet  egy jezsuita pápát, aki nem európai, Latin-amerikai, ugyanakkor első nem európai generálisát, aki szintén Latin-amerikai, és mindkettő jelen van a Rendgyűlés aulájában. Ferenc pápa buzdítja rendtársait, hogy szolgálják az Egyházat és az emberiséget egységben a Római Pápával és az ő vezetése alatt. Végleges lett az átmenet egy nem Európa-centrikus világba.

A jezsuita pápa nagyon diszkréten ad jelzéseket konkrét elköteleződésekre az egész Társaságnak; inkább a megkülönböztetést hangsúlyozza, hogy a jezsuiták megtalálják az alkalmas utakat küldetésükhöz az Egyház szolgálatában – különösen is a papoknak ajánlja, hogy éljenek a „megkülönböztetés magatartásában”; de azért kéri is néhány jezsuita együttműködését: például azokét, akik a római Kúriában, egyetemi intézményekben vagy a La Civiltà Cattolica folyóiratnál dolgoznak.

Az új generális, Arturo Sosa elindított az egész  Társaságban egy reflexiót: melyek legyenek  a Rend „egyetemes apostoli preferenciái” – megfelelve Ferenc pápa jelzett elvárásainak. A hosszú reflexiók eredménye: 1) Jelezni az Istenhez vezető utat a Lelkigyakorlatokkal és a megkülönböztetéssel. 2) Együtt haladni a szegényekkel, a világból kizártakkal, a méltóságukban megalázottakkal, így teljesítve a kiengesztelődés és az igazságosság küldetését. 3) Elkísérni a fiatalokat egy reményteli jövő megteremtésében. 4) Együttműködni a Közös Ház gondozásában (teremtésvédelem).[11]

A harmadik Társaság története jelenleg tehát nagyon különleges jelleggel bír. A jezsuiták számára a pápa mindig is alapvető és eleven vonatkozási pont, bárki legyen is Péter utóda. Így lesz ez a következő pápák esetében is, miként a múltban volt. Mégis ezekben az években rendkívüli körülmény adódott, amely lehetővé teszi, hogy Jézus Társasága szolgálata hathatósabban bekapcsolódjon az egyetemes Egyház –  a „kilépő Egyház” (Ferenc pápa kifejezése  az EG-ben) –  küldetésébe.

Szent Ignác szívesen nevezte Rendjét „legkisebb Társaságnak”. A rendtagok nagyon erős csökkenése ellenére, ami nagyobb alázatra int, a jezsuiták egy mindig időszerű lelki ajándék hordozóinak érzik magukat, amely termékeny lehet az emberiség különböző új helyzeteiben, amelyekben lehet és kell is „mindig keresni és megtalálni Istent”, aki a világ üdvösségén működik.

[1] Lombardi atya (aki a pápák közeli munkatársa és szócsöve volt) most ismertetett cikkében gyakran hivatkozik G. La Bella könyvére: I Gesuiti, Dal Vaticano II a Papa Francesco, Milano, 2018.

[2] La Bella szerint a 31. Nagygyűlés eredményeként a Társaság  bizakodó, optimista, nyitott a kor követelményeire, megerősödött a lelki életben, kevésbé merev, formalista és ünnepélyes, testvériesebb lett,  egyszerűbb a  viszonya a hierarchiához.

[3] Elkezdődött P. Roothaan generálisé (1829-1853) is, de aztán abbamaradt az ügy.

[4] P. Arrupe 1969-ben létrehozott a római jezsuita Kúrián egy „Szociális Titkárságot”, amely nemrég ünnepelte 50. évfordulóját, és amelynek neve ma: A Társadalmi Igazságosság és a Környezetvédelem Titkársága.

[5] Lombardi itt egy jegyzetben La Bella könyvéből idéz konkrétumokat: például vita volt a „grádusok”-ról, ti. hogy eddig nem minden tagot bocsátottak ünnepélyes utolsó fogadalmakhoz. Mindenesetre VI. Pál e zavaros, feszültségekkel terhes években aggodalma mellett mindig kifejezte nagyrabecsülését és elismerését Jézus Társasága szerepéért az Egyház vallási életében.

[6] Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok, JTMR, Bp., 1997. (Rövidítése: R és KSZ)

[7] Megfogalmazásában aktívan részt vett P. Jorge Mario Bergoglio, akkori provinciális Argentínában.

[8] A Fordító megjegyzése: Ezt a jellemzést személyes tapasztalatommal is megerősítem. Amikor Párizsban a hatvanas évek derekán doktori disszertációnkra készültünk, a Rue d’Assasban többször találkoztam vele és a Vatikáni Rádió későbbi igazgatójával, P. Borgomeóval is. Amikor mi időnként színházba mentünk vagy valamilyen kulturális eseményen vettünk részt, Kolvenbach fáradhatatlanul tudományos kutatást végzett. Miután 1983-ban generálissá választották,  már a Vatikáni Rádiónál dolgoztam. Egyik reggel a Kúria előtt találkoztunk, gratuláltam neki megválasztásához: „Ki hitte volna! Ön (mindig magázódott) generális lett, én egyszerű katona maradtam!” Mire ő: „De Ön híresebb, már könyveket írt!” – A kilencvenes évek derekán, amikor már hazatelepültem, de nyaranként elmentem Rómába helyettesíteni a Vatikáni Rádiónál, szokás szerint egy-egy alkalommal vele ebédeltem a Kúrián. Mikor ima után leültünk, mindjárt megkérdezte: „Hogy megy a Távlatok folyóirata?” – Amikor Magyarországon járt, éppen egy kis filmet forgattunk a jezsuitákról, ő is szerepel benne.

[9] E kötet megjelent magyarul:  Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok, JTMR, Bp., 1997-ben Ádám János tartományfőnök előszavával. A fordítás testvéri összmunka eredménye: P. Gyulai, Hevenesi, Nemeshegyi, Németh, Szabó F. és Temesi részvételével. A tárgymutató elkészítését P. Nemeshegyi Péter végezte.

[10] Statisztikák: 1965-ben a Társaság elérte történelmi csúcsát 36 038 taggal. Következik a gyors, folytonos csökkenés és 2019-ben már csak 15 586 jezsuita van (kevesebb, mint felére apadt le a tagok száma). Szédületes volt a zuhanás Európában  (15 462-ről 3 960-ra) és Észak-Amerikában (9 637-ről 2 289). Napjainkban a jezuiták majdnem fele Ázsiában és Afrikában él.

[11] Vö. A. Sosa, „I gesuiti e gli occhi di Francesco. Sette anni di pontificato”, in La Civiltà Cattolica 2020, I, 417–426.

Szólj hozzá!

Filozófiai példák a hit fejlődésére

2020.08.06. 16:45 pacsy

 

11_1.jpg

A hit fejlődésének lehetősége, illetve e fejlődés lehetséges szakaszainak gondolata korántsem volt idegen a filozófusoktól. A gondolatnak már az ókorban megtaláljuk nyomait. Etikai munkájában Arisztotelész (384-322) utal arra, hogy az ember felszabadulása, belső szabadságának elnyerése három fázisban történik: (A.) először az „élvezettől” (hédoné) kell szabadulnia, amelyben eleinte az ember a türanoszhoz hasonlóan keresi a boldogságát; (B.) ezután az engedelmességre kerül a hangsúly, amikor az ember úgy él, hogy aláveti magát az igazságos törvénynek (szpudé); (C.) végül pedig eljuthat a „bölcsességre” (szofia), amely a legteljesebb szabadság állapota, s az „okos értelmezésben” (epikeia) nyilvánul meg, mely – Arisztotelész efelől nem hagy kétséget – túl van a törvény betűjén.

A középkori filozófiai gondolkodásban – amely korántsem választható el élesen a teológiától – számos szerző tárgyalja a szeretet növekedésének fokozatait. Közülük most legyen elég csak egyet megemlíteni: a középkor legnagyobb tekintélyű szerzőjét, Aquinói Szent Tamást (1225-1274). Az Angyali Doktor megkülönbözteti a (A.) „kezdők” (incipientes), (B.) a haladók (proficientes) és (C.) a „tökéletesek” (perfetti) gondolkodását (Summa Theologiae II-II, 24,9; 183,4). A XIII. századtól kezdve ez a hármas felosztás klasszikusnak számítí és gyakran összefüggésbe hozzák (A.) a diszkurzív (értelmi-logikai) elmélkedést használó „megtisztulás útja” (via purgativa), (B.) az affektív (érzelmi) imát gyakorló „megvilágosodás útja” (via illuminativa), valamint (C.) az kontemplatív (egyszerű) imaformát gyakorló „egyesülés útja” (via unitiva) hármas lelkiségteológiai fogalmaival.

Szólj hozzá!

Isten nincs a Broadway-n

2020.08.05. 20:16 Satori

 

ss.jpg

A transzcendens bűvöletében élő embereket – kultúrától és vallástól függetlenül – ősidők óta foglalkoztatja a kérdés: „Hol találom Istent?” Hol keressem őt, ha szeretném megtapasztalni? Hol akadhatok rá? Talán befelé kellene fordulnom, hogy megleljem? Vagy – éppen ellenkezőleg – önmagamon kívül remélhetem inkább, hogy rátalálok? A természetben van, szívem belsejében (oda hogy jussak?), esetleg inkább mások felé kellene megnyílnom, hogy végre tapasztalatot szerezzek róla? A „kinyilatkoztatást” vajon inkább szent könyvek tartalmazzák, vagy elég, ha magamba nézek, hiszen belülről fakad?  

Szólj hozzá!

A szeretet gyengesége, avagy a hitre való reflexió három szintje

2020.07.23. 08:10 pacsy

11.jpg

Nemrégiben néhány barátommal egy elhagyott remeteséget látogattunk meg Olaszországban. A szerzetesek ezen ősi lakhelye Abruzzóban, egy festői szépségű völgyben, egy hatalmas sziklafal tövében húzódott meg, amely egyszerre nyújtott védelmet az időjárás viszontagságai ellen és emlékeztetett arra, hogy életünk egy hajszálon függ. Lenyűgözött – ahogy mondani szokás – a „hely szelleme”: akaratlanul is mindenki átérezte, hogy a természet ölén a lélek szinte automatikusan békésebbé, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá válik. A többi turistával együtt mi, jezsuita papok is csendben üldögéltünk egy darabig a sziklába vájt remetecellák előterében, mielőtt útnak indultunk volna hazafelé. A néhány kilométeres gyalogtúra után aztán autóba szálltunk, útközben pedig még egy vendéglőben is megálltunk, hogy az éhségünket elverjük. Ebéd közben aztán többek között arról beszélgettünk, vajon mit tudhattak azok a szerzetesek, akik nemcsak egy derűs júliusi délelőttön, hanem télen-nyáron, éjjel-nappal, gyakran étlen-szomjan azokban a cellákban éltek, dacolva az időjárás viszontagságaival, folyamatosan keresve az Istennel való bensőséges kapcsolatot.

Merész dolog ilyesmit állítani, mégsem kerülhetem el: úgy vélem, hogy a hit fejlődése fokozatokra osztható. Volt is már szó erről ezen a blogon, ám valahányszor megpendítettem ezt a témát, azonnal erős ellenállásba ütköztem: arroganciát, felsőbbrendűségi érzést, elitizmust róttak fel nekem, és számos érvet is felhoztak a hit fejlődésének koncepciója ellen. Talán új fényt vet valamelyest a kérdésre, ha most néhány konkrét példán keresztül próbálom megvilágítani, mire is gondolok. Az egyszerűség kedvéért három szintet fogok megkülönböztetni: az utca emberének (hétköznapi) szintjét (A); a keresztény igehirdetés (teológiai-intellektuális) szintjét (B); végül pedig a szemlélődés (misztika) szintjét (C). Nem várom, hogy mindenki egyetértsen velem ebben a kérdésben. Bizonnyal lesznek, akik most is félreértik majd a mondanivalómat, esetleg fel is háborodnak rajta. Elfogadom a kritikát – mindannyian úton vagyunk! Tanulni szeretnék abból, amit írtok – és persze talán valamit tanítani is. Ahhoz a belátáshoz szeretném hozzásegíteni az Olvasót, hogy a vallási életnek vannak olyan dimenziói, amelyek nem automatikusan és nem azonnal nyílnak meg előttünk, bármilyen határozottan köteleződtünk is el Krisztus követése mellett. A lelki élet érési folyamat. Jálics Ferenc Fejlődik a hitünk című könyve (Korda, 2018) sok szempontból ihletül szolgált az alábbiakhoz.

208 komment

Hogyan akarta Amerika megbuktatni a pápát?

2020.07.19. 08:24 SzabóFerencSJ

pp.png

Nicolas Senèze: Hogyan akarta Amerika megbuktatni a pápát? (Új Ember – Ecclesia, Budapest, 2020.) Könyvismertetés

A La Croix francia katolikus napilap vatikanistája, N. Senèse „puccsként” mutatja be az amerikai ultrakonzervatív katolikusok támadását Ferenc pápa ellen, akik manipulálták a volt washingtoni nuncius, Carlo Maria Viganó érsek hosszú (11 oldalas) „tanúvallomását” (megjelent 2018 nyarán a Verità c. napilapban).

A Vatikán belső ügyeit jól ismerő C. M. Viganó  vádolja az előző pápák közvetlen munkatársait (név szerint Sodano és Bertone bíborosokat) és más vatikáni főpapokat, akik eltusolták, alaptalan pletykának nevezték a római központba beérkező valós feljelentéseket papok szexuális visszaéléseiről, botrányos ügyeiről (pl. a 30 évig húzódó Maciel-botrány, homoszexuális kapcsolatok a kléruson belül, és kiskorúak ellen elkövetett visszaélések). Senèse főleg egy ügyet, a homoszexuális Theodoe McCarrick amerikai bíboros vétkeinek elkendőzését részletezi. Különös, hogy a felelős főpapokkal együtt Ferenc pápát is vádolja, sőt lemondásra szólítja, pedig – más  elhúzódó botrányos ügyekkel együtt – ezt is éppen ő oldotta  meg radikálisan.

3 komment

Mit kezdjünk az inkvizícióval? Történeti megközelítés II.

2020.07.14. 07:00 Satori

1280px-galileo_before_the_holy_office_joseph-nicolas_robert-fleury_1847.png

Nem szabad meglepődnünk azon, hogy egy idő után a legfelkészültebbek és legalkalmasabbak, a domonkos fráterek kaptak megbízatást arra, hogy mindenütt felderítsék a fenti titkos csoportosulások tagjait, és kikérdezzék őket, mit is tanítanak voltaképpen. Hiszen ők voltak leginkább kiképezve arra, hogy másokat a hit kérdéseivel kapcsolatban meggyőzzenek. Belőlük alakultak meg tehát az inkvizíciós törvényszékek. Az „inkvizíció” (a latin inquere=nyomoz, kutat, vizsgálódik igéből) egyszerűen szólva vizsgálatok lefolytatását jelentette, azzal a céllal, hogy az igazság érvényre juthasson.

A törvényszékek szigorú szabályok szerint jártak el. Formálisan vádat emeltek, tanúkat kerestek, és úgy folytatták le az eljárást, hogy annak minden részletét jegyzőkönyvbe vették. Hadd vessem közbe, hogy nem tartom tisztemnek az inkvizíció védelmezését! Egy jezsuita szerzetestől talán némelyek apológiát várnának el, ám én az ilyenfajta hitvédelemben nem hiszek. Jelen nézőpontunkból – Alessandro Barberóval egyetértésben – alapvetően retrográd intézménynek tartom az inkvizíciót, amely hosszú működése során (nota bene: a katolikus országokban az 1200-as évektől gyakorlatilag a francia forradalomig töretlenül fennállt!) nagyjából-egészében arra tanította eleinket, hogy veszélyes a saját fejünkkel gondolkodni, és aki szabadon beszél, könnyen megütheti a bokáját. A magam részéről elvből ellenzem, ha valakinek veszélyben kell éreznie magát, csak mert nyilvánosan mást mond, mint a bevett hivatalos vélemény, legyen szó politikai nézetekről vagy éppen az egyházi szószékekről hirdetett hittételekről. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol ha valaki mást gondol, akkor számítania kell rá, hogy előbb-utóbb kopogtat nála az illetékes hatóság – vagy mint a közelmúlt súlyos történelmi tapasztalatainak hatására mifelénk mondanák: „éjszaka megáll a fekete autó” –, és udvariasan felszólítják: „Kövessen, a vizsgálóbírónak/inkvizítornak beszélgetnivalója akad magával...” Az inkvizíciónak e tekintetben valóban jelentős szerepe volt abban, hogy a katolikus társadalmakban a konformizmus és engedelmesség kultúrája alakuljon ki – és ezt nem tartom ideálisnak. Két dolgot azonban feltétlenül megfontolandónak gondolok az inkvizíció megítélése szempontjából.

27 komment

Címkék: történelem tudomány vallás egyház európa filozófia hit gondolatébresztő katolikus inkvizíció jezsuita

Mit kezdjünk az inkvizícióval? Történeti megközelítés I.

2020.07.13. 12:39 Satori

inkv.jpg

Az alábbiakban kísérleteket teszek arra, hogy a szokásosnál valamelyest árnyaltabb módon (azaz történelmileg érzékenyebben) formáljak véleményt az inkvizíció a kérdésről. A vexata quaestio terén való tájékozódásban nagy segítségemre voltak az olasz történész, Alessandro Barbero kutatásai. Barbero bevallottan ateista (sőt, mint manapság a legtöbb olasz intellektuel, némileg marxista), vagyis az egyház iránti elfogultsággal nemigen vádolható. A magam részéről hiszek abban, hogy egy ilyen külső szempont nemhogy kárára volna, de használ is annak, aki intellektuális becsületességgel igyekszik tájékozódni a kérdésben és sine ira et studio keresi a történelmi igazságot.

Szólj hozzá!

Címkék: történelem gondolat vallás egyház európa hit gondolatébresztő katolikus inkvizíció jezsuita