Jezsuita bloggerek

Ferenc pápa Szent II. János Pálhoz hasonlóan különösen is érti a fiatalok világát, pápaságának egyik újdonsága viszont, hogy először tette püspöki szinódus témájává a fiatalok helyzetét, és fogalmazta meg tanítását Christus vivit (Krisztus él) kezdetű apostoli buzdításában.

Tapasztalatom szerint még a buzgó katolikusok közül is igen kevesen olvasták el az egyházfő valamelyik komolyabb írását. Reményeim szerint az alábbi összefoglaló Ferenc pápa fiatalságról szóló tanításáról, illetve az idézett szemelvények kedvet ébresztenek a pápai megnyilatkozások s különösen is a fiatalok számára írott apostoli levél elolvasásához.

Nemrég a rendházunk étkezőjében, vacsoraasztal mellett, egy jó barátom elmesélte, hogy egy szemlélődő női szerzetes közösség elöljárója felkérte: néhány alkalommal tartson nekik elmélkedéseket. Az illető fiatal jezsuita (tudniillik a negyvenes évei elején :)), egyazon felsőoktatási intézményben tanítunk (külföldön). Elmondta, hogy már meg is tartotta nekik az első előadást: a „képek” (immaginatio) elmélkedésben betöltött szerepéről beszélt (egyébként ez a szakterülete). Utána aztán találkozott is a nővérek közül néhánnyal, voltak ugyanis, akik éltek a felajánlott négyszemközti beszélgetés lehetőségével – ez már csak így szokás ilyen rekollekciók alkalmával. A barátom, miközben erről mesélt, még mindig egy kicsit a tapasztalat hatása alatt állt – meg volt rendülve. Alázatosan, paphoz illően nyilatkozott: „Elbátortalanító tapasztalat volt nekem betekintést kapni olyanok lelki életébe, akik minden idejüket az imádságra szentelik. Megrendítő látni, hogy milyen »harcok« folynak ezen a téren...” 

Hadd mondjak pár szót Isten gyengédségéről, szeretetének intim jellegéről. Persze el kell ismernem, hogy ez nem megszokott prédikációs téma. Hogy mégis jogos a témaválasztás, azt a Bibliából kell bizonyítanom. Ehhez pedig kissé távolabbról érdemes kezdeni: mindenekelőtt azt igyekszem bizonyítani, hogy a szentírásban leírtak hitelt érdemelnek.

Kedves Testvéreim!

Engedjétek meg, hogy mondjak néhány gondolatot a magvetőről szóló evangéliumról, mégpedig egy szokatlan szemszögből, amit nem gyakran hangsúlyoznak: most vallásközi megközelítésből igyekszem szemügyre venni ezt a témát.

Hadd kezdjem egy személyes történettel. Egyszer beszélgettem egy a Fülöp-szigetekről való katolikus lánnyal. Aki nem tudná, ez Ázsiában az egyetlen ország, ahol a keresztények többségben vannak, viszont földrajzi elhelyezkedése folytán nagyon közel van számos nem keresztény vallási és kulturális hagyományú országhoz, például a hindu többségű Indiához és Indonéziához, ami muszlim többségű, ám a jelentős kínai kisebbség miatt a konfucianizmus hatása is világosan érzékelhető. Tehát a Fülöp-szigetiek az anyatejjel szívják magukba a vallásközi gondolkodást. Nos, ez a lány mesélte nekem, hogy a buddhista hagyományban is van egy olyan példázat, ami nagyon hasonlít a magvetőről szóló jézusi példabeszédhez. Csakhogy abban lótuszvirágról van szó!

„Sokszor munkánk nem fogyaszt el annyi energiát, mint a gyötrődő kislelkűség. Ha úgysem tud segíteni, mit gyötrődik, kínlódik? Bízzuk a sorsunkat Istenre! Ezt a bölcsességet kérjük a most született Jézustól, édesanyjától és Szent Józseftől!” – Kerkai Jenő fél évvel a letartóztatása előtt, 1948 nyarán nyolcnapos lelkigyakorlatot adott a Jézus Szíve Népleányainak. Beszédeiben Szent Ignác lelkigyakorlatos elmélkedési pontjait kommentálta a testvérek hivatásához, valamint a korabeli egyházi és társadalmi helyzethez aktualizálva. A következőkben Jézus születéséről szóló elmélkedését olvashatjuk: 

Christian Bobin kortárs francia író, Szent Ágoston egyháztanító és Kányádi Sándor erdélyi magyar költő tollából...

Van az életemnek egy alaptapasztalata, amit eddig sosem mertem leírni. Féltve őriztem mostanáig, talán tudat alatt attól tartva, hogy félreérthetnek, tudatosan pedig amiatt aggódva, hogy az említett szereplők esetleg néhányak számára felismerhetők. Most azonban elérkezettnek látom az időt, hogy megosszam veletek ezt a régóta féltve őrzött titkot. A tételmondat – mint azt a cím is sugallja – így szól: minél mélyebben ismerünk valakit, annál könnyebb lesz őt szeretni. Elvont magyarázkodás helyett – melybe éppenséggel volna hajlamom belebonyolódni... :) – legjobb lesz, ha egyszerűen csak elmesélek egy történetet. 

Muszlimként, zsidóként, keresztényként – sőt, tovább megyek –, hinduként, buddhistaként, taoistaként vajon ugyanőt imádjuk? Mi tagadás, nem is olyan egyértelmű, hogy a keresztények szentháromságos Istene azonos a könyörületes Allahhal, az ószövetségi örökkévaló Adonájjal – hisz annyi mindenben különböznek! És akkor még nem is beszéltünk Krisnáról / Vishnuról, vagy éppen a „nagy utat” (mahajana) követő buddhisták Buddhájáról! Hogyan állt a kérdéshez II. János Pál pápa? És hogyan lehetnek mégis közösségben az eltérő vallású emberek? 

Nemrég különleges tapasztalatban volt részem: hosszú, több mint 24 órán át tartó repülőúton vettem részt (két átszállással, három repülőgéppel, három kontinens érintésével). Ami miatt ez az élmény ma egyedinek számíthat, az persze nem a repülés ténye, legfeljebb talán csak a hosszúsága. Hiszen manapság az európaiak körében korántsem számít extrémnek a repülőutak tapasztalata. Ha nem is annyira hétköznapi része az életünknek, mint az amerikaiaknak, legalább nyaranta azért sokunkkal előfordul, hogy repülőgéppel utazunk valahová. Mindenesetre nem számít olyan elérhetetlennek, mint mondjuk 40 évvel ezelőtt, az én gyermekkoromban. (Nota bene: miután átvészeltük a pandémiát, ezen a téren is visszatért a „normalitás”, azaz glóbuszunkon minden percben – most is – mintegy másfél-, kétmillió ember tartózkodik egyidejűleg a levegőben.)

Az én utazásomnak azonban volt még egy jellegzetessége: mivel szerzetes vagyok, a hosszú utazás kitűnő alkalomnak tűnt, hogy a saját papi és rendi identitásomról is elmélkedjem. Szóval Istent kerestem a repülőn és a repülőtéren is. Érdekel benneteket, hogy mire jutottam?

Ferenc pápa néhány éve megváltoztatta a Miatyánk imádságának olasz nyelvű szövegét. Ennek kapcsán többekben is felvetődhet a kérdés, vajon helyes-e ilyesmit tennie, illetve volt-e már ennek előzménye a történelemben.

Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassunk, mindenekelőtt némi pontosításra van szükség. Elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy a „reform” csak az olasz fordítást érintette, amit a 2020-ban végrehajtott liturgikus reform keretében be is vezettek az olasz egyházban. Természetesen bármely imáról legyen is szó, nagyon sok fordítás van forgalomban a világegyházban – ahogy ez mindig is szokásban volt. Ezt fontos szem előtt tartani, még akkor is, ha nekünk általában biztonságot ad az egyformaság... Aki azonban élt már hosszabb ideig például Angliában, és történetesen ismeri az ottani ortodox egyház viszonyait, az tudja, hogy amikor a pravoszláv gyülekezet összegyűlik istentiszteletre, és együtt próbálja imádkozni a Miatyánkot, akkor nehézségek támadnak. Mert mindenki a saját fordítását mondja. Az ima utolsó mondata így hangzik: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Ószláv nyelven az így hangzik: „ne vígy minket”, s ez bizony már ott is vitát váltott ki, mint az olasz fordítás esetében. Jogosan vetődik fel ugyanis a kérdés: hogyan lehet, hogy Isten kísértésbe viszi az embert? Hiszen már Jakab apostol levelében létezik egy szakasz, amely így szól „Senki se mondja, amikor kísértetik: az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért” (Jak 1,13). Tehát ennek a vitatott kérdésnek a története eléggé régre nyúlik vissza.