Jezsuita bloggerek

Gaston Fessard SJ meglátásainak időszerűségéről

Korunkban, amikor korszakváltáson esik át a globalizált világ, és különösen is mivel e hetekben csúcson járva pusztít a világjárvány, még hívő emberekben is felfakad a kérdés: Mi lehet az értelme ennek az „emberi színjátéknak”? A megszámlálhatatlan tejútrendszerek ölén forgó/keringő csöppnyi bolygónkon megszületett, kibontakozott élet és a fejlődés csúcsára jutott gondolkodó és szabad ember létéért küzd: természeti csapások közepette, a tudomány rohamos fejlődése folytán már a Mars bolygóra száll, közben felelőtlenül pusztítja a teremtett világot, és  hajdani csodálatos civilizációk emlékeit; a technika félelmetes fejlődése mellett az erkölcsi értékek iránti érzék sorvadásának vagyunk tanúi. Fél évszázada, totalitarizmusok bukása után,  úgy tűnt, hogy túljutottunk az „emberarcú barbárságon”. A 21. század felnövő nemzedéke nem élte meg a 20. század rettenetét, de vajon  milyen kultúrát, humanista társadalmat épít(het) magának, milyen eszményekre teszi rá életét? Vajon a posztmodern nemzedékek a jelenkori szellemi napfogyatkozásban elfogadják-e vezérlő csillagnak az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus örömüzenetét?

Ilyen kérdések szorongatnak bennünket, amikor a nagyvilágban és körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, átéljük, különösen is most, amikor furcsa féreggel küzd az egész emberiség.

Andreas R. Batlogg SJ írását fordította: Szabó Ferenc SJ

Forrás: La Civiltà Cattolica, 2020 IV 604-611 (2020. dec. 19/2021. jan. 2)

„Rahner meghalt, és úgy gondolom, hogy hamarosan eszmevilága is el lesz temetve”, jelentette ki Hans Urs von Balthasar[1]. A mondat első fele egy megállapítás, a második fele tévedés. Ezt a durva ítéletet Hans Urs von Balthasar egy kiadónak írt levélben fogalmazta meg Karl Rahner (1904-1984) német jezsuita teológus  halálakor. H.U. von Balthasar (1905-1988) K. Rahner barátja volt, ő maga is jezsuita 1929-1950 között, de e két nagy gondolkodó útjai szétváltak. Csak életük végén kezdtek kiengesztelő megjegyzéseket hallatni, de mindig megmaradt között egy bizonyos távolság, mikét az idézett kijelentés is jelzi.

Az örök-fiatal „imaasszonnyal” Szőnyi Zsuzsáéknál, az ún.„Triznya-kocsmá”-ban találkoztam először a hetvenes évek végén. Zsuzsanna akkoriban Itáliában gyűjtött. Interjúkat is készítettem vele a Vatikáni Rádióban. Személyes találkozásunk előtt már olvastam az 1976-ban megjelent Hegyet hágék, lőtőt lépék című archaikusimádság-gyűjteményét, amely gyermekkoromat idézte fel, hiszen édesanyánk megtanította az „Én lefekszem én ágyomba…” kezdetű imát, amelyet Sanyi öcsémmel imádkoztunk. Amikor Rómában az 1976-os első kiadás eljutott hozzám, megindultan felkiáltottam: „Hiszen gyerekkoromban ezeket imádkoztam én is este az Úrangyala, a Miatyánk és az Üdvözlégy után!” Mindjárt megszületett Esti ima című versem, amelyet Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam. Tetszett neki is, egyik legjobb költeményemnek tartotta.

Alighogy véget ért az esztelenül pusztító a második világháború, „az emberarcú barbárság” tapasztalata arra ösztönözte a világ számos nemzetét, hogy igyekezzenek megvetni a tartós béke alapjait. 1945-ben megszületett az Egyesült Nemzetek Szervezete, 1948. december 10-én pedig közzétették az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációját. E nyilatkozat célja lényegében az volt, hogy az emberiség elkerülje az emberi lelkiismeretet fellázító barbárság minden formáját, hogy létrehozzák és megvédjék a békét, és hogy „eljöjjön az a világ, ahol az emberek szabadon beszélnek és hisznek, és megszabadulnak a rettegéstől és a nyomortól”. (a Nyilatkozat bevezetőjéből)[1]

Hitünk szerint Jézus Krisztus másodszor el fog jönni a világ végén. Sokan kíváncsiak, hogy mikor jön el az a nap. Mi hozza el a világ végét? Atomháború, világjárvány, vagy amikor a Napnak elfogy az energiája?

A fenti kérdés nagyon érdekli a teológusokat, de a hétköznapi emberek is meg akarják tudni a választ, vagy rácsodálkoznak a világegyetem végére. Ha a világnak volt kezdete, akkor lesz vége is. Ez könnyen érthető. Természettudományos szempontból a tanulmányok azt mutatják, hogy az univerzum élettartama, különösen a Földé behatárolt. Egy napon a napenergia kimerül, és a Földnek már nem lesz éltető ereje. Más elméletek az emberi tevékenység veszélyességét hangsúlyozva egy esetleges harmadik világháborúban az atombombák pusztító hatásával fenyegetnek. Ismét mások szerint egy világjárvány pusztíthat el minden embert a földön. Vagy egy másik égitest is ütközhet a Földdel, ez is lehet a bolygónk vége.

Az Eucharisztia csúcsa és forrása életünknek. A szentáldozás az Istennel való lehető legteljesebb egység. Nélküle élni nem igazán lehet. Legalábbis hosszú távon. Valahogy úgy van ez, mint minden más személyes kapcsolatunkkal: elképzelhetetlen egy barátság igazi ölelés, együtt töltött idő, sok beszélgetés, valódi fizikai találkozások nélkül. De van úgy – mint most is –, hogy ideig-óráig-hétig a távkapcsolat tartja össze a barátságot. Krisztussal is.

Ahol született már kisgyerek, ott – azt hiszem – ezt sokkal jobban tudjátok, mint én. Mert nemcsak most, a pandémia idején, de kisgyerekek esetén is nem egyszer előfordul, hogy nem realitás a vasárnapi miselátogatás. És a napi imádságra is csak a fürdőbe bezárkózva tud sor kerülni, amíg valamelyik gyermek nem érkezik meg dörömbölve.

Szóval sokatoknak most nincs lehetősége arra, hogy eljusson templomba, szentmisére. Akik idősebbek, veszélyeztetettek, betegek vagytok, vagy kötelességeteket teljesítitek, betegeket ápoltok, vagy beteggel, időssel éltek együtt, vagy hatósági karanténban vagytok, ti mind súlyos okból nem tudtok szentmisére eljutni. A püspöki kar külön kér titeket, hogy maradjatok otthon. Sőt az MKPK szerint mindazok, „akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában”, azok bátran  maradjanak otthon. A kormány kihirdetett védelmi intézkedései értelmében ez bizony mindannyiunkra áll: minden gyülekezés veszélyt hordoz magában. 

Tehát teljesen rendben van, ha vásárnap nem mentek el misére!

Ám mi legyen helyette?

Ötven évvel ezelőtt, 1970. november 8-án hunyt el a pannonhalmi szociális otthonban Kerkai Jenő karizmatikus jezsuita, aki Szent Ignác Lelkigyakorlataitól és az Egyház szociális tanításától ihletve célul tűzte ki a magyar agrárifjúság lelki/kulturális/társadalmi felemelését. Jeles munkatársakkal létrehozta a KALOT-ot, amely a két világháború között másfél évtized alatt országos népmozgalom lett félmillió taggal, 5000 helyi csoporttal, húsz népfőiskolával.*

Kedves Kis Szent Teréz!

Elég sokan ismerjük szent életedet, mert olvastuk híres életrajzodat, amiben Jézus szeretetéről van szó. Talán azért is vagy az egész világon híres szent, mert sokan a te kis utadat akarják követni, utánozni, hogy így minden nap egyre jobban szeressék Jézust. Csodálatosan élted azt, ahogy mondtad is: „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban.” Azt gondolom, hogy a kis út nem más, mint a hétköznapi apró jótettek, imádságok, önfeláldozás és mindennapi hűség útját járva egészen közel jutni Istenhez.[1]

Újraolvasom Arisztotelész Nikhomakozi ethikája 8. és 9.  8. és 9. könyvét a barátságról. Sorra veszi a barátság különféle alapjait, változatait (rokonszenv, kellemes, hasznos, a másik javának akarása …). Szóval a barátoknak – valamelyik felsorolt októl indíttatva – jóindulattal kell viseltetniük egymás iránt, s egymás javát „kell akarniuk, de úgy, hogy ez ne maradjon titokban előttük." Majd később: „Tökéletes az erkölcsileg jó és az erényben egymáshoz hasonló emberek barátsága.” Majd ismét: „Semmi sem tartozék hozzá annyira a barátsághoz, mint éppen az együttélés: haszonra csak az törekszik, aki valamiben szükséget szenved, állandó együttélésre ellenben a teljes boldogságban élő ember is, mert éppen hozzá illik legkevésbé a magányos élet. Ámde tartósan nem élhetnek együtt olyanok, akik nem kellemesek egymás számára. s akik nem ugyanabban találják az örömüket; márpedig a baráti együttélést éppen ez jellemzi…”

XVI. Benedek pápa első enciklikája, a Deus caritas est (= Az Isten szeretet) első fejezetében (3–14.pontok) figyelemre méltó elemzéssel világítja meg az „Erósz” és az „Agapé” különbözőségét és egységét: „A férfi és a nő közötti szeretetnek, mely nem gondolkodásból fakad, hanem az egész embert egyszer csak hatalmába veszi, a görög Erósz nevet adták. (…) A szeretetet kifejező három szó közül – Erósz (szerelem) Philia (baráti szeretet), Agapé – az újszövetségi iratok az Agapét részesítették előnyben, mely a görög nyelvhasználatban mellőzött volt.”  Az Agapé a szeretet új, isteni minőségét jelöli, és most már az Erószt mellőzi az Újszövetség.