Jezsuita bloggerek

Kerkai Jenő jezsuita szerzetes, aki 1935-ben megalapította Magyarország és talán az akkori Európa legnagyobb agrárifjúsági mozgalmát, a KALOT-ot (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), mindenekelőtt a parasztifjúság körében végzett rendkívül sikeres munkájáról ismert. Kevésbé köztudott, hogy közel három évig gyári munkásként is dolgozott. De facto munkáspap volt. Vajon ezt csak a történelmi idők kényszere alakította így, vagy valamilyen mélyebb kapcsolat is fűzte a munkássághoz? 

A katolikus hagyományban május különösen is Szűz Mária hónapja. Kerkai Jenő életében is fontos szerepe volt Mária tiszteletének. Katolikus neveltetése és jezsuita képzése révén természetes módon lett élete része Jézus anyjának tisztelete és szeretete. Néhány sajátos vonást és hatást ugyanakkor megfigyelhetünk ebben.

Ferenc pápa Máltáról visszatérőben a repülőn újságíróknak nyilatkozott a háború és a béke égető kérdéseiről. Utalva Fratelli tutti kezdetű körlevelére[1], többek között ezeket mondta:[2]

„Minden háború igazságtalanságból születik, mindig. Mert van egy háborús terv. Béketerv nincs. Például van fegyvervásárlásra való befektetés. Azt mondják: de szükségünk van rá, hogy megvédjük magunkat. Ez a háborús terv. Amikor a II. világháború véget ért, mindenki a »Soha többé háborút!«, és a békét óhajtotta. A békéért való munka hulláma azzal a jóakarattal kezdődött, hogy Hirosima és Nagaszaki után ne adjuk el fegyvereket, atomfegyvereket. – Hetven évvel később mindezt elfelejtettük. Így kényszeríti ki magát a háborús terv. Akkoriban sok remény volt az ENSZ munkájában…”

„Az őskeresztények az első századokban elsősorban nem is a megfeszített Jézust ábrázolták, hanem legtöbbször a feltámadott Krisztust. Mert tudták, hogy a pogány hatalom lekényszeríthette őket a föld alá, de sorsuk ugyanaz lesz, mint a nagypénteken meghalt mesterüké.” Kerkai Jenő jezsuita atya lelkigyakorlatos gondolatai a húsvét titkáról és a feltámadás öröméről 1948-ból.

„Ki az a kőszívű emberfia, akinek ez meg nem érintené a szívét, hogy az Istenember miatta, helyette, érette szenvedett és ki az a következetlen, elvakult ember, akinek a lelkében fel ne ébredne a vágy, hogy egy kicsi rész neki is jusson belőle?” Kerkai Jenő jezsuita atya 1948-ban nyolcnapos lelkigyakorlatot adott a Jézus Szíve Népleányainak. Most a húsvét titkához kapcsolódva osztunk ebből néhány, az Úr Jézus getszemáni küzdelmeinek szemlélésére hívó gondolatot. Segítsen minket az elmélkedés, hogy közelebb kerüljünk az Úr Jézus titkához!

„Jézus nem azt mondta: Ez az asszony kikapós, könnyelmű és ledér, akit környezetének erkölcsi és vallási ódivatúsága jellemez, hisz’ csak egy asszony! Inkább egy pohár vizet kér tőle, és beszélgetésbe kezdett vele...”

„Értelmetlen mondja az ész Egyszerűen az, ami mondja a szeretet...”

Két mindig időszerű költemény Patsch Ferenc SJ fordításában.

Talán tíz éve került először a kezembe egy kissé rongyos, sárgult lapokból álló, gépírásos kézirat: dr. Takáts Ágoston Vegye föl keresztjét című életelbeszélése. Beleolvastam, és alig tudtam letenni, olyan érdekesnek találtam az emlékezést. A napokban újra elővettem, mert időközben kiderült, hogy Kerkai Jenőről szóló kutatásaim egyik alapforrásául szolgál. Takáts Ágoston és felesége, Mária ugyanis Kerkai Jenő utolsó munkatársai voltak: a KALOT föloszlatása utáni évben, 1947 nyarától 1948 februári letartóztatásukig dolgoztak együtt, majd a börtönévek során és szabadulásuk után is szorosan összekapcsolódott az életük.

Bangha Béla a 20. század egyik legkiemelkedőbb és legismertebb jezsuitája volt: kiváló szónok, akinek beszédeit tömegek hallgatták, és aki a sajtóban és a rádióban az igehirdetés modern lehetőségét és egyben szükséges új útját ismerte fel. Gergely Jenő szerint

„munkásságának méreteit, a katolikus megújhodásban betöltött szerepét tekintve minden kétség nélkül Prohászka Ottokár után közvetlenül említendő”[1].

A katolikus emlékezetben méltán kapcsolódik nevéhez a „sajtóapostol” jelző,[2] ugyanakkor Bangha Béla kevésbé ismert mint rádiós prédikátor. Életrajzaiban[3] igen keveset olvashatunk erről az oldaláról – ezúttal ezt a hiányt igyekszünk egy kicsit pótolni.

Pax et bonum!

Azoknak, akik újak itt, és akiket még érdekel, hadd mondjak valamit, amire a blogolással kapcsolatban jutottam.

Fura műfaj ez. Elsősorban talán azért, mert akkor kezd érdekessé válni, ha te magad is beszállsz a beszélgetésbe; viszont ebben áll a különös veszélye is: hogy tudniillik elkerülhetetlenül bevonódsz.

Azt mondják, az internetes kultúrában jelen lévők közül nagyjából 1-2 százalék aktív (és közülük is töredék kreál új tartalmakat), a többiek csak megfigyelnek. A kommunikációkutatók felmérései szerint a domináló kommentek nem fogadhatók el uralkodó véleményként. A háborogni szeretők hangja erősebb, míg a szelídebbek megelégednek egy-egy lájkkal is. Egyeseknek a kommentelés indulatlevezetési stratégiaként szolgál, ráadásul névtelenségbe burkolózva. Ők a metakommunikáció hiánya miatt képtelenek felismerni a többiek érzelmeit, így sokszor eldurvul a „beszélgetés”. Szóval nehéz és veszélyes műfaj a blogolás – nemcsak az írása, de az olvasása is!