„Mi nem prédikálunk, mondta a Zarándok, hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például, amikor meghív valaki ebédelni.”

Néhány jezsuita szerzetes közös blogot indít. Miért? Mert a prédikáció jó dolog, de műfajánál fogva elég kötött, és nehéz rá közvetlenül visszajelzést kapni. A bizalmas beszélgetéseket is szeretjük (igazi megtiszteltetés, amikor valaki egészen megbízik bennünk, és szóba kerülhetnek életének legmélyebb kérdései), ez a műfaj viszont kevéssé alkalmas arra, hogy közös témákról ejtsünk szót. A prédikálás és a bizalmas beszélgetések mellett keresünk valamit, ami nem prédikáció, de nem is személyes beszélgetés, nem hivatalos megnyilatkozás, de nem is egészen bizalmas, nem csak Isten dolgairól szól, de végső soron nem is másról… tehát szeretnénk megszólalni olyan társadalmi, filozófiai, kulturális vagy egészen hétköznapi kérdésekben, amelyek másokkal együtt bennünket is érintenek. Nemigen vannak kész válaszaink, de ez talán nem is baj, és érdekes lehet, ami mégis megszületik (Hogyan gondolkodik egy szerzetes-pap? Gondolkodik egy szerzetes-pap? Stb.). Meglátjuk majd, mi áll össze.


Kik vagyunk? Elsősorban fiatal jezsuiták, akik 1990 után léptek be a magyar rendtartományba. Tevékenységi területeink változatosak: plébánia, közép- és felsőoktatás, újságírás, kommunikáció, lelkigyakorlat-adás, hivatásgondozás, renden belüli képzés, stb. Hitelességünket néha még a nagy jezsuita öregektől kölcsönözzük, akik itthon vészelték át a rend betiltásának 40 évét, állítólag összesen több mint 240 évet ültek börtönben, aztán segédmunkásként vagy sekrestyésként dolgoztak. Sokat tanultunk azoktól a jezsuitáktól is, akik évtizedes külföldi tapasztalattal a hátuk mögött jöttek haza, Brazíliától Japánig és az Egyesült Államoktól Rómáig sokfelé voltak otthon a világban, sokfelé alkottak szép dolgokat, és ma talán a leginkább ismertek közülünk Magyarországon. Most pedig egymástól is szeretnénk tanulni, ezért is kezdünk közösen dolgozni.

A nyár előtt próbaüzemet indítunk, remélve, hogy a nyári táborok és egyéb programok sem okoznak majd nagyobb fennakadást. És reméljük, hogy ez az olvasói megjegyzésekre is vonatkozik. A jó meglátások és kérdések inspirálnak majd minket is.

Egy személyes megjegyzés: már eldöntöttem, hogy belépek a jezsuitákhoz, amikor felbukkant egy távoli ismerősöm, aki évekkel korábban papnak ment, és most meglepően kenetes, idegen hatást tett rám… nem nagyon értettem, mi lett vele. Ennek a fura kis élménynek akkor váratlanul nagy jelentősége lett számomra. Lehet, hogy ha belépek, idővel kenetes és idegen leszek, és nem fognak érteni? A megoldás az lett, hogy megkértem két barátomat, szóljanak rögtön, ha gyanús jeleket látnak rajtam. Hát nem szóltak még. Igaz, ennek főleg az lehet az oka, hogy az élet elég távolra sodort minket, és nem nagyon találkozunk. Ez a blog viszont talán jó szolgálatot tesz e téren is. Ha túlságosan kenetes vagy fura benyomást keltek (keltünk), hamar kiderül. És az is, ha a lényeg nem jön át.

Még annyit, hogy a címkérdésre választ adó „Zarándok” a rendalapítónk, Loyolai (Szent) Ignác. Sokan fordulópontnak látják az ő életét a kereszténység történetében. A reformációval együtt szokták emlegetni, de kicsit egyoldalúan állítják szembe Lutherrel, merthogy lelki alkatukat tekintve – a felszínes benyomástól eltérően – nem is álltak egymástól olyan messze. Az mindenesetre biztos, hogy Ignác sokat tett azért, hogy a kolostorokon, szerzetesi közösségeken kívül is beszélgetések kezdődhessenek Istenről és minden egyébről, amit lehet a hit szemével nézni széles e világban. A fenti mondat, amit az Újkor kezdete táján, 1527-ben talált kimondani, ma sem kevésbé hangzik izgalmasan.