Egyetlen olvasmányom
Az istenek színevesztett szalónját,
a fakó űlőkékre és
a törtkarú székekre helyezett
gesztusokat,
a lombok meg a zápor és a szél
együttesét,
az istenek és köztünk ernyedő
fonal irányát olvasom,
a megoldás becsvágya és
kényszere nélkűl,
mint legelső
és legutolsó,
egyetlen olvasmányomat.
Pilinszkynek ezzel a versével kezdődött a vasárnapom. És kérdésekkel találkoztam magamban, amelyek nem újak, de mégis az újdonság erejével hatnak. Mert a „fonal irányát” nem tudom csak olvasni, hanem néha becsvágyból vagy más okból megoldani, vagy ha megoldani nem is, de legalább meghatározni, formába önteni akarom. Megfoghatóvá szeretnék tenni olyan dolgokat, amelyeket csak sima olvasmányként kéne élveznem. Gondolok itt egy virágra vagy napfelkeltére, de egy baráságra, kapcsolatra, akár egy imára is... Néha nagyon is érzek hajlandóságot abba az irányba, hogy mindent megtervezzek, meghatározzak... Hogy ezáltal birtokolhassam?! Nem tudom... Pedig milyen jó néha rácsodálkozni...
Utolsó kommentek